1914. Szarajevó – 7.

A merénylet előzményei és lefolyása a pécsi sajtóban, pécsi szemtanúk alapján

 

A Ferenc Ferdinánd és felesége elleni gyilkos merénylet – 1. rész

Mint köztudott, a Ferenc Ferdinánd Károly Lajos József Mária trónörökös (1863-1914) és felesége, Chotek Zsófia grófnő, Hohenberg Zsófia hercegné (1868-1914) elleni gyilkos merényletet Szarajevóban Gavrilo Princip (1894-1918) nacionalista szerb diák követte el 1914. június 28.-án. Itt kell megjegyeznem azonban, hogy írásaim tárgya eddig is nem az események történeti rögzítése, hanem annak a pécsi sajtóban való megjelenése volt, ezért következnek ilyen sorrendben az idézetek most is.

A korabeli pécsi újságok közül a konzervatív „Dunántúl” (1911-1944) gyorsaságát dicséri, hogy több különkiadást adott ki. A különkiadásokat azonban a lap fejléce alatt, korabeli újságírói kézírással (!) jelentette meg. Nézzük meg az elsőt.

„Rendkívüli kiadás. Dunántúl, 1914. június 29. Érk. június 28. A magyar trónörökös párt meggyilkolták. Ma délelőtt a magyar trónörökös pár vonatát Szerajevo (sic!) és Illidse (Ilidža) között felrobbantották. Úgy a trónörökös, mint felesége, valamint az öttagú küldöttség meghaltak. A pécsi (MÁV) üzletvezetőség táviratot kapott, hogy a gyászlobogót tűzze ki. A fővárosban nagy a rémület.”

Természetesen tudjuk, hogy ez közel sem volt így, nem vonatbalesetben haltak meg. Az utána közölt két hír pedig az utókor figyelmét is fölkeltheti. Még aznap azonban, egy másik rendkívüli kiadásban már javítottak. „Budapest, délután ½ 6 óra. Harmadik rendkívüli. Nem vonatmerénylet. Mikor ma délelőtt Ferenc F. (sic!) feleségével autón a serajevói (sic!) városházára ment, automobiljára bombát vetettek, de ezt a főherceg karjával elhárította, s a bomba csak az utána jövő kocsiba (sic!) tett kárt.

A városházán ünnepélyes fogadtatás volt, mely után, mikor a főherceg autóján lakására akart visszatérni, egy Princip nevű gimnazista (sic!) több revolverlövést tett az autójára, s a főherceg és neje rögtön meghaltak. A tettest elfogták.” Azt érdekességként jegyzem meg, hogy a forrásul szolgált Arcanum Digitális Tudománytár példányainak bal fölső sarkán a Pécsi Királyi Ügyészség (!) bélyegzője virít. A július 1.-jei számot már rendes nyomtatott formában, első oldalas gyászkeretben jelentették meg.

A polgári „Pécsi Napló” (1892-1944) 1914. július 1.-jei száma első oldala szintén gyászkeretben látott napvilágot.  „A király és országainak gyásza” volt a főcím, és ezt tartalmazta. „Az aratás ünnepét, mely a magyar gazdaság életében a legfontosabb, ezúttal vérfoltok festették pirosra. A véres cseppek ott törtek elő a két nemes emberi élet halandó hüvelyéből, a bosnyák főváros, Sarajevo (sic!) egyik utcáján, mely drága és értékes volt mindannyiunknak. Nincs a gyalázatnak és alávalóságnak olyan kifejezése, mellyel méltóképp lehetne kifejezni azt az aljasságot, mely a szerb bérencek számukra idegen területen, Ausztria-Magyarország leendő uralkodója, a daliás, és tetőtől talpig férfi, Ferenc Ferdinánd és élete hűséges osztályos társa, Hohenberg Zsófia hercegnő (hercegné) ellen elkövettek, mely merényletnek néhány pillanatnyi kínok után mindketten áldozatul estek.

Mint oly gyakran, az őrült orgyilkos mesterien célzott, és akiket a szeretet vezetett az annektált új ország népei közé, melyek részére ezen annexió a jobb idők elérkeztét jelentette, hogy elmaradottságukból és rabszolga életükből kiemelve e félvad néptörzset, azokat a civilizáció áldásaiban részesítse, a szeretet ott gyűlölettel találkozott, a fanatikus, címeres, született gazemberek részéről, és két nemes szív megszűnt dobogni, pedig mennyi jót és szépet reméltek még az élettől saját és majdani népeik javára.

Szomorú, feledhetetlenül fekete nyomokat hagy ezen két ünnepnap a monarkia (sic!) összlakosságára, melynek ez tán kinyitja a szemét, hogy a szeretet egymagában nem kormányzati eszköz, hanem a fanatikus őrülteket, akik a meggondolatlan fiatalság soraiból szerzik gyilkos szándékaik kivitelezéséhez a végrehajtó eszközöket, csakis oroszországi eszközökkel lehet féken tartani.

A vad embereket láncon kell vezetni, mert ezek csak bitorolják az ember nevét, azokat megszelídíteni a jóság, emberszeretet semmiféle eszközeivel nem lehet. Vannak emberek, akiket el kell nyomni, akiket meg kell fosztani egyéni szabadságuktól, mert nem urai cselekedeteiknek, és olyan nemzet, mely miként a szerb nemzet, úgy végezett uralkodójával, és annak feleségével, miként ezt a szerb összeesküvő tisztek tették, nem tarthat arra számot, hogy őket a civilizált, gondolkozó, és cselekedeteit ellenőrizni tudó népek közé számítsák.

A trónörökös pár meggyilkolása, és ezzel párhuzamosan az albániai események, ahol az ő saját felszabadításukra kirendelt fejedelmi sarjnak teszik a fanatikusok lehetetlenné, hogy megkezdje a javukat szolgáló reformmunkát, ezen események előtérbe állították a balkán problémát (sic!), mely (Otto von) Bismarcknak sohase volt kedves, aki ezen vad népekről semmit sem akart tudni.

De jobb véleménye volt róluk a mi nagy külügyminiszterünknek, Andrássy Gyula grófnak, aki vállalta a missziót, hogy csapataink elfoglalják ezen minden kultúrát nélkülöző országokat, és a mi sok nemzetiségű bajunk mellé kaptuk még Bosznia és Hercegovinát, mely országokban ez ideig kevés örömünk telt, és most a trónörökös pár tragikus vége, nem igen fokozhatja az ezen országok jóvoltáért való áldozatkészségünket és hajlandóságunkat. Igaz, hogy a horvátországi és boszniai merénylők szerb nemzetiségűek, de azok is csak úgy cselekszenek, amilyen tettre őket környezetükben buzdítják.

A merényletnek éppenséggel nem antidinasztikus érzelemből kell fakadnia. A merénylők épp úgy gyűlölik a királyokat, a politikától és uralkodástól tartózkodó királynőket, mint a köztársasági államfőket. Rómában a legnagyobb, legdicsőbb uralkodó, Julius Caesar összeesküvésnek esett áldozatul.

Erzsébet királyné szívét (Luigi) Lucheni tőre járta át. (Maria François) Sadi Carnot, a francia köztársasági elnök éppúgy áldozata lett egy merényletnek, mint ahogy (William) MacKinley, az északamerikai egyesült államok (sic!) elnökének életét Buffalóban merénylő oltotta ki, egyik se volt királyi sarj, a népek választottjai voltak, de akik kormányzásra kaptak megbízást a népek millióitól, jól is teljesítették hivatásukat, mégis a gyilkolás őrülete őket se kímélte meg, és az ideiglenesen nyert hatalmat is életökkel (sic!) kellett megfizetni.

Merénylők, gonosz bűnösök, akiknek saját életök épp oly közömbös, mint azoké, akiktől igen gyakran hiúságból, a föltűnési vágyból meg akarják szabadítani ’az elnyomottakat,’ mindig voltak és lesznek, a merénylőket kipusztítja az igazságszolgáltatás vagy a népharag, de a merénylet fogalma mindig élni fog, és akik magasságokban trónolnak, azokhoz mindig hozzáférkőzhet az emberi ragadozó állat, a bestia, melynek se lelke, se szíve nincs.

A sarajavói (sic!) gyilkos egy pillanatig habozott, amikor a trónörökös mellett ott látta annak jóságos feleségét, de habozása csak egypillanatig tartott, és a gyilkos álom már kioltotta Zsófia hercegnő (hercegné) életét is, mely oly szép, oly gazdag volt eseményekben, hogy szerelmi idilljének csakis tragikus lehetett a befejezése. Kétségtelen, hogy ami Sarajevoban (sic!) történt, a nagy könnyelműségről és elbizakodottságról tesz tanúságot, melyben az ottani intéző körök leledzettek. A trónörökös nem kívánta a széleskörű rendőri intézkedéseket, úgy mondják, de a merénylő már vád alatt állt hasonló kísérlet miatt, ki is volt tiltva Sarajavoból (sic!), és mégis ott járt szabadon, fölismerhetetlenül a rendőrök és detektívek sorfala előtt. Nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy ennek a merényletnek nem lett volna szabad megtörténni, és azt meg kellett volna hiúsítani.

Ferenc Ferdinánd maga is kereste a veszélyt, mert hisz a sikertelen bombamerénylet után már látták, hogy összeesküvés szövődik, kérték a trónörököst, kerüljön el egy esetleges újabb merényletet, de az őt mindig jellemzett kötelességtudással nem akart programján változtatni, felesége megbízott a délszlávok lovagiasságában, hogy nem lehet annak bántódása, aki felesége oldalán ül, ámde a délszláv lovagiasságba vetett hit ezúttal nem is sejtett gyenge alapon nyugodott, és ezen bizalom megfosztott bennünket a jövendő uralkodótól, akitől jósággal párosult elszántságot várhattunk, aki megóvta volna energiájával a monarkiát nemcsak a kül-, de a belső ellenségtől is.

Ő sem ábrándozott imperialistikus (sic!) tervek megvalósításáról, mert erre kevéssé vagyunk alkalmasak. Gazdaságilag sem állunk oly erősen, hogy ilyen messzemenő tervekkel foglalkozhatnánk, és egyelőre még abban sem látunk világosan, miképp fog eldőlni Bosznia-Hercegovina közjogi elhelyezése. Ferencz Ferdinánd nem rettent volna vissza ezen kérdés megoldásától, bár azt közmegelégedésre, hogy Ausztria és Magyarország teljesítve lássák aspirációikat, megoldani nem lehet.

A balkán helyzet azonban olyan ma, hogy azt minél előbb tisztázni kell, és ha kell, számolunk előbb, vagy utóbb Szerbiával is, ezzel a rossz, gonosz szomszéddal, mely folyton küldözgeti hozzánk emigránsait, kémeit, és lesi az alkalmat, mikor okozhat nekünk kellemetlenséget. Romániától se várhatunk barátságos érzületet irányunkban, és annak Oroszországgal való kacérkodása aggasztó is lehetne, ha nem tudnók (sic!), hogy az orosz medve, annak rettenetes nagy teste ólomlábakon jár, minden jót ígér, de semmit sem ad a pártfogolt balkán államocskáknak.

A trónörökös váratlan alámerülése (sic!) a Habsburgok ősi virágzó családfájáról a legszomorúbb esemény, mely agg uralkodónkat, aki alig lábalt ki súlyos betegségéből, még érhette. Népének csodálatát vívta ki, miként viselte el ez ideig a sorscsapásokat, melyek tán egyetlen uralkodót se értek oly sűrűn, mint őt. Ferencz Ferdinánd a monarkia boldogulása és változatlan fönnmaradása szempontjából legfontosabb hadsereg legfőbb felügyeletét már levette volt a király roskadozó vállairól.

Aki őt a pragmatica sanctió (sic!) világos intézkedése szerint a trónon követni fogja, Ferenc Károly József, bár már alezredesi rangban van, mégis csak 27 éves, még nem is rendelkezhet a nagy feladat ellátásához szükséges meggondoltsággal és tapasztalatokkal, hogy az elhunyt trónörököstől ezen terhes örökséget már most átvehetné.

Mégis minden reménységünk a jobb jövőbe, hogy Ferencz Ferdinánd  élete folyásának ezen hirtelen megszakadása minden nagyobb megrázkódtatás nélkül fog fejünk fölött elmúlni, és különösen a magyar nemzet, mely annyi megpróbáltatáson  esett át, most is itt van erőben, és ha kell, erős ököllel, ott áll majd mindig, jóban és rosszban királya mellett, amig az a nemzet javára munkálkodik, és a történelem tanítja meg arra a Habsburgokat, hogy addig erősek, amíg a magyarban bízhatnak, és ezen kölcsönös bizalom szilárd alapja honuk létének, de egyúttal vígasza, támasza királyunknak, ha a trónja körül lejátszódó tragédiák kifogyhatatlan sorozatának súlya alatt le nem roskad. Ferencz Ferdinánd trónörököst rejtélynek mondották azok, akik vele újságban és irodalmilag foglalkoztak. A rejtély most már mindenkorra rejtély fog maradni, de a Sarajevo (sic!) utcáján lejátszódott véres dráma megtorlás nélkül nem maradhat. Minél jobban halasztjuk, hogy végére járjunk a balkán problémának, annál több bajt és komplikációt fog az még okozni, és számolni kell az oda kacsintó és húzódó szerbek féktelen gyűlöletével, melyre bár semmi okot nem szolgáltattunk, mégis ott él az a lelkekben, és lobogni fog addig, míg beléje nem folytjuk ezen végzetes szenvedélyének tüzét. Főképpen ezek a szempontok azok, melyek a sarajevoi (sic!) kettős gyilkosság hatása alatt, a két aránylag még ifjú élettől való búcsúzásnál kell, hogy vezéreljék Magyarország és Ausztria minden királyhű lakosának szívét és lelkületét.”