Sötét alak lopódzik az éjben. Fürge tekintete az ablakokat pásztázza, időről időre visszariadva az utca szürke köveire. Ha valaki szembe jön vele, ellibben az árnyak köze, a néma utca pedig olyan üresen bámulja a betolakodót, mintha évezredek óta elhagyatottan heverne. Amint az éjjeli bóklászó eltűnik, a lány ismét előbukkan, és sebesen suhanva folytatja útját. Végül elégedett mosollyal megtorpan egy bájos kerttel övezett ház előtt.
Átszökken a kerítés fölött, ezüstösen derengő haja robajló folyamként úszik mögötte. Lágyan ér földet, akár egy elejtett tollpihe. Végigsiklik a sima kövekből rakott ösvényen, az elsötétített ablakhoz. Áttetsző ecsetet és üres palettát vesz elő köpenye láthatatlan zsebeiből. A párkányra helyezi őket, majd előhalássza az aranyosan derengő üvegcsét. Remegő kézzel lecsavarja a tetejét és a hold felé emeli a kemény munkával összegyűjtött figyelmet. Az apró, gömb alakú cseppekben lebeg fölfelé. A lány idegesen az ajkába harap. Tudja, hogy szánalmasan kevés. Most már biztos benne hogy néhány napig vállalnia kellett volna valami egyszerű, jól kereső munkát, de úgy érzi, ha ma éjszaka nem festhet, abba beleőrül. A cseppek lassan felszívódnak.
A hold kifürkészhetetlen arccal mered rá. Egy pillanatig nem történik semmi, majd ezüstösen fénylő lények ereszkednek alá. Lisjar palettájával felfogja a viszonzásként kapott fényt. Megvárja míg a teremtmények kifakulnak, majd óvatos mozdulatokkal, nehogy egyetlen értékes cseppet is elveszítsen, belemártja ícsirje hegyét és alkotni kezd. Lefesti a kert csendjét, az ablak túloldalán alvó nő álmát. Ezüst indák és mesebeli alakok táncolnak egy fénylő spirálban, amely lassan fává tekeredik. Ahogy az éj halad előre, aprólékosan kidolgozott levelek és virágok nőnek az ágakon. Ha valaki figyelné, úgy látná, mintha finoman hajladozna a szélben. De nincs ott senki, csak Lisjar és a hold.
A lány úgy érezi, még csak pillanatok teltek el, mikor a felkelő nap fénye végigcirógatja táncoló fáját. Fáradt mozdulattal nyújtózik, megpróbálva életet szuszakolni elgémberedett karjába, majd hátra lép és kritikusan megszemléli művét. Elégedett biccentéssel bókol a növény előtt, majd két üveget és egy ködfátyoldarabot vesz elő. Szeretetteljes óvatossággal letisztítja az ícsérjét, a fénydarabokat gyakorlott könnyedséggel összegyűjti az első üvegbe, majd átönti a palettáján maradt sugarakat is. Végezetül az utolsó cseppeket is kicsavarja a ködfátyolból, s köpenyének biztonságos mélyére süllyeszti. Ezután letekeri a másik üveg tetejét, az ablak elé helyezi, s várakozni kezd.
Fél óra után félrelebben a függöny, egy álmos arc néz ki a nyíláson, s bosszús sóhajával megolvasztja a fa tetejét. Fáradtan morog valamit, majd visszavánszorog a szobába, az aláhulló függönyszárny eltakarja Lisjar elől. A lány reményvesztetten szemléli az üvegcse alján lötykölődő fakósárga folyadékot. Szinte az összes fényt felhasználta és cserébe néhány bosszús pillantást kapott. Tudja, hogy az ablak alatt kéne hagynia az üvegcsét, hátha valaki figyelmet szentel neki mielőtt leolvad a jég, de a kert fái eltakarják a járókelők elől, és a lány nem akar semmit, amit a ház lakói adhatnak neki.
Elgondolkozva nézte az üveget. Jól tudta, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnia az alkotásra, de az ehhez hasonló figyelem mindig rossz érzéssel tölti el, ráadásul csak saras latyakot kaphat érte. Halk sóhajjal letekeri a fedelet és figyeli ahogy a folyadék elpárolog a napfényben. Magára ölti köpenyét, s sietős léptekkel távozik. Csak akkor múlik el az émelygése, mikor már a város másik végében jár.
Végtelennek tűnő várakozás után újra eljön az éjjel, s Lisjar a kopott kövű utcákon suhan. Hamarosan megtorpan, de ezúttal nem egy ablak kelti fel a figyelmét. Egy tócsát néz meredten, szeme szinte belekönnyezik a gyönyörűségbe, ahogy a tökéletes vásznat szemléli. Persze pocsolyára festeni sosem kifizetődő, általában az első munkába siető bakancs ripityára töri a képet, anélkül, hogy felé pillantana, de Lisjar nem tud ellenállni az éjszakai város lelkét tükröző tócsának.
Előveszi a maradék fényt és a pocsolya vizébe önti. Óvatosan rálehel, hogy felmelegítse. Pár pillanat múlva elégedetten nyugtázza, hogy megfelelő mennyiségű hőt használt, a tócsa elég hideg ahhoz, hogy formálni tudja az ecsetével, de kellő mennyiségű meleg maradt benne ahhoz, hogy megtartsa a saját áramlásait. Letérdel, s először ecsettel, majd mikor vonalait túl élettelennek találja, a kezével terelgeti a színeket. Már idejét se tudja, mikor használt színeket.
Boldogan figyeli ahogy a gyönyörű kép mélységet kap a kezei között. Most nem próbálta mások álmait használni, végre nem az embereknek festett, csak a festményének. Nem kellett elferdítenie az igazságokat, az alvó szemével nézni őket, meghagyhatta a világot a maga tökéletességében.
Sírva fakadt. Az összes fájdalma, félelme és boldogsága benne volt ezekben a könnyekben. Hagyta, hogy a tócsába hulljanak, s őket is beleszőtte színpompás műbe. Mikor vizesen és piszkosan ellépett előle, a tócsa olyan volt, akár egy másik valóságba nyíló kapu. Halk mosollyal hálát rebegett a világnak, s elindult, hogy rejtekhelyet keressen az ébredező városban.
Futás közben azon gondolkozott, mikor jutott ilyen szánalmas sorsra a világ. Régen csak ilyen képei születtek és mégis sokkal jobban élt, mint most. Alkotott valami szépet és hónapokig nem kellett semmit csinálnia. Most örülhet, ha elég figyelmet sikerül gyűjtenie ahhoz, hogy folytathassa a festést.
Ez a nap is elvánszorog, azonban Lisjar ezúttal nem indul vásznat keresni. Tanácstalanul áll és azon tűnődik, hogy mihez kezdjen. Se figyelme, se fénye nem maradt és ötlete se volt, hogyan szerezhetne másikat.
Telepacsmagolhatná sáros latyakkal valamelyik zsúfolt utcán az ablakokat és több üvegnyi figyelmet szerezhetne, ennyi még rosszféle tekintetekből is elég arra, hogy tisztességes fényt vegyen magának. De ő mindig túl büszke volt ahhoz, hogy efféle igénytelen cselekkel lopjon pillantásokat. Végül úgy döntött, mégis útra kel, hátha közben eszébe jut valami.
A lába az előző éjszakai műve felé viszi. Szinte nem is érez csalódottságot, mikor látja, hogy csak egy nedves sárfolt maradt a helyén. Ám ahogy elmegy mellette, valami megcsillan benne. Lehajol, s felveszi. Fényszilánknak tűnik, de egészen biztos benne, hogy nem az ő festményéből maradt itt. Óvatosan letisztogatja, s ahogy az utolsó réteg koszt is eltávolítja róla, megdobban a szíve. Valódi csillagfényt tart a kezében. Csodálkozva az égre emeli tekintetét, s úgy látja, mintha a csillagok mosolyogva hunyorognának le rá.
Számos legenda szólt a hősökről, s egyes történetek szerint születésükkor új csillag ragyogott az égen, és a szükség idején az égi lény egy szilánkot ajándékozott nekik saját magából. Valakik szerint ez örökké ragyogott, mások szerint a hős halálával nyomtalanul eltűnt. A legendák másik fele szerint nagy tettekkel kellett kiérdemelniük őket. Eztán fantasztikus találmányokat, felfoghatatlan erejű fegyvereket, és lélekrígatóan káprázatos műalkotásokat készítettek belőle, vagy általa. Egyes legendák szerint különleges képességekkel is felruházta őket és kaput nyithattak vele másik világokba. Lisjar népéből mindenki ismert legalább száz ehhez hasonló történetet, de ő még senkivel se találkozott, aki valaha látott volna csillagszilánkot. Nem tudja, miért került épp hozzá, de túlságosan boldog ahhoz, hogy ezen gondolkozzon.
– Köszönöm! – Üvölti az égbe, majd nevetve futásnak ered. A csillagdarabka apró fényindáit lengetve jelzi neki az irányt. Egyre kijjebb érnek, a lány egy reményteljes pillanatig azt hiszi, végre újból elmehet az erdőbe, ám a város szélén a szilánk lágy bizsergéssel jelzi, hogy álljon meg. Egy sötét, romos épület előtt állnak. A falai gyűlöletet sugároznak felé. Lisjar erős kényszert érez, hogy elfusson, de erőt vesz magán és lassú léptekkel közelebb óvatoskodik. Annyi levegőt vesz a tüdejébe, amennyit csak bír, s belép az épület előtt hullámzó mélysötétbe.
Vakon halad előre, a csillagok és a hold fénye az árnyékon kívül ragadt. A kezében lévő szilánk épp elég ahhoz, hogy lássa az ujjait. Ahogy a szeme hozzászokik a sötéthez, halvány derengést vesz észre az egyik pinceablakban. Még nem látja, mi árasztja, de ahogy közelebb lép, majdnem felkiált meglepetésében. Egy inf van az ablak mögött, az ő bőréből árad a fény. Egy pillanatig habozik, majd még közelebb lép, ha kinyújtaná a kezét, elérné az ablakot.
Egyenesen a lény szemébe néz, ő pedig Lisjarra. A lány biztos benne hogy a másik is látja őt. Arra számít, hogy az inf a szabadságáért fog könyörögni, fenyegeti, vagy népeik közti szövetségre hivatkozva kéri a segítségét. De az csak áll és némán nézi. A csillagdarabka izgatottan lüktet a kezében. Hát ezért hívták ide. Visszafordulhatna. A szilánk valószínűleg akkor is segítené. Semmit nem veszítene. Mégis marad.
Az üveghez emeli a csillagtöredéket és egy pillanatra lehunyja a szemét. Érzi, ahogy a fény a gondolatai mentén átformálódik, és amikor újra kinyitja a szemét, már teljesen elnyelte a karját. Próbaképp megmozgatja az ujjait. Mintha ezüst mézben lebegnének. Az anyag ellenáll, de ha igazán akarná, bármikor letéphetné magáról. Ez kissé megnyugtatja. Megpróbál valami egyszerűt festeni vele bemelegítésképpen. Mondjuk egy virágot.
Arra eszmél, hogy az üveg előtt áll és kész munkáját szemléli. Vékony, elegáns vonalakat karcolt az ablakra, amik egy krizantém szirmaira emlékeztetik. A rajz egyszerű, mégis tökéletes. Még szeretné követni a vonalak játékát a tekintetével, ám érzi, hogy lecsukódik a szemhéja és megremeg a lába. Pihennie kell. Lefekszik a földre és álomtalan álomba merül.
Ébredéskor az első gondolata, hogy itt fogja érni a nap és mindennek vége lesz, aztán a szívverése lassan csillapodik, amint rájön, az örök éj egyik szegletében van. Feláll. A mozdulatban nyoma sincs az előző napi fáradtságának, így alkotni kezd. Kezei átsiklanak a korábban felvésett ezüst vonalakon, aztán ismét elveszíti a tudatosságát. Mikor feleszmél, a kép újabb szirmokkal és néhány árnyékkal gazdagodott. Közelebb lép, hogy folytassa, de a mozdulat felénél összerogy.
Ébredéskor azonnal talpra ugrik és hozzákezd a festéshez. Kezei forgószélként száguldanak végig az üvegen. Érzi ahogy az ihlet végigáramlik rajta, gyönyörködik az új minták születésében, majd ismét elveszti az irányítást. Egy lépésnyire van a képtől és magán érzi az inf figyelő tekintetét. Még folytatni akarja a munkáját, érezni a teremtés lüktetését az ereiben, ám ismét elfogyott az ereje. Maga alá teríti a köpenyét és elalszik.
Ébredéskor nem is tudatosul benne ahogy az ablakhoz szökken, azonnal érzi a festményét ujjai alatt és tovább bontja a levegőben lebegő szálakat, majd…
Ébredéskor azonnal munkához lát…
Ébredéskor a festmény…
Ébredéskor azonnal visszazuhan…
Ébredéskor…
Ébredéskor ezúttal lassan ül fel. Elvégzi az esti szertartásait, csillagfényben megmosakszik, tornázik egy keveset és csak ezután lép az ablakhoz. Virága már bonyolult fraktálokban csavarodik önmagába. Az avatatlan szem azt hihetné, egy kész festményre tekint. De Lisjar még csak most kezd bele a valódi alkotásba. Ezúttal minden mozdulata tudatos, minden egyes ezüstösen fénylő pillanatra emlékszik. Érzi a csillagfény és a kép áramlását maga körül, velük együtt halad, de nem hagyja, hogy átvegyék fölötte az irányítást. Mikor először megremeg a keze, azonnal ellép a képtől. Végrehajtja reggeli szertartásait, majd elalszik. Álmában a hold szólongatja az üres éjszakai égen, de ő nem felel. Már döntött.
Ébredéskor úgy érzi, mindjárt ellebeg a sok energiától és boldogságtól. Elvégzi esti rituáléit, és csak ezután lép a képhez. Már kezd kibontakozni a valódi festmény, ő pedig óvatos ujjakkal simítgatja ki az összegabalyodott szirmokat. Elvégzi a reggeli rituáléit, majd elalszik. A hold hangjába egy árnyalatnyi félelem vegyül, ám továbbra is válasz nélkül marad.
Ébredéskor elvégzi esti rituáléit, majd festeni kezd. Minden mozdulatban talál valami újat, a kép már az üveg széléig nyúlik. Elvégzi reggeli rituáléit és alszik. Álmában hold hangja remeg a rettegéstől.
Ébredéskor elvégzi esti rituáléit, majd alkotni kezd. A virág már a téglákban kapaszkodik, ezüst vonalai közé arany pöttyök vegyülnek. Elvégzi a reggeli rituáléit, majd elalszik. Álmában a hold kétségbe esetten üvölt.
Ébredéskor elvégzi esti rituáléit, s festeni kezd. A sikoltó holdat virága közepébe szövi. Elvégzi reggeli rituáléját, s csendes, fehér álomba merül.
Ébredéskor érzi, hogy valami megváltozott. A képet már csak néhány hajszálvékony üvegdarab tartja. Itt az idő suttogja a csillagszilánknak. Az felragyog, majd elkezd zsugorodni. Lisjar érzi, hogy be kéne hunynia a szemét, ám ezúttal végignézi ahogy az ezüstös indák visszakúsznak a fénylő töredékbe. Egy pillanatig gyönyörködik benne, majd teljes erejéből elhajítja. A virág közepét találja el, s az egész alkotás egyetlen csengő hangba roskad. Ennyi volt, életem első és utolsó csodája véget ért. Gondolja Lisjar, miközben a porrá omló üveget nézi. A csillag visszatér majd az infhez, nekem pedig számot kell adnom a holdnak.
A lény lassan, óvatosan lépdel a romok között, mint aki elfelejtette, milyen érzés mozogni. Lehajol, s felveszi az ezüstös fénydarabkát. Úgy szorítja a mellkasához, akár egy anya a gyermekét, majd ismeretlen nyelven suttog neki néhány szeretetteljes szót és Lisjar felé nyújtja. A lány bátortalan mosollyal elveszi. Némán biccentenek egymásnak, s eltűnnek az éjben.
Szóljon hozzá!