Vasárnapi meglepetések

 

Csendesen csordogált a januári vasárnap délután. Az erdő övezte kis falu mozdulatlannak tűnt, a dombtetőről olyan volt, mintha téli álmot aludna. Az életet csak a füstölgő kémények jelezték. A faluban valamikor sok állatot tartottak az emberek, lovat, tehenet, sertést, birkát, baromfit, nyulat, de ezek lassan eltűntek, már kutya, macska sincs minden háznál. Tudományos műhelyekben ráérő kutatók keresik a választ a miértekre, amit a szélső házban lakó Miska bácsi egyszerű kézlegyintéssel intéz el: Kell a fenének, csak a baj van velük!

Miska bácsi hetvenhat éves, emlékek, népi bölcsességek hatalmas tárházát hordozza magában. Szívesen megosztaná bárkivel, de ezekre már senki sem kíváncsi. Gyereke, unokája a városban él, ha olykor meglátogatják őket, hosszabb időt töltenek a mobiltelefonok nyomogatásával, mint a beszélgetésekkel. A család története sem érdekli Mirtillt, pedig a nagyapa szívesen mesélne. Bözsi mamának nagyobb sikere van. Michelin csillagos szakácsokat megszégyenítő ételekkel várja a rokonokat. Az ízek, illatok is kitűnőek, az adagok mennyisége pedig bőségesen felülmúlja a televízió főzős műsoraiban látottakat. Így volt ez azon a különös vasárnapon is,

A vendégek már félórája elmentek, rend volt mindenütt, a mosogatógép – mert azért Bözsi mama is halad a korral – halkan duruzsolt a konyhában. Az idős házaspár a tv-t nézte, amikor kopogtak. Először arra gondoltak, valaki itt hagyott valamit, azért jött vissza, de mivel nem hallották érkező autó hangját, tanácstalanul néztek össze. Miska bácsi kiment az előszobába, ajtót nyitott. Egy kissé kétségbeesettnek tűnő harmincöt év körüli hölgy állt az ajtóban.

– Jó napot kívánok! Elnézést kérek a zavarásért. Eltévedtem. Nem tudom, hol vagyok, és hogyan juthatnék vissza a Margaréta panzióba.

– Jó, vagy hát akkor inkább jobb napot önnek is! – mosolygott Miska bácsi – Málnáskúton van, a mi falunkban. A Margaréta panzió országúton tizenkét kilométer, az erdőn át jóval rövidebb, három kilométer. Gondolom onnan jött!

– Az erdőn át jöttem, de összevissza tekeregtem már legalább három órája. Rövid sétára indultam a panzióból, és eltévedtem. Megengednék, hogy telefonáljak innen a páromnak? Már nagyon aggódhat! Biztosan eljön értem.

– Persze, persze, jöjjön beljebb kedvesem! – invitálta a váratlan vendéget Bözsi mama, aki kíváncsian jött ki a beszélgetésre.

– Köszönöm, csak az a baj, hogy lemerült a mobiltelefonom. Tölthetnék rá egy kicsit? Van valahol konnektor?

– Jöjjön a konyhába, itt talál konnektort is. Látom, fázik. Kér egy kávét?

– Igazán kedvesek! Bizony jól esne, de nem akarok zavarni.

– Nem zavar, itt megvárhatja a párját. Szólítson nyugodtan Bözsi néninek.

– Köszönöm! Engem Szandinak hívnak.

A fiatal hölgy szemmel láthatóan zavarban volt, miközben kávéját kortyolgatta. Miska bácsi meglepődött, hogy vendégük a rövid sétához telefontöltőt vitt magával, amit most zsebéből vett elő. Fene jó töltő lehet, gondolta az öreg, mert ugyan nem volt mestere a modern technikának, de azért azt furcsállta, hogy egy lemerült a telefonnak csak néhány perc töltésre van szüksége, ráadásul még a bekapcsolási kódot sem kéri, máris működőképes. A beszélgetés rövid volt. Szandi elnézést kért párjától, amiért izgalmat okozott. Elmondta hol van, és kérte jöjjön érte, nagyon elfáradt. Valószínű kedvező választ kapott, mert megnyugodva tette le telefonját és érdeklődve nézett körbe a fagerendás konyhában.

– Nagyon hangulatos, barátságos a házuk Bözsi néni! Régóta laknak itt?

– Régóta bizony! Miska, az uram, itt született, itt nőtt fel! Én az esküvőnk után költöztem ide, de már annak is több mint ötven éve! Az uram kőműves mester volt, sokat törődött a házzal, azért van ilyen jó állapotban.

– No, no! – dörmögött Miska – Mi az, hogy volt, mi az, hogy törődött? Én most is kőműves mester vagyok, ahogy apám is az volt, és most is sokat törődöm a házzal, csak hát… No, mindegy! Még az én szüleim építették. Két szoba volt, előszoba, ami egyben konyha is. Itt laktunk hatan. Mellettünk istálló tehenekkel. Fürdőszoba nem volt, WC az udvarban, ahogy mindenkinél akkor. Persze ez magát biztosan nem érdekli!

– Nagyon is érdekel Miska bácsi! Mit tetszett varázsolni a régi házból?

– Sok-sok év kellett hozzá, és szorgalmas munka. Amikor Bözsi idejött már csak négyen laktunk itt. A szüleim, öcsém és én. Bátyám sajnos meghalt, Mariska nővérem pedig tizennyolc éves korában elment azzal, hogy ne is keressük. Bizony így is szűkösen voltunk. Később János öcsém megnősült, elköltözött. Vele szépen megegyeztünk mindenben. Mi vállaltuk a szülőket, ő pedig lemondott javunkra a házról, telekről. Mariskát kerestük, de nem találtuk. Azt tehettem, amit akartam.

– Az utcáról is látni, hogy ez bizony nem kétszobás ház. Hozzáépítettek?

– Nem! A lakóház és az istálló egybeépült, de mindenütt vastag sárba rakott kőfalak voltak, és vannak most is. Megszüntettük az állattartást, áttörtem a falat a nagyobb szoba és az istálló között. Szigeteltem, betonoztam, vakoltam, ajtókat, ablakokat, vezetékeket, csöveket cseréltünk, és mivel a tetőhöz is hozzá kellett nyúlni, a régi padlást is beépítettük, kis garzonlakást alakítottunk ki. A fiamék évekig ott éltek.

– Igazán nagyon szép lett, gratulálok. Ne haragudjon, hogy kíváncsiskodom, de mit akart mondani azzal, hogy „csak hát”?

– Hm! Tudja, régen volt az a felújítás, sok mindent újra kellene csinálni, csak hát se erőm, se pénzem nincsen hozzá, meg aztán minek, kinek? A fiam már nem akar falun lakni, Mirtill unokám külföldön szeretne élni, nem kell ez a ház senkinek.

– Ne mondjon ilyet Miska bácsi, biztosan lenne, aki szívesen megvenné. Sokat érhet.

– Lehet, de amíg mi élünk nem adjuk senkinek, nem megyünk el innen! Nem is tudom, miért mondom ezt magának, csak untatom vele!

– Nem, nem, nagyon érdekes, amiket mesél. Próbálom elképzelni azt a hatalmas munkát. Izgalmas lehetett az öreg falakhoz, régi padláshoz nyúlni. Nem találtak közben valami érdekeset, valami régiséget?

– A padláson volt néhány ócskaság, azokat kidobtuk. Egy helyen volt falbontás, az istállónál, kövek, törmelék, sár, de – kapta fel fejét gyanakodva Miska bácsi – miért érdekli ez magát?

– Szenvedélyesen gyűjtöm a régiségeket, üveget, lámpát, órát, különleges használati tárgyakat. Arra gondoltam, hátha volt, vagy van valami, ami önöknek felesleges, én pedig örömmel fogadnám, akár meg is vásárolnám.

– Nincs ilyen tárgyunk! – felelt morcosan Miska, és kezdett nem tetszeni ez a szituáció. Váratlanul betoppan valaki, majd kíváncsiskodik, régiségeket keres, körülnéz. Hallott már ehhez hasonló trükkös tolvajokról. Bizalmatlanul kezdte méregetni Szandit, nem lehetett nem észrevenni.

– Bocsánat, nem akartam tolakodni. Remélem nem bántottam meg önöket valamivel? Nagyon sajnálnám! – mentegetőzött Szandi és könny szökött szemébe.

– Ugyan már kedves, nem tett semmi rosszat! – vigasztalta Bözsi néni – A papa néha morgós kicsit, de nagyon jó ember. Mintha autó állt volna meg a ház előtt, lehet, hogy magáért jöttek! Megnézem!

– Majd én! Ne tessék fáradni! – ugrott fel Szandi. A bejárati ajtóhoz ment kinyitotta, kilépett, és az utcán álló autó felé kiáltott. Gyere be, ők azok!

Miska és Bözsi döbbenten néztek egymásra. Mi az, hogy ez a nő megkérdezésük nélkül behív valakit? Mi az, hogy ők azok? Rossz érzésük támadt, a helyzet kezdett kínossá válni. Úgy érezték teljesen kiszolgáltatottá váltak két idegennek. Negyven-negyvenöt év körüli férfi lépett be, arcán inkább megilletődöttség, mint rossz szándék tükröződött. Biccentett fejével, és tört magyarsággal, akcentussal szólalt meg: „Jó estít kivanok! Bácsánát závárásírt! Tibor Wilson vágyok, Máriska fia!”

Tibor szavait döbbent csend fogadta. A két öreg másodpercekig nem tudott megszólalni, csak néztek egymásra, a két mosolygó arcú vendégre, és nem értették mi történik! Mariska fia? Annyira hihetetlennek tűnt, hogy akár igaz is lehetett! Honnan? Hogyan? Hogy került ide? Kavarogtak a kérdések Miska bácsi fejében. Asztalon lévő szemüvegéért nyúlt, feltette és fürkészve nézett a férfi arcába. Tibor tekintete sok évtizedes emlékképeket idézett fel a távoli múltból, és a szája íveltsége pontosan olyan volt, mint Mariskáé. Miska lassan visszatért a jelenbe, és már hitte, ami történik. Hellyel kínálta a felbukkant férfit, Szandit, majd kérdések sokaságával árasztotta el őket! A válaszok megnyugtatták, egyre inkább biztos volt abban, hogy Tibor csakugyan Mariska fia. Megtudta, hogy Mariska kisebb-nagyobb kalandok után Kanadában telepedett le, ahol férjhez ment, majd nem sokkal később elvált. Házasságukból született Tibor, akit igyekezett magyarnak nevelni, bár azt mondta neki, hogy már nincsenek rokonai, barátai Magyarországon, a háborúban mindenki meghalt, vagy eltűnt, aki fontos volt számára. Ezért indult el tizennyolc évesen a világba. Többször mesélt gyerekkoráról, a faluról ahol felnőtt, de fájó emlékekre hivatkozva sosem akart Magyarországra visszajönni, erről fiát is mindig lebeszélte. Tibor ezt elfogadta, nem hiányzott neki a távoli Európa kis országa.

Miska bácsi megrendülten hallgatta a férfit, hol elérzékenyülve, hol értetlenül, hol indulatosan, de uralkodott magán, mert tudta, nem mondhat mást, csak amit anyjáról tud, vagy amit tőle hallott, akár igazak azok, akár nem. Úgy tűnt, Tibor még mondana valamit, de elhallgatott és várakozóan nézett.

– Ha mindez így van, ahogy mondod, akkor most miért jöttél hozzánk, és egyáltalán honnan tudtad, hogy létezünk?  És ki ez kedves hölgy, aki most veled van? – kérdezte Miska bácsi.

– Engedjék meg, hogy erre én válaszoljak – kérte Szandi –, mert látom Tibort már az eddigiek is eléggé megviselték. Mindent ért magyarul, hallották, jól is beszél, csak hát kicsit nehezen, olykor keresi a szavakat, ami érthető. Vannak magyar barátai, barátaink Kanadában, akikkel magyarul beszélünk, ez sokat segít, bár nyilván nem azonos egy magyar környezettel. Én Vincellér Alexandra politológus vagyok, második éve élek Kanadában. Vancouverben tanítok az egyetemen, ott ismerkedtünk meg Tiborral. Azt hiszem, mindent tudok erről a különös történetről, legalábbis annyit igen, mint Tibor. Édesanyjával tavaly júniusban közölte az orvos, hogy a rák súlyos áttételt okozott a májban legfeljebb hat hónapja van hátra. Mariska néni szellemileg teljesen rendben volt, mindent elrendezett. Tibornak ekkor mondta el az igazságot, nemesi származását, születését, neveltetését, ekkor beszélt Miska bácsi szüleiről, a családról, a faluról, a házról és egy olyan titokról, amiben ő maga sem volt teljesen biztos. Azt kérte Tibortól, hogyha már ő nem él, akkor Tibor jöjjön el Magyarországra, jöjjön el ebbe a faluba, nézze meg kik laknak abban a házban, ahol ő is élt, és ha Mihályt, Jánost vagy azok gyerekeit találja ott, akkor mondjon el nekik mindent. Tibor a segítségemet kérte, és mi azt a kis trükköt találtuk ki, amivel bekopogtam önökhöz.

– Akkor tehát tudjátok, hogy Mariska Bajanics báró és egy szolgálólány gyermeke volt, akit apámék a báró kérésére magukhoz vettek, sajátjukként nevelték, mert anyja belehalt a szülésbe. Tizennyolc éves korában mondták el neki az igazságot, ami nem várt fordulatot hozott. Mariska lelkileg összetört, elment, és mostanáig semmit sem tudtunk róla.

– Igen ezeket mi is így tudjuk, és még mást is!

– Nos, ez már a rejtélyek világa! A háború alatt a Bajanics család elhagyta az országot. Amit csak tudtak magukkal vittek, vagy elrejtették, ki tudja hol. A báró elutazásuk előtti este eljött apánkhoz. Korábban sok munkát adott neki, elégedett volt vele, bízott benne. Azt mondta, Mariskát nem tudja magával vinni, de itt hagy egy kis kazettát tele drága ékszerekkel. Azt apám falazza be a házba, rejtse el, és ha a lánya tizennyolc éves lesz, adja oda neki és mondjon el mindent. Bajanics megeskette apánkat, hogy csak a lányának árulja el a rejtekhelyet, soha senki másnak. Amikor Mariska tizennyolc éves lett a papa elmondott neki mindent, és megígérte, hogy másnap megmutatja a rejtekhelyet, kibontják a falat, megkapja a kazettát. Mariska ezt nem várta meg, az éjjel eltűnt, csak néhány soros búcsúlevelet hagyott.

– És mi lett a kazettával, az ékszerekkel?

– Ha mindez igaz, amit én anyámtól hallottam apám halála után, akkor az még mindig itt van valahol a házban. De hogy pontosan hol, azt a titkot apám magával vitte a sírba. Megérthetitek, hogy egy ilyen bizonytalan legenda miatt nem bontottam le az összes falat, és egyébként sem akartam elvenni azt, ami Mariskáé. Mindig úgy gondoltam, hogy egyszer visszatér. Szerettem, szorgalmas, jó nővérünk volt.

Hosszú csend követte Miska bácsi megható szavait. Gondolatban mindenki messze járt, emlékezett. Tibor törte meg a csendet. Megköszönte az őszinteséget, és azt mondta, ő is így hallotta édesanyjától ezt a szomorú történetet. Szerinte a kazetta és az ékszerek valóságosak, azokat meg kellene találni. Nem tudhatják, hogy milyen állapotban vannak, mennyit érhetnek. Szerencsére jó körülmények között él, nem létkérdés számára az elrejtett kincs, de kár lenne veszni hagyni, már csak az emlékek miatt is. Amióta eldöntötte, hogy Magyarországra, Málnáskútra jön, egyre jobban bízott a legenda valóságában. Vásárolt egy egyszerű, de megbízható fémkereső készüléket, ami most a csomagtartóban van. Ha megengedik, akkor azzal végigvizsgálná a falakat, és ha a kazetta valóság, akkor megtalálják.

Miska és Bözsi elképedve néztek össze. A váratlan események olyan sebesen követték egymást, hogy teljesen felkavarták őket. Bözsi néni határozottan bólogatott, tekintete azt sugallta: most már ne álljanak meg, menjenek végig az úton, derüljön ki az igazság! Kérdően tekintett férjére, ahogy Szandi és Tibor is. Tőle várták a döntést. Miska bácsi rövid gondolkodás után beleegyezően bólintott: legyen úgy, ahogy lennie kell!

A keresés háromnegyed óráig tartott. Előbb az utcai szobát vizsgálták át, majd a másikat, amelyik régen az istálló szomszédságában volt. Az ablak alatt a fémkereső határozott jelzést adott. Miska bácsi kizárta, hogy ott bármilyen fémcső, vagy vezeték lenne. Izgalom és döbbenet töltötte meg a szobát.

– Most mi lesz Miska? – türelmetlenkedett Bözsi néni.

– Mi lenne? Megvannak még a régi szerszámaim, azonnal megbontom a falat. Hamar látni fogom, érdemes-e tovább dolgoznom. Teríts ide valamit a törmelékeknek, hozzatok vödröket! – élénkült meg az öreg, és indult a szerszámokért.

Miska bácsinak nem kellett sokáig dolgoznia. Megtalálta azt a helyet, ami kisebb kövekkel volt berakva, szakértő szeme azonnal látta, ott valamilyen lyukat, üreget falaztak be. Kibontotta és ott volt a kazetta! Diadalmasan emelte ki, mutatta a többieknek, akik tapsoltak, könnyezve ölelkeztek össze. Letisztogatták a kis kazettát, asztalra tették, és csak nézték. Nem volt rajta lakat, zár, könnyen nyithatónak ígérkezett. Egyikük sem akart elsőnek hozzányúlni. Miska bácsi Tibor felé bökött ujjával: „Nyisd ki fiam, a te örökséged!”

A kazettában egy szép köves gyűrű, két karkötő, két vékonyabb és egy vastagabb nyaklánc volt medállal. Aranynak tűntek, de fogalmuk sem volt, hogy azok ezreket, százezreket, milliókat érhetnek-e. Tibor hosszasan nézte az ékszereket, különösen a köves gyűrűt, kézbe vette, simogatta, majd angolul szólt Szandihoz. A meglepett házigazdák előtt angolul beszéltek, illetve Tibor beszélt, Szandi egyetértően bólogatott és csak a „yes, understand” szavakat ismételte olykor-olykor, és egyszer kimondta Mirtill nevét.

– Kedves Bözsi néni, Miska bácsi! – fordult feléjük Szandi – Tibor arra kért, én mondjam el pontosan és érthetően azt, amit ő gondol, és tenni szeretne azért, hogy ne legyen semmi félreértés. Nagy köszönetet mond a kedves fogadtatásért, segítségért és az ékszerek megőrzéséért, átadásáért. Igaz, hogy azokat a báró az édesanyjának szánta, és most jogilag talán minden őt illetné, de ezt másként gondolja. Miska bácsi szülei tisztességgel felnevelték édesanyját, Miska bácsiék testvérüknek tekintették őt, egy család voltak. Ezért kéri, hogy fogadják el az unokájuk részére a vastagabb nyakláncot, amelynek medáljába „M” betűt véstek. Valószínű édesanyja keresztneve miatt, de a szerencsés véletlen úgy hozta, hogy az akár Mirtillt is jelenthet. Kéri, hogy Bözsi néni pedig fogadja el az egyik vékonyabb láncot.

– Hát, nem is tudom, mit mondjak! – kereste a szavakat könnyeivel küzdve Miska bácsi – Igazán nagyon szép tőled Tibor. Nem tudom elfogadhatjuk-e? Nem ezért csináltuk, és a báró ezeket édesanyádnak szánta, minden téged illet.

– Igen, enyém minden – bólogatott Tibor –, enyémből lehet ajándék adni. Fogadni kell el! Örülni együtt! Jó rokon vagytok!

 

*

 

A Margaréta panzió elegáns apartmanjában nagyot pukkant a pezsgős üveg dugója. Tibor elégedett arccal töltött a poharakba. Koccintottak Szandival és nagyot kortyoltak a drága italból. Angolul beszéltek egymással.

– Ez a mai délután és este minden várakozásomat felülmúlta. Nagyon ügyes voltál Szandi, köszönöm, hogy segítettél. Elmondhatatlan öröm számomra, hogy megtaláltam édesanyám örökségét, megtaláltam a kedves öregeket, akiket mától rokonomnak tekinthetek, és miattuk érzem sokkal gazdagabbnak magam.

– Valóban kedves emberek. Alig akarták elfogadni az ajándékodat, pedig tényleg megérdemelték. Igazán rendes vagy Tibor!

– Tudod, nagyon bízom abban, hogy nem mindenki fogja kéretni magát, ha ékszerrel kedveskedek neki.

– Nem értelek! Mire gondolsz?

– Arra gondolok drága Szandi, és már azóta, hogy megismertelek, ideje lenni megházasodnom. Most, hogy végre találtam egy olyan gyűrűt, amely méltó arra, hogy megkérjem vele a kezed, megkérdezem: elfogadod tőlem édesanyám gyűrűjét? Leszel a feleségem?

– Azt hittem, ma már több meglepetés, több öröm nem érhet! De tévedtem! Boldogan mondok igent neked!