Roppanós látkép,
fák friss zöldje,
sötét szemű víz néz,
bölcsőként ölel körbe.
romos vár
és ép emlék
pihenteti homlokát
a dombon, míg elenyész
az éj múlandó aranya.
Csacsogó csendem
csak a folyó hallgatja
ilyen hűségesen.
Csak a szél mesél
ily könnyedén és áradón
egy messzezengő, vad regét
a vadregényes tájakon.
Csak a csend hallgat el ily hirtelen
a szürke betonutakon.
Bolyongok, mint nincstelen,
míg nyomait kutatom.
Most fakó a föld
és édes az áldás,
ahogy visszaköszön
az álmok táján.
Mert álomkép ez, nem való,
a tökély maga nem léphet a földre.
Mégis tisztán látható,
jellemét ki örökölte.
Ülök e tökéletes földön,
tüdőm medrébe
az ég áldását töltöm,
míg elnyel egészen.
Hűvös folyamként zendül
fakó lélegzetem.
Míg a visszhang elül,
csak élvezem, hogy létezhetek.
Szóljon hozzá!