Néhány körülmény, amely nem fontos, de eligazít az íróról, a korról. A Vidravas Galgóczi Erzsébet utolsó regénye, 1984-ben jelent meg. Az írónő ekkor – 1981 és 1985 között – parlamenti képviselő. Mielőtt a kor viszonyaiban járatlan, ifjú olvasó megkérdezné, hogy melyik párt képviselőjeként került be Galgóczi Erzsébet a magyar országgyűlésbe, bocsássuk előre, hogy A Párt tagjaként és képviselőjeként, Magyarországon 1949 és 1989 között ugyanis csak egyetlen párt létezett.
Könyvében Galgóczi Erzsébet a magyarországi szocializmus korai éveinek egyik legnagyobb szabású gazdasági-politikai peréről ír, az úgynevezett MAORT-perről, a per anyaga és a kapcsolódó dokumentumok egészen a rendszerváltozásig szigorúan bizalmas irománynak számítottak, amihez még ő, a parlamenti képviselő sem férhetett volna hozzá. Az ismert és elismert írónő, aki korábban bátor riporterként szerzett megbecsülést (és kellő számú ellenséget), ekkor Fock Jenőhöz fordult. Fock Jenő korábban, 1967 és 1975 között Magyarország miniszterelnöke, 1980 előtt a párt Központi Bizottságának tagja, 1980 után pedig a Magyar Tudományos Egyesületek Szövetségének az elnöke (a METESZ-nek). Fock engedélyezi (parkoló pályára állítása miatt talán dacból is!), hogy Galgóczi betekintsen a MAORT-per aktáiba, és hozzájusson a fővádlott, Papp Simon önéletrajzi kéziratához is. Betekintsen az iratokba… jegyzetelnie azonban tilos, Galgóczi a „betekintések” után siet a gyorsíróhoz, és emlékezetből lediktálja az olvasottakat.
A Vidravasban bemutatott ország képe riasztó, a regény hangneme kemény, szemlélete komor. Olyan riasztó és olyan komor, amire a magyarországi szocializmus évei alatt valószínűleg nem volt példa. Mivel azonban a pártvezetés is tudta, hogy Galgóczi a volt miniszterelnök engedélyével jutott az iratok közelébe, mivel a MAORT-per az 1980-as évekre már némiképp idejétmúlt eseménynek számított, amelynek okaitól és végrehajtóitól el lehetett határolódni, és mivel a regényben ábrázolt események 1956 nyarán befejeződnek, ezért – mintegy meghaladott előtörténetként – tudomásul vette és elfogadta a Vidravas megírását és megjelenését.
*
Történelmi regény-e a Vidravas, vagy társadalmi regény? Regény-e egyáltalán, vagy hosszúra nyúlt riport, politikai krimi, egy elvetélésre ítélt nemzedék vagy társadalmi osztály felszámolásának forgatókönyve? Hol kezdődik a történet, lehet-e és érdemes-e az eredet szálait kibogozni, van-e a történetnek befejezése, ha nem is megnyugtató és igazságtevő, de legalább a továbblépés irányát felvillantó? Csupa kérdés, amelyekre a regény többnyire nem ad választ, legfőképpen azért, mert nem is adhat egyértelmű választ. A kérdések is egymásba kapcsolódnak és szétválaszthatatlanok, a válaszok is fél válaszok (féligazságok) volnának, ha bármelyiket egyedül-érvényesnek neveznénk ki a többi hátrányára.
A Vidravas természetesen regény, olyan történeti regény, amelynek a történetisége sem Galgóczi Erzsébet (és Fock Jenő) évtizedéig nem fejeződött be, sem a rendszerváltozás után nem érezhetjük szellemét és következményeit okafogyottnak. Mondhatná valaki (például a kor viszonyaiban járatlan, ifjú olvasó!), hogy a Vidravasban felvázolt társadalmi-politikai ellentétek, anomáliák, kataklizmák (nevezhetnénk még egy sor egyéb, kifejező néven!) mára eltűntek, kifulladtak, a múltból idesötétlő, komor díszletté váltak. Téved, aki így gondolja – vagy szándékosan torzítja el a múlt váltóállításainak a következményeit: a magyar parasztság szándékos elvadítását a földtől, a kényszerszövetkezetesítés brutális végrehajtását, ember százezrek elgyökértelenítését, nemzeti hagyományok és értékek meghurcolását és elpusztítását, az értelmiségbe (az értelembe, a tudásba) vetett hit megrendítését, a szellemi-gazdasági-kulturális lefelé-nivellálás nemzetpusztító tevékenységét, a hatalomtól való lelki és fizikai félelem szabadjára engedését, a személyes és osztályalapú bosszúállás érvényesülését, a családi és magántulajdon országos méretű elorzását és felprédálását, a kényszerlakhelyre utalást, büntetőtáborok létesítését, működtetését, aztán letagadását, a színlelés és hazugság, a bizalmatlanság és a vakhit, a hazudás és hazudtatás „közös bűnét” (ez a fogalom is ott szerepel Galgóczi könyvcímei között). Mindez ott élt és hatott, oldott és kötött évtizedek magyarországi szocialista gyakorlatában. És soha, senki a kiagyalók és a végrehajtók közül felelősen nem fordult szembe ezzel a gyalázatos, szellem-, ember- és nemzetellenes gyakorlattal, ami az újrakezdésnek, a megtisztulásnak az első lépése lett volna.
Vidravas: a vidravas falusi házakban használt, csapdaféle szerkezet, kistestű ragadozók foglyul ejtésére, elpusztítására (görény, menyét, róka, vidra). Az emberen is maradandó sérülést okozhat.
Rév Orsolya magán viseli Galgóczi Erzsébet életrajzának számos jegyét, de valójában egy kor és egy társadalmi osztály részletes és árnyalt látleletét adja. Sorsán változtatni akaró, feltörekvő parasztlány, aki a hagyományos falusi világból a művészértelmiség soraiba készül, a főiskoláról azonban egy év után eltávolítják, mert szüleit közben kuláklistára tették. Rév Kálmánék, Orsolya szülei nem kulákok, vagyonuk, földjük alapján középparasztnak is alig mondhatók, de nem is nincstelen zsellérek. A földhöz értő, abból megélni akaró népek, paraszti öntudattal, szívóssággal és bizalmatlansággal. Fiukat, mint „kulákcsemetét”, nem katonának, hanem munkaszolgálatosnak viszik, Orsolyát megfosztják a továbbtanulás lehetőségétől. Mindezt azok teszik, akik a korábban „elnyomott” osztályok védelmét, fölemelkedését hirdetik. Orsolya kommunistának vallja magát, de az ő politikai-ideológiai hite valamiféle ideális társadalmi igazságot kíván, az egyéni képességek kibontakozásának lehetőségét, a kapott és a szerzett föld felvirágoztatásának reményét, a társadalmi-vagyoni-igazságtalanságok megszüntetését. Mindezt a segítő, a koordináló állam támogatásával, amely fölszabadítja, maga mellé állítja a demokratikus energiákat. Orsolya a koalíciós években hiszi és várja egy ilyen szervezésű, kommunista Magyarország kiformálódását.
Mindeközben maga is haraggal, sőt gyűlölettel tekint a volt „kizsákmányoló” osztályokra, a közösségekre is, és azok egyes tagjaira is. Hogy pontosan ki a kizsákmányoló, ezt a marxista terminológia szerint fogja fel, így – a regény kezdetén, és még sokáig – a kizsákmányolók közé számítja Simon Pál mérnök-professzort, a világhírű tudós-tanár-geológust is, a magyarországi és közép-kelet-európai olajkutatás megteremtőjét és máig legnagyobb alakját (Simon Pál személyében Galgóczi Erzsébet Papp Simon mérnököt, a MAORT-per fővádlottját formázza meg). Valóságnak fogadja el a szabotálás és hazaárulás vádját, indokoltnak a halálos (majd életfogytiglanra enyhített) ítéletet, a feleség kényszerlakhelyre utalását és a vagyonelkobzást.
Simon Pál kitelepített felesége – hosszas Canossa-járás és vesszőfutás után – a Rév–portán kap szállást (korábban Rév Kálmánnéval felületesen ismerték egymást), az ő falujukból könnyebben látogathatja meg férjét a börtönben. Révné együttérzéssel fogadja az egyedül maradt, idős asszonyt, Orsolya azonban dühödt acsarkodással tekint a politikailag és emberileg egyaránt ellenségnek érzett Simonnéra. A Rév-porta a három asszony életének, vitáinak a színhelye lesz. A három különböző sorsú nő szembenállása, párbeszédei nemcsak nemzedékek és társadalmi osztályok összeütközésének a részét képviselik, hanem a tisztázódás, az értékek felismerésének a folyamatát is megindítják. Rév Kálmánné mindvégig a sorsába beletörődő, a hagyományokhoz ragaszkodó, idősödő, dolgos parasztasszony, akinek kevés a tételesen megfogalmazott gondolata a társadalmi-politikai viszonyokról, de kozmikus félelem és elutasítás munkál benne a „rendszerrel” és megtestesítőivel szemben. És a félelem lányáért, fiáért, a felelősség csökkent értékű férjéért, a szárnyai alá menekült Simonnéért – vagyis a hagyományos vidéki anyaszerepet öntudatlanul, de következetesen valósítja meg. Személye szürke, ám biztos hátterét – de csak hátterét – jelenti a cselekménynek.
A regény valódi konfliktusa Rév Orsolya és Simon Pálné között feszül. Az ellentét nem tettekben mutatkozik meg (azokban is!), az elveket is inkább Orsolya emlegeti föl, Simonné többnyire csak férje ártatlanságát hangoztatja. Orsolyát – a kommunista parasztlányt – irritálja, és gyűlöletében elmélyíti mindaz, amit Simonné (és személyén, elbeszélésein keresztül Simon mérnök is!) képvisel: a nyelvtudás, a világban való jártasság, a szépség meglátásának érzéke, az értéket jelentő tárgyak felhalmozása és élvezete. Simonné kiszolgáltatott és megalázott helyzetében is ragaszkodik a korábbi nagypolgári világot idéző ruhadarabjaihoz, ékszereihez, értékes, apró berendezési tárgyaihoz. Orsolya (és érezhetően az író, Galgóczi Erzsébet is!) elfogadhatatlannak tartja, hogy ez a gyökereitől megfosztott, bűnösnek (de legalábbis bűnösök cimborájának) érzett asszony teljes kiszolgáltatottságában is képes erőt meríteni az évtizedekkel korábban látott tájak szépségéből, távoli városok emlékéből, ezüst cukortartót és olyan tárgyak tömegét használja, amelyek rendeltetéséről Orsolyának jószerével fogalma sincs. A kitelepített úriasszony – Orsolya (Galgóczi) szerint – egész nap papucsban pasziánszkártyát rak és szipkából cigarettát szív. 1984-ben keletkezett a Vidravas, ez magyarázza (?), hogy egy sor sztereotípia került a regénybe (vagy maradt benne), amelyek a szocialista közmegegyezés szerint a burzsoá osztályokat jellemzik. Galgóczi is megmarad ebben a gondolat- és gesztuskörben, nem tud, vagy talán nem is akar túllépni rajta. Igaz: Simonné idős, beteglábú, tárgyait pedig sorra eladogatja, hogy némi pénzhez jusson. De azért: a faluban-téeszcsében végzett valamiféle munka nélkül, kizárólag értéktárgyai eladásából képtelen volna akár csak szűkös anyagi hátteret is teremteni magának. És a tárgyak: a kitelepítéskor engedélyezett 80 kilót messze túllépi az a tárgymennyiség, amelyet Orsolya Simonnénak tulajdonít.
Orsolya nem vitázik, nem érvel, valójában inkább indulatai vannak, mintsem összefüggő érvkészlete. Egy-egy ideológiai fordulatot, „lenini tézist” vet oda Simonnénak, majd megvetően elfordul – az asszony kitér a viták elől, mást nem is igen tehet.
Orsolya és Simonné (idővel: Emma néni) kapcsolata azonban később megváltozik: tartalmasabb és harmonikusabb lesz. A művészi érzékű (és művészi törekvéseitől éppen a saját politikai elvtársai által eltiltott) lány a tárgyakon keresztül talál kapcsolatot a sokat tapasztalt asszonnyal. A hasznosan leélt, gazdag élet irigység tárgyából idővel vonzó távlattá formálódik Orsolya számára, érdeklődéssel hallgatja Simonné beszámolóit a világ nagy múzeumairól, távoli népek életmódjáról, viseletéről. Simon Pál személye (a felesége elbeszélésében) új megvilágításba kerül: a geológus (földrajztudós, olajkutató) személye köré a felhalmozott tudás és kutatás, a sikeres felfedezői tevékenység társul, a nagypolgáriság és a kizsákmányolás fogalma egyre kevésbé lesz értelmezhető és alkalmazható Simon Pál személyére. Különösen pedig a szabotázs és a kémkedés vádja. Orsolyát kezdi lenyűgözni a magyarföldi és a világ számos helyén végzett eredményes olajkutató munka – valójában a szellemi alkotás diadala. Különösen zavarba ejti, hogy ezt a szellemi kincset és tevékenységet nem, hogy valós társadalmi értékén nem becsüli meg a fennálló hatalom, de egyenesen a kutató, a tudós rosszhiszemű lejáratására és fizikai megsemmisítésére törnek.
Nyomorúságos és megalázó „beszélőn” látja viszont férjét Simonné, a formális találkozás azonban megsejteti vele, hogy férje életét megóvják, és „keze állapota” is azt mutatja, hogy nem földtúró vagy kőbányai munkát végez az életfogytiglani börtönre ítélt rab. Simonné testi állapota (érszűkülete) azonban romlik, orvosi kezelésre szorulna, egykori orvosa azonban a távolból (a budapesti klinikáról) olyan gyógyszert ír fel neki, ami Magyarországon nem kapható. Az átélt zaklatásokat, betegségét és sorsa kilátástalanságát Simonné, Emma néni nem viseli sokáig, ott hal meg a Rév család kisszobájában, mialatt Orsolya a Simon család egykori orvosát keresi fel, segítségét kérve.
A regény második része inkább oknyomozó óriásriportnak nevezhető, bár szervesen kapcsolódik az első részhez. Gyetvaiék révén (a Simon család korábbi háziorvosa, egyetemi tanár, klinikai professzor) betekintést nyerhetünk a korszak másik nagy politikai perébe (vagy inkább: persorozatába!): az orvosok perébe. A magyarországi orvos perek 1952-ben kezdődtek, a Szovjetunióban lefolytatott orvos perek mintájára. Az orvosokat mindkét országban a kommunista vezetők megölésének kísérletével vádolták, külföldi hatalmak javára végzett kémkedéssel, arany- és valutaüzérkedéssel és hasonló közbűntényekkel. Az orvos (az egyetemi tanár, a kórházi-klinikai professzor) ugyanúgy problémás társadalmi helyzetű személynek (állásnak) számított a szocialista ideológia korabeli értelmezése szerint, mint a tudós, a szociológus, a jogász, az ügyvéd, a tanár, mint a legtöbb vezető értelmiségi. A „tanult ember” (általában) képes önálló vélemény alkotására, véleményét nem a párthatározatok és a napi politikai propaganda szerint változtatja. Társadalmi helyzete, kultúrája, életmódja és vagyoni kondíciója is más, mint a szocialista ideológiában a legmagasabbra értékelt munkásosztálynak. Még az orvostársadalomnak (és általában az értelmiségnek) a párthatalomhoz kapcsolódó tagjai iránt is fel-fellobban(t) a bizalmatlanság, az értelmiség a marxista terminológia szerint sem osztály nem volt (mint a munkásság), sem réteg (mint a „dolgozó paraszt”), hanem csoport, de azon belül is csak a „haladó értelmiség” bírta a rendszer kegyeit. Hogy ki a „haladó”, és meddig bírhatóak a kegyek, ezt a párthatalom napi véleménye döntötte el. Az értelmiség egyes csoportjai és tagjai ellen lefolytatott hajtóvadászatok végigkísérik a szocializmus évtizedeit, mind a Szovjetunióban, mind a többi szocialista országban, Magyarországon is.
Emma néni halála után a Rév portán új vendég köszönt be: az államvédelmi hatóság (az ávéhá). Smukk (később: Sóvári), az ambiciózus egykori parasztfiú szép nyomozói karriernek néz elébe. Kettős cél vezeti Rév Orsolya felé: látszólag udvarol neki (udvarol is!), de az udvarlás csak „fedő-tevékenység” Smukk részéről, valójában ráveszi Orsolyát, hogy – kézügyességét latba vetve – folytasson levelezést a halott feleség nevében a börtönbüntetését töltő Simon Pállal. Orsolyát elkápráztatja a fess egyenruha (?), a hízelgő-fenyegető szavak, a kellő titokzatoskodás, meg a „szent célra” hivatkozás: vállalja a hamis levelek írását. A mérnök így nem szerez tudomást felesége haláláról, a börtönben dolgoztatják, mégpedig ugyanazon az olajkutatási munkán, ami miatt első fokon halálra ítélték. Orsolya önként lesz részese a hazug hatalmi mechanizmusnak, néhány szép szóért. Amint Simon kiszabadul (1955 nyarán, amnesztia és rehabilitálás nélkül), Smukk-Sóvári el is tűnik a lány életéből.
Orsolya fölkeresi a börtönből kiengedett Simon mérnököt, részben a feleségétől Révéknél maradt hagyatékot szolgáltatja vissza, részben a kíváncsiság hajtja a sokat emlegetett tudós felé, részben pedig valamiféle lelkifurdalás sarkallja a találkozásra. Simon megismerteti a lányt a per, a börtön és általában a magyarországi szocialista igazságszolgáltatás elveivel és gyakorlatával. És mással is: Simon kegyelmi kérvényét tíz akadémikus támogatta aláírásával, ekképp saját szabadságukat és karrierjüket is kockáztatták.
1956 nyarán Simon Pál is meghal, a meghurcoltatás, a börtön, a brutális bánásmód, a kilátástalanság – mindez aláássa egészségét, de még inkább életösztönét. Felesége halálhíre – amiről, persze, csak a kiszabadulás után értesül! – meggyorsítja ezt a folyamatot. Halála és temetése napjaiban Budapest népe, elsősorban az egyetemi ifjúság már a változtatni akarás lázában ég. A politikai ellenzék kritikus tömege már nem állítható meg. Orsolyában azonban nem annyira a továbblépés igénye munkál, mint inkább a keserűség érzése az elveszett értékek fölött, az elkövetett bűnök és a mintául szolgáló precedensek miatt. (Papp Simon valójában nem 1956 tavaszán, hanem 1970-ben hunyt el.)
Komor és tragikus színezetű regény a Vidravas, egy politikai formáció jelképe, csapda és gyilkoló eszköz kisebb és nagyobb élőlények, ártók és ártatlanok ellen. Fegyver, amely bárki ellen, akármiért és bármikor bevethető. Amely alkalmas életek és értékek elpusztítására, akaratok és parancsok érvényesítésére. Egyes személyek, egész embercsoportok – s ha kell – egy egész ország ellen.
A Vidravas c. Galgóczi regényt kötelező olvasmányként kellene forgatnia tanárnak és diáknak, történésznek és olajkutatónak, a közhivatalok munkatársainak, orvosoknak és rendőröknek. Mindazoknak, akik a regényben szerepelnek, akár a hatalom végrehajtóiként, akár áldozataiként. Összefügg életük és tevékenységük: áldozat nincs gyilkosok nélkül, gyilkos sem áldozat nélkül. Ma még közöttünk élnek a regény szereplői közül sokan, s ha nem személy szerint ők, akkor gyermekeik, tanítványaik, a következő nemzedék. Akik alig tudják, s akiknek éppen ezért tudniuk kell, mi történt, mi történhetett meg ebben az országban, s főként, hogy Magyarországon se személyekre, se embercsoportokra soha többet ne vicsorogjon vidravas!
(Agria 2011. 1. sz. Tavasz. 223–228. p.)
Szóljon hozzá!