László nem tartozott a kitűnő tanulók közé. Az eminens tanítványokkal általában kevesebb gond adódott, többnyire szófogadóak, távolságtartóak voltak, ezért színes események, meghökkentő fordulatok, pikáns történetek is kevésbé kötődtek hozzájuk. Na, ezzel nem akarom ám őket megsérteni, sem megkisebbíteni. Az iskolai élet így kerek.
Szóval László magas, vékony fiú volt, sokszor orrát piszkálta. Cinikusan, vigyorogva bámult a világra. Tekintetében folyton éreztem a szemtelen jelenlétét. Ha valaki azt kívánta volna, hogy essek hasra, az biztos ő lett volna. Magas sarkú cipőm kitörését vajon hányszor képzelte el? Lehet, hogy egyszer sem, de én mindig úgy gondoltam. Ha rossz biciklim, amivel bizony sokat tekertem a kacskaringós, keskeny betonúton, defektet kapott, a diákok sejtelmesen mosolyogtak. László mosolygott a legjobban. Szemében pimasz káröröm pislákolt. Még lángra is lobbant volna az, csak visszafogta. A bicikli régi tragacs volt, drága nagyapámtól kaptam. Az úton pedig féltem, főleg sötétben. Ezt persze soha nem meséltem volna el őneki. Nem járt arra egy lélek sem. A faluból kijövet az út egy nagyot kanyarodott, aztán már egyenest a bakterház küszöbét kaparta. Ma már nincsenek bakterházak. Alig vártam, hogy a sötétben villódzanak az apró fénypontok. Ám először túl kellett esnem a kanyaron. Mélyeket lélegeztem, és gyorsan tekertem. Balra a kiserdő sötétedett, azt tartották, régen egy gyilkosság színhelye volt. Jobbra egy titokzatos földút kanyarodott az ismeretlenbe. Még egy feszület meredt rám ott. Keresztet vetni sosem volt időm, inkább elsurrantam gyorsan. Természetesen a kutyák előkerültek valahonnan, biztos a benti tanyákból jöttek portyázni a betonút széléhez. Vicsorogtak, ugattak, szaladtak a vén járgány és remegő utasa után. Ma sem értem, hogy nem kapták el lábamat. Akkor volt már jó, amikor a bakterházzal szembeni tanya udvarán lépkedtem. Itt helyeztük el, vonattal utazók, a bicikliket. Heti tíz forintot fizettünk érte, amiért vigyáztak rá. Középkorú, kendős asszonyka számolta a forintokat tenyeréből kötényébe. Az udvaron egy nagyon beteg, tolókocsis, fiatal férfi levegőzött. Félre billent fejjel bámulta az eget, artikulálatlan hangokat hallatott. Hidegben pokrócot raktak testére.
Lászlót sosem láttam az úton. Nem volt ő társasági ember. Kerülte volna az iskolát. Idősebb volt, mint a többiek. Túlkoros. A túlkorosok mindig az osztály leghátsó padjában foglaltak helyet. Ha többen voltak, egymás mellett. Tökéletesen elszigetelték magukat a többiektől. A szociometriai felmérés lapján kirekesztett körök jelezték őket. Naiv remény lett volna az osztályközösséggel való összekovácsolásuk. A korkülönbség ebben az életkorban feldagad, az évek száma megsokszorozódik. Nincs közös téma, érdeklődési kör. A legnagyobb árok mégis a megkülönböztetés. A László-féle diákok általában a legszegényebbek. A gyerek azonnal leméri ezt a külsőségekben. Utólag visszagondolva nehéz volna a mérleg serpenyőiben megszámlálni, hányszor érte őket megvető sérelem, és hányszor válaszoltak erre különféle módokon. Mert a kirekesztettséget mindenki megérzi. Saját nyelvén válaszol. Még jó, ha nem rejti el teljesen, mert akkor bizony a szorongás makacs vendéggé válik. Azután az állapot állandósodik, s már nem kell történnie semminek. Vajon hányszor hívták Lászlót focizni? Hány fülig piros kislány pislogott feléje titokban? Elképzelhetetlen volt. Már-már annyira, hogyha ilyen bekövetkezett volna, ő lepődött volna meg a legjobban. Egy cseppet sem csodálkoztam azon, hogy nem érzi itt jól magát.
Na, és az iskola! Felszerelés, füzet és ceruza hiányzott. Minek? Nem akart ő felszívni egy tudáscseppet sem. Nem figyelt oda. Egyébként az órákat nem zavarta, kifele bámult az ablakon. A szenvedés végét várta. A szokásos fegyelmezések, mint strigulák, fekete pontok ebben az esetben nevetségesnek hatottak. Az osztályban László maga volt a fekete pont. Egyszerűbb lett volna bejegyezni egész hétre, hogy nincs itt a felszerelése. Illetve be sem kellett volna jegyezni. Tudta azt mindenki. Én később már megvettem a László-félék számára az eszközöket, óra elején kiosztottam. Különösebb sikerem mégsem volt.
Számonkérés alkalmával egy szó nem sok, de annyit sem lehetett belőle kihúzni. Szenvtelen arccal állt, kinézett a plafonon egy pontot. Egykedvűen vette tudomásul az egyest, még szemtelen vigyorával meg is tetézte azt. Pajzs volt ez, ettől nem szenvedett. Felesleges volt itt a tanári szörnyülködés, harag, indulat. El sem jutott, már félúton visszapattant. Így aztán a napló egyesen kívül más jegyet nem őrzött, ez került az ellenőrzőbe félévkor. Ha volt. Általában hiányzott. Én egy példányt beszereztem, nevét ráírtam, inkább saját részemre vezettem. Az osztályközösséggel nem beszélgettem erről. Tudtam, hogy nem jó a példa. Bogozni sem akartam. Az adminisztratív büntetések szintén hatástalanok voltak. Ugyan melyik Lászlót érdekelte itt egy osztályfőnöki figyelmeztetés?
László és én elvoltunk egymással tisztes távolságban. Mindig szilárdan hittem, hinni akartam, hogy az út érzelmeink csatornáján vezet bennünket, embereket egymás felé. Világosan láttam, hogy a konvencionális módszerek itt hatástalanok. Szerettem volna leásni, a vaslakattal lezárt pajzsot megnyitni, lebontogatni. Nem lehetett ennek neki rohanni. Érnie kellett. Várni az alkalmas pillanatot, mint amikor a gyümölcs megérik, megpuhul, kínálja majd magát a fa alatt, vagy a piaci kosárban. Vártam tehát az alkalomra, hagytam a langyos vizet hömpölyögni, letakartam csendben egy fátyollal. Különösebben ő sem foglalkozott velem. Csatázott más tanárokkal eleget, látszólag ő volt az örök győztes.
Mégis adódott egy éles konfliktusunk. A félévi, év végi osztályzatokat kötelező volt aláíratni a szülővel. Mindenkinek ki kellett tennie a pad szélére. Csak végigsétáltam, úgy ellenőriztem.
– Hát te? – álltam meg László padjánál az aláíratlan ellenőrzőm előtt.
Egy szót sem szólt. Pimaszul vizslatott szeme sarkából.
– Állj föl! Óra végéig állni fogsz! – törtem ki tehetetlenségemben, nem az aláírás elmaradása, inkább a pimaszság miatt.
Valamit én is vártam volna. Legalább azt, azt a tekintetet tompította volna. Óra végén mindenkit kiküldtem. Ketten maradtunk.
– Akkor? – néztem rá mérgesen.
Elindult az ajtó felé. A kilincsnél megállt. Visszafordult. Ügyes mozdulattal, pont a tanári asztal közepére vágta az egyesekkel teli, szülő nem látta ellenőrzőt. Valósággal csattant az asztalon, vagy inkább az orcámon. Halkan röhögött. Úgy nézett vissza rám, hogy átnézett rajtam. Jelentéktelen, piciny pontnak, valami légypiszoknak éreztem magam. De még a légy is fontosabb lehetett nálam, legalább le akarták csapni, ha szemtelenkedett, vagy elhessentették a zamatos, piros görögdinnye húsáról, legrosszabb esetben is a plafontól lelógó ragasztószalagon végezte. Ott meg aztán sokáig mutogatta még élettelen testét.
Most én indultam el László felé. Hát ezt érdemlem? Hagylak békén. Nem szívózok veled. Próbállak megérteni. Várok. Mégis hogy tudsz ilyen pimasz lenni velem? Mit képzelsz te? Azt hiszed, mindent eltűrök? Azt hittem, él íratlan megállapodás közöttünk! Én naiv! Hogy gondoltam? Hiszen írni sem tudsz! Ilyesmi gondolatokat szikráztak szemeim, amik szavakká sosem formálódtak. Megalázott, becsapott, sértett vadként álltam szemközt Lászlóval. A két tekintet találkozott. Birkózott, döfött, lesújtott, mellen szúrt, kerékbe tört. Én bírtam. László is. Kezével lenyomta a kilincset, kihátrált az ajtón. Szemét egy pillanatra sem vette le rólam, a csata döntetlen maradt. Nem engedett. Hirtelen megfordult, s végigfutott a folyosón a kijárat felé.
Ha most ezt elmondanám az igazgatóiban, ha kirúgatnálak, szövődtek tovább a gondolatok. A felsőbb rendű, a hivatalos személy gondolatai. Majd szégyenkezve megtorpantam. Nincs értelme, úgysem lennék rá képes. Egyébként meg ő örülne neki a legjobban.
Nem sokáig tartózkodtunk egy fedél alatt. Rövidesen elérte a tankötelezettségi törvény felső korhatárát. Kimaradt. Azóta sosem láttam, felőle sem hallottam.
Ez a rózsa is elhervadt, megszelídítetlen maradt.
(A szerző Krétapor c. kötetéből)
Szóljon hozzá!