For Lies I Sire 2009 (Peacevill Records)
Szenzációs érzés hallgatni az angol banda új lemezét, melyre különös fényt vet, hogy már a tízedik a sorban. A dalokból áradó hangulat rögtön vissza is repíti a hallgatót 1995-be a hófehér borítójú The Angel And The Dark River című lemezük közegébe. Az az album jóval lágyabb volt, mint a megelőzőek, nem volt rajta hörgés, és hihetetlen víz alatti atmoszféra lengte körül. Ezúttal jó tíz év után ismét van hegedű – ráadásul nem az ördög, hanem az angyal hegedűse játszik most itt egy lány képében –, ami önmagában is speciális ízt kölcsönöz a produkciónak. Ezúttal van némi hörgés, de Aaron tiszta, sajátos dallamvilágú énekhangja dominál a hosszú számokon belül.
Eddig háromszor láttam őket élőben a My Dying Brde-ot. Mindig elkápráztattak. Először a fekete, másodszor a fehér, harmadszor a lila színt társítottam a fellépésükhöz. Bizonyára minden lemezhez hozzá lehetne rendelni egy-egy színt. Ez a mostani pókhálósan-ködös, barnásszürkés alkotás lett, ahol melankolikus lassúság jellemzi a dalfolyamokat, de helyenként felgyorsul a tempó. A köd mögött áttűnő árnyak mégsem olyan félelmetesek, mint korábban, de az összhangkép morcos.
A ködös Albionba visz minden egyes My Dying Bride lemez, egyenesen a Shakespeare-színművek világába, ahol társalkotó és a társalkodó a sötétség, de nem ránt depresszióba, mert mindig van megoldás a végén. Nincs is az a vidám társasági ember, akinek ne lenne szüksége néhanapján az utca árnyékos oldalára és egy kis egyedüllétre.
Ehhez az elmélázáshoz nyújt segítséget zenéjével a My Dying Bride. Idestova 20 esztendeje már. Remekül el lehet merülni benne ezúttal is, és külön öröm, hogy az idei Rockmaraton egyik főzenekarát tisztelhetjük bennük!
Kíváncsian várom, milyen szín társul majd ehhez a koncertjükhöz!
Szóljon hozzá!