Dr. Boróczy Kálmán emlékezése a Pécsi Közlönyben
„Balatonfüredi emlékeim. Annabál II.”
Nagyon örülök, hogy a régi sajtót lapozgathatom az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével, mert sok olyan cikk-kincsre találok így, amelyek segítségével nemcsak a múlt kerül hozzám közelebb, hanem olyan értékes, általam eddig nem ismert szerzővel hoz össze a sors, akiknek magvas gondolataival, eszmefuttatásaival érdemes megismertetni a ma olvasóját is.
Ilyen dr. Boróczy Kálmáné is, aki sorozatának második részét közlöm most. Már csak azért is örülök ennek, mert nemcsak a balatonfüredieknek, az Anna-bálok rajongóinak, hanem a Balaton szerelemeseinek és bárkinek az olvasók közül hiszem, hogy érdemes megismernie e jeles szerzőnek korabeli visszaemlékezéseit. A könnyebb olvashatóság érdekében általam meghatározott részekre bontottam az 1910. október 2.-i írását is.
I. Bál előtti fohász
„Óh fenséges harmóniája az aggódó tartózkodásnak, s a vágyva sejtésnek, a misztikus képzeletnek, s a tavasz-virágos életkedvnek, mely költői színben látod ezt a tarka világot, s ártatlanságod hímporával bevonva képzeled a körülötted tülekedők sokaságát, mely még áhítatos bizalommal nézed esthomályban az ég csillagait, keresve ábrándod világát, mely kételkedni még nem tudott, csak szent ideáljaidban hinni: hinni oly tisztán és oly akarattal, hogy megigézed a kételkedőt, s megihleted a szíveket, óh magasztos glóriája a tiszta szerelemnek, óh ifjúság istennője, méltó vagyok-e vajjon (sic!), hogy ajkamra vegyem nevedet tizenhat éves leány-lélek?!
Te, ki tétovázva a félelem és bizalom útjain, várakozó kíváncsisággal lépsz piciny lábaiddal a sima padlózatra, s virágcsokroddal elfogódottan babrálva nézesz (sic!) elébe annak az ismeretlen valaminek, amit úgy hívnak, hogy első bál, meggondoltad-e, méltók lesznek-e lelked közelébe, akik tán meg sem értik eszmény világodat, s nem félsz-e, hogy kiábrándulás után elfog a prózai csüggedés, s szomjazva eszmény után, valamikor még visszasírod azt az időt, melyben bitangokra pazaroltad lelked kincseit?!”
II. Bál előtti séta Balatonfüreden
„A füredi Annabál (sic!) sok szép ifjú leánynak első bálja, s ez kergette mélázó agyamba ezeket a gondolatokat, midőn elmerengve a Balaton ezüsthullámos vizén, sétáltam a füredi fák alatt. Készültem az Annabálba, s a készülődés egy lelki metamorfózisból állott. Nem szerettem volna közönséges hétköznapi lélekkel élni át Túladunának (sic!) ezt a nevezetes éjszakáját. A festői tájnak, melytől annyi dicső költőnk merített ihletet hatalmas alkotáshoz, leróttam áhitatomat (sic!), s lelki szemeim elé idéztem régi daliás idők dicső alakjait.
A Kisfaludy (Sándor) korának bűvkörében éreztem magam, s ennek a csendesebb, de tisztább világnak örökre elmúlása fájó sóhajt csalt ki keblemből. S ez a fájó érzés velem volt mindig, amíg csak láttam Füred régi épületeit, a tornácos házakat, a zsalugáteros (sic!) ablakokat, a széles kongó falépcsőket, a fehérre meszelt falakat, az egyszerű, rácsos korlátot: megjelentek előttem a régi magyar világ puritán asszonyai, leányai.”
III. Báli készülődés
„A kép annyira megelevenedett, hogy szinte láttam, mint segítik le az érkező kocsikról a hölgyeket a régi jó táblabírák, hogy aztán magukra maradva kibeszélhessék magukat a pipázóban a hét vármegyéből összeverődött nemes urak. Szinte látom, mint megy fölfelé a szokatlan lépcsőkön a nemzetes asszony, látom bizalmas közelében félénk pillantásokat vető leányát, látom, amint előveszik az úti készségből (sic!) a régi családi ékszereket, a három öregmama által is viselt csipkés fátyolt, látom, mint a magyar ruhás gavallér – akarom mondani ifjú – tiszteletteljesen engedelmet kér, hogy karján vezethesse a terembe hölgyét.
És látom a csárdást, melyet a régi füredi bálokon jártak, látom azt a kedvet és elevenséget, ami elfogta a táncosokat, s azt a tüzes költészetet, mely rálehelte csókját nemcsak az ifjak csillogó szemére és tekintetére, hanem minden mozdulatára.”
IV. A vendégsereg érkezése
„De felnyitom álmodó szemem, s magam előtt látom a mai füredi Annabált. A cigány hamisítatlan csárdást húz, de a tánc az már más. Messze vidékről van itt báli közönség. Itt vannak Budapestről, Torontálból, a szomszédos vármegyékből, Bajáról stb.
Az egész bál jellegét azonban a Középzalából (sic!) testületileg kivonuló nemes családok adják meg. Büszke zárkózottságban élnek, s őrzik azt a gentry (sic!) világot, ami már kevés helyen virágzik az országban. Füredre is egész külön táborkara a nemes ifjaknak kiséri őket, így jelennek meg a bálon is, hogy a zárt phalanx (sic!) elriassza az esetleg próbálkozó hívatlan vendéget, mert hát a híres füredi Annabálnak tradícióit meg akarják őrizni, amíg lehet.
Mikor aztán meggyőződtek, hogy az innen-onnan jött báli közönség közülük való, csaptak olyan vigasságot, hogy eltartott a késő reggeli órákig.”
V. A bál forgatagában
„Olyan bravúros négyest sehol sem láttam, aminőben itt volt részem. A báj és kellem, mely a szépségek (itt valamennyi az) arcáról sugárzott, szinte elfeledtette velem, hogy megfigyeléseimről számot fogok adni.
Szünóra után, mely a kék girlandos teremben teleszórta gondolataim egét kedves leányos beszédek apró csillagaival, s csengő kacagás rezegtette meg bennem lelkem érző húrjait, visszamentem a nagy magas, egészen fehér táncterembe, ahol most minden fehérnek látszott – nemcsak a fehér csipke-függönyök s a leányok hófehér ruhája, – fehér volt lelkük s e pillanatban átszellemült tisztaságában fehér volt az én lelkem is. Fantáziám egész erejével megragadott, s eszembe idézte éltem legszebb emlékeit.
Messze szárnyalt képzeletem időben és térben, halántékomon lüktettek az erek, erőt vett rajtam a mámor, az érzések mámora. Izzó idegeimet lecsillapítani kimentem a tornácra.
Ott mintha gyermekkorom tündérmeséit élném, elbűvölt a kiáradó fény, a fák illata, a röpke árnyak, melyek rávetődtek a fehér ablakfüggönyökre a bent táncot lejtő szerelmespárokról, s játszva kergetődztek (sic!) egymás után a fényt átszűrő leplen, mint agyamban a boston (tánc) bűvös ritmusára kiváltott apró gondolatok.”
VI. A Balaton gyönyörűségéről
„Majd az ezüstös holdfényben pompázó Balaton halálosan csendes víztükrére esett tekintetem. Tenger sok ezüst fátyollal borított tündérhez hasonlított a tó, melyre félelmetes ugrással támad egy óriási fejjel bíró, hatalmas oroszlán, Tihanynak a vízbe nyúló sötétlő hegyháta.
Még jobban elbűvölt ez a kép, mámorba ringatott látása, s míg a lágy szólama keringenek, az égbe tévedő hangtöredékei csendesen bizsergő érzést okoztak idegeimnek, rátapadt a szemem a füredi fenyők feketéllő csúcsaival övezett fenséges tájra. Néztem túláradó kebellel, néztem addig, míg csak egészen ki nem józanodtam. Dr. Boróczy Kálmán.”
Eddig tartott a néhol merengő, néhol heves vérű visszaemlékezés egy sokat látott, nagyon kulturált – általam ismeretlen – visszaemlékezőtől.
Remélem, hogy általa többet tudtunk meg az őáltala fölidézett Annabálokról, és az ő korában zajló Annabálokról is. Remélem, aki olvasta, hozzá (és hozzám) hasonlóan ráérzett a régi bálok hangulatára, amely nemcsak az ő visszaemlékezéseiben tűnt fel akkor, hanem az ő kora báljainak is hasonló sors jutott a ma embere által, amikor gondol az elmúlt század „boldog béke idejében” tartott bálokra is.
Bár, ha abban a szerencsében lenne részünk, hogy minél többet átmenthetnénk ezeknek a régmúlt báloknak a hangulatából mai korunkba is!…
Szóljon hozzá!