A tóban úszkált. Élt már hideget, csoda, hogy meg nem fagyott. Semmilyen hang nem jött ki a torkán. Igazából közölni valója már nem szívesen akadt, s főleg nem akárkinek.
Hosszú csőrével a vizet nézte. Néha megérintette, aztán rázott egyet tollazatán, s egy pillanatra felnézett a Napra. Társai sütkéreztek mellette az enyhe napfényben, élvezték a korai tavaszt. Nem messze meleg víz folyt, az állóvizet enyhén felborzolta. A madár tolltakarója barnának tűnt, néhol kék szálak szőtték át egészen enyhén, de az is lehet, hogy mindez zöld volt, esetleg a kék a vízzel zöld árnyalatot pancsolt. Mégis legjobban csapzottsága, fésületlensége volt feltűnő. A csapattól el-elúszkált, hagyta, hogy rátelepüljön a magány.
A természet csendjébe vidám ifjúság jókedve tört be hirtelen. Nem véletlen jöttek ide. A népszerű természeti videót biztosan végignézték már, a megható zenét pedig pótolta a fülükből kilógó vezetékes dugó. A fiatalok kacagtak, a fogak önfeledten engedték a gurgulázó nevetést a nyitott szájakon át a szabadba. Szaladgáltak, futkároztak. Három lány és egy fiú. Az egyik lány odaragadt a deszkához, bután bámulta a többieket, kezeit zsebében tartotta. A másik két lány kézen fogva rohangált, vihogott, feltehetően a fiú szabadíthatta fel ennyire őket. Az ő kezében fényképezőgép kattogott, az ide-oda rohangáló pisiseket fényképezte. Egyébként nemcsak szórakozni jöttek ide. Morzsákat dobáltak a vízbe a kacsáknak.
– Egyétek! – kiabálták, s lábuk alatt kérlelhetetlenül nyikorgott az öreg, szürke deszka.
Egészen a széléig merészkedtek, s nagy karlendítésekkel próbálták megközelíteni az állatokat. A szárnyas kacsák csőrei nem voltak restek. Felcsípték az élelmet először a víz felszínéről, majd a csőrön át egyre több falathoz jutottak, már-már tolakodtak érte. Csak egy nem. Ő csak nézett előre, mintha itt sem lenne. A gyerekek egyre bátrabbak lettek. Mindenfélét dobáltak már a vízbe, s közben élvezték az életet. A fiú letette a fűre a fényképezőgépet. Kis kaviccsal találta el a kacsát, azt az egyet. Meg is ijedt, nem bántó szándékkal tette, avagy ki tudja, hogy esett. A vadkacsa éppen csak megrezzent, talán arrafele is nézett, majd megrázta magát megint, s úszott tovább. Bentebb, a tó közepe felé vette az irányt. Nem sokáig, mert arról egy ladikos evezett, a víz szabályosan csobbant minden mozdulatra. Így hát lassan megfordult, s ismét a part fele haladt.
– Mi baja lehet? – kérdezte a lány, kinek kezei még mindig a kabátzsebet tömték feszesre.
– Nevettessük meg! – ajánlotta a nevetős.
– Hogyan? – néztek rá a többiek.
– Hozzuk ki a partra! – csapta fejére az ötletet a fiú, és ez az ötlet a lányoknak is imponált.
– De hogyan? – maradt a kérdés még mindig megválaszolatlan.
Aztán addig-addig értekeztek a ladikossal, míg az evezőlapátok a vadkacsa nyomába eredtek. A kacsa azonnal megérezte a közelgő veszélyt, ám nem félt. Tempóját nem gyorsította, fejét büszkén emelte a magasba. Az evezőcsapácsok már egyméternyire háborgatták a nyugvó vizet mögötte.
– Mit akarhatnak tőlem? – mélázott magában. – Életemet? Nem, az nem lehet olyan értékes. Bosszantani akarnak? Szeretnék, ha félnék, ha elfutnék? Lehet. De nem tudok, s nem is szabad látniuk, ha félek. Segíteni akarnak? Nem jellemző, de nem is lehet. Már késő. Mit tudnak ők rólam? Nem tudhatják betegségemet. De akkor miért nem hagynak nyugodtan? Mivel hívtam fel a figyelmüket? Kérjek segítséget? – nézett bánatosan a csipegető társaira. – Úgysem adnak – vallotta be szomorúan.
A lapátok már kétoldalt elzárták a menekülés útját. Az út csak előre vezetett. A kacsa most ösztönösen menekülni kezdett a part fele. Szárnyával rémülten csapkodta a vizet, amennyire tudott, szinte szaladt a tó sima tükrén előre, miközben a lapátok fenyegetőn szelték a vizet a nyomában. Szemgolyója ide-oda rebbent, de ő csak haladt, rendületlenül haladt. A gyerekcsoport ezen a ponton, most fordult el végképp a kalácsmorzsától, s gúnyos kiáltásokat szívott magába az itt-ott még soványodó, szürke hótakaró.
– Nézzétek! Milyen lassú! Nem is tud úszni! – vette ki végre kezét zsebéből a lány, amivel még nem fogott morzsát, és mutatóujjával egyenesen a kacsát követte.
– Na, most jól megijesztettük – igazította meg fülbevalóját a másik kacagó fruska.
A fiú tekintete az események és a fényképezőgép között botorkált. Mintha bánta volna már, hogy kijött ide. Elvégre mi keresnivalója van itt? A kacsa maga sem tudta, mitől fél jobban. Az evezőcsapások közelségétől, vagy a parton üvöltő hangoktól, ugráló alakoktól. Végül más választása nem is lévén, az egyre sekélyedő vízben közvetlenül a part szélén találta magát. Minden erejére szüksége volt, hogy a vízből kilépjen. Először csőrével érintette meg a talajt. Leverte magáról kissé a vizet, fázott. Az izgalomtól remegett. Hosszú ideig mozdulni sem tudott. Aztán begyét kidüllesztette, mintha levegőt venne, s hatalmas erővel felhúzta testsúlyát. Igazán csak az egyik lába tudta megtartani. Félénk lépésre készült, ám a másik láb éppen csak megvonaglott, ismét erős lába tartotta testét, már fájt. Az a másik láb pedig félannyi hosszú volt, és élettelenül lógott a levegőben, hiába szerette volna akár megérinteni a parti homokot. Lassan egyensúlyozott, s a fájdalom most kimosdatta az emléket, mikor egy kéz csúnyán bedobta a vízbe, ahol kemény kővel ütközött.
– Nézzétek! Hiszen ez sánta! – kiáltotta a társaságból meglepődve valaki.
Majd már csak a siető lábak nyomait lehetett fürkészni. Azt nem lehet biztosan tudni, vajon a kacsa rövid életét a parton végezte-e be, vagy beteg testét megsimogatta-e utoljára még a víz. Nem volt idő megvárni.
Miként azt sem tudhatod, elhamvasztott szerelmed porába bicsaklott sánta életed rügyezni fog-e még, ha jön a tavasz. Vagy csak túléli azt.
Szóljon hozzá!