Kaporszósz

 

Emlékezetem kimeríthetetlen tárházából, a múltból egy csokornyi zöld növény int felém: jellegzetes fanyar illatát is szinte érzem. Kapor.

Több, mint negyven éve történt, hogy a férjem már hetek óta azzal nyaggatott, főzzek neki kaporszószt. Állandóan az anyja kaporszószáról mesélt. Csakhogy azt nálunk senki nem szerette, fogalmam sem volt róla, hogyan érhetném utol a sosem ismert anyósom által kreált legendás ízélményt.

Akkoriban még nem volt internet, ahol pillanatok alatt receptek halmai jönnek a kíváncsi keresők segítségére. Szakácskönyveimben nyomát sem leltem.

Ahány barátnőmet kérdeztem róla, mind azt mondták: pofonegyszerű! Csinálsz egy kis híg hagymás rántást. Kezdte az egyik.

Majd a másik elmesélte, hogy megpárolja a kaprot, aztán behabarja.

Ott álltam tanácstalanul, rádásul kaprom sem volt.

Mit tehet ilyenkor a szegény fiatalasszony, aki úgy ment férjhez huszonhárom évesen, hogy senki sem készítette fel az ilyen és hasonló próbatételekre?

Először is kaprot kellett szereznem. Nem árultak a boltban, piacon is csak ritkán, akinek volt a kertjében, annak nem volt rá gondja.

Egyszer megemlítettem Balog Marikának, a harmadik szomszédasszonyomnak, aki nevetve hívott át magukhoz. – Gyere át holnap délelőtt hozzánk, annyi kaprot szedhetsz a kertben, amennyit csak akarsz! Úgy nő a kerítés mellett, mint a dudva. Én nem használom másra, csak a kovászos uborkába szoktam tenni.

Így is lett. Másnap átmentem, ő megmutatta, hol van a kapor. Ott hajladozott előttem a friss nyári szellőben, mint az árvalányhaj a réten.

Csakhogy egyikünk sem tudta, mennyit kell tenni a szószba? Így aztán nagyokat nevetve lekaszaboltunk ketten egy kisebb kazalnyi kaprot, amit hazavittem.

Szerencsére nem főztem meg aznap mindet, mert valami azt súgta, két-három maréknyi elég lesz. Úgy főztem meg, ahogy gondoltam, jó lesz. A kaprot apróra vágva megpároltam, sót, kis cukrot tettem bele, tejföllel, liszttel behabartam. Biztonság kedvéért egy kis borsot is szórtam bele, mert a férjem még a grízes tésztát is sóval-borssal ette. A végén egy kiskanál ecetet adtam hozzá, mert úgy éreztem, valami még hiányzik belőle.

A nyolcvanas évek kedvelt feltétje készült hozzá, ami kevésbé úri körökben mindennapos volt: rántott párizsi.

Izgatottan vártam haza az emberemet, tálaltam neki a kaporszószt, és meglepetésemre ízlett neki! Csak annyit mondott róla, hogy amit az anyja főzött, annak nem volt ilyen markáns kaporíze. Áldottam az eszemet, hogy az egész kazalnyit nem raktam bele! A többi kapor ment szépen a mélyhűtőbe, tartaléknak.

A napokban láttam kedvenc árusomnál egy kis dézsában egymás mellett a petrezselyem zöldjét, zellert, meg kaprot. Kis csokrok, darabja száz forint. És eszembe jutott az a diadalmas kaporszósz, ami majdnem olyan finom volt, mint amit hajdan az én soha nem ismert legendás anyósom főzött a fiának.

2025 03 20

 

Megjelent az Arnolfini kantinban