A Gyimesekben volt szerencsém többször is megfordulnom. Az odalátogató anyaországi vendégeimnek mindig elmondom, hogy egy mesevilágba kalauzolom őket, egy olyan vidék vár reájuk, ami egyedülálló és tényleg meseszép. A Fügés-teleki tetőn meg szoktunk állni pár percre, pár fotó erejéig, majd az autóbusz ablakából mindenki folytatja a fotózást. Minden kanyar, utcaszeglet újabb és újabb csodákat rejt, majd tár fel a kíváncsi tekinteteknek. Aztán a Tatros partján kanyarogva elérkezünk az Ezeréves határhoz. Itt mindenki történelmi ismeretei és vérmérséklete szerint közelíti meg az utolsó vasúti őrházat, a Rákóczi-várat (nemrég még várromot) a Kontumáci anyatemplomot esetleg a temetőt és a számtalan kopjafát, amik sorban hirdetik a hit erejét és állítanak emléket az egykori Nagy-Magyarország 64 vármegyéjének. Ha szerencsénk van, idönként ott találjuk a most már 90-ik évét is megélt Bilibók Ágoston bácsit is az őrházban, ahol egy rögtönzött történelemórát tart a vendégeknek tiszteletére. Aztán, úgy ahogy jöttünk, újra buszra szállunk, és élményekkel gazdagon emlékszünk vissza az Ezeréves határra. Vagy csak kipipáljuk: Itt is jártam már!
Mindez így történt az utóbbi kirándulásunk egyikéig, amikor szerencsénk volt ellátogatni pár óra erejéig a Deáky panzióba is. A házigazdánk, Deáky András nyugalmazott tanár szeretettel és egy hamisítatlan csángó vacsorával, zenével-tánccal fogadta csapatunkat. Itt döbbentem rá, hogy erdélyi gyökereim ellenére számtalan dologgal, eseménnyel, történéssel nem voltam tisztába e vidékkel kapcsolatban. A gyimesi völgyben egymás után sorjázó települések közül kettő Gyimesfelsőlok és Gyimesközéplok Csíkvármegyéhez tartozik, míg az utolsó, a régi román határhoz legközelebbi, Gyimesbükk, Bákó megyéhez. A három nagy településtől jobbra és balra számos kis település rejtőzik a völgyekben, legtöbbjük valamilyen „pataka” névre keresztelve (Farkaspataka, Borospataka, Hidegségpataka stb.)
A települést 1950-ben választották le természetes közegéről, és az akkor még 70%-ban csángó magyarok lakta, katolikus közösséget Bákó megyéhez csatolták. Alig több mint egy évtizeddel később megszüntették a magyar oktatást is. A megfélemlített, anyanyelvétől megfosztott lakosok egy része megpróbált alkalmazkodni az „új szabályokhoz” és volt, aki nevet cserélt, románosította vezetéknevét is. De ezekben a nehéz időkben is akadtak olyanok, akik kiálltak a gyimesbükkiek mellett, majd az 1989-es forradalom után a 35 éve szünetelő magyar nyelvű oktatást újraélesztették. Ám a megfélemlítések továbbra is folytatódtak, akár parlamenti szintig is eljutott Gyimesbükk esete. És mindeközben szürke eminenciások dolgoztak az iskolákban, tanácsokban, akik nem mondtak le erről a kis közösségről.
Mitől lettem és ennyire „jólinformált”? Ehhez csupán csak el kellett olvasnom Deáky András tanár összegyűjtött, olvasmányos könyvét a „Szemben az árral – Élet a gyimesekben” című könyvét.
A csángó kultúrát, népviseletet, zenét, táncot, népszokásokat is felsoroló könyv, ami egy kis, elzárt csoport identitásharcát is felvázolja évtizedekre visszamenőleg egy hiánypótló kiadvány, ami jó volna, ha egyre több magyar fiatal kezébe kerülne. Itt döbbentem rá, milyen úgy magyarnak lenni, hogy nem „magyarkodunk”.Búcsúzásunk előtt megkérdeztem a Tanár Urat, van-e akinek átadja a stafétabotot? Megnyugtatott. Van.
Addig is Ő ott áll a keleti határon, mint egy égő lármafa.
A „Szemben az árral” című könyv a Csíkszeredai Státus Kiadó gondozásában jelent meg.
Szóljon hozzá!