Viaszosvászon

 

Mikor azt a teásdobozt kiválasztottam neked, mindjárt tudtam, hogy teafű is kívánkozik bele. Eszembe se jutott, hogy te csak az őrölt tea füvet ismered, a filtert nem. A filtereket szépen elhelyeztem a dobozban, a dobozt becsomagoltam. Magam is ledöbbentem. Akkor, amikor egy év múltán a megtervezett kép érintetlenül bámult rám.

– Mi ez? – kérdezted szégyenlősen, mint egy bűnös, aki nem halad a korral, fogalma sincs, mi az a sok, vékony és fehér madzagon lógó tasak, mire való az.

Én is elszégyelltem magam, s fel sem merült bennem, hogy kinevesselek, hogy mérgelődjek, hogy kioktassalak. Inkább arra gondoltam, sokkal többet kellett volna találkoznunk, szorosan élni egymás mellett, s a filteres teát rég leeregetted volna már a torkodon. Egyébként sem volt soha ínyemre, hogy feszegessem méltóságod határait.

Az emlék nem véletlen jutott eszembe. A szomszéd Sára nemrég költözött. Igen beteg állapotban csomagolta össze a házát, szervezett, pakolt, cipekedett. Búcsúzott, idegeskedett, reménykedett. Mindezt egyszerre. Ha az egészség megroppan, ha a jó kedv elköltözik, oda a tipp-topp, az élére vasalt, a kifésült szőnyegrojt. Aztán meg nem is ragyogunk egyformán. Csak elöblíted a bögrét, még jó, ha nem hagyod mosatlan napokig. Átlépsz a poros lábtörlőn, elfelejtetted, hová raktad a söprűt. Hagyod a függönyt szürkülni, halogatod a borotválkozást. Sárával nem történt semmi különös, csupán bánatos, magányos vénasszony lett.

Véletlenül tanúja voltam, mikor a család egy kocsi tisztítószerrel megérkezett.

– Hát ilyen piszkos lenne ez a Sára? – csodálkoztam.

Láttam, hogy füvet nyír, vásárol, takarít, rendezget, egyáltalán próbál talpon maradni. Később hangokat hallottam.

– Ki, azonnal ki vele! Büdös, piszkos, ezt ugyan az új lakásba nem viszed! – kiabálta valaki.

– Csak nem dobtad ki a babaszappanom? – siránkozott Sára, mintha nekem panaszkodta volna át a kerítésen.

– Piszkos a szappantartó. Zsíroldót! Azonnal zsíroldót! – rikoltozott megint az előző valaki.

Sára nem súrolta le sem a tányérok hátát, sem a lábasok füleit. Elmosta ultrás szivaccsal, ahogy lány korában megtanulta. Edényei besárgultak, akárcsak ő, akárcsak az elmúlt évtizedek, ahogy a lapok szoktak az emlékkönyvben, mikor már nem is lapozgatja őket senki sem.

Megint te jutottál eszembe. Amikor eladtam az értékes Zsolnay porcelánjaidat, én is valóságos áztatást, nagymosást rendeztem. Hálás voltam, mert pénzre volt szükségem. Mikor már nincs családi ebéd, nincs, aki megfőzzön, bizony az étkészletek ideje lejár. Egy förtelmesen koszos, kisebb méretű, ovális tányérod annyira megtetszett, hogy képtelen voltam megválni tőle. Mintha beleégetted volna életed összes szennyesét. A legkedvesebb, legelegánsabb süteményes tálkám lett.

– Hogy is tudtunk itt mi enni! – kiabálta most valaki megint odaát. – Na, az új lakásban világos lesz. Nem rejthetsz el semmit a homályban a sötétítőiddel!

Szinte hallottam, ahogy Sára magyarázkodik, szégyenkezik. Aztán megadja magát, bocsánatot kér. A családtól, a jóistentől, mindenkitől. Fogadalmat tesz. Igen, jobban odafigyel. Elvégre neki most segítenek, és csak a jót akarják. Még azt is tudtam, Sára arra is gondol, miért nem jöttek el a rokonok gyakrabban segíteni. Nem kellett volna tíz évet várni! Most meg így letámadni! De inkább nyel, visszafogja a gondolatot, ismertem én jól.

Amikor bevittelek a kórházba, titokban bedobtam a szemétbe a ruhád. Rég nem figyeltél már a személyi higiéniádra. Az otthonban is pecsétes volt a pulóvered, de soha nem jegyeztem meg. Próbáltam a folyamatot követni, megérteni, egyáltalán nem akartalak megbántani.

– Na, hát ez aztán a teteje mindennek! Képes voltál bepakolni a vécépumpát? – pattogott a fiatalasszony, miközben már véresre dörzsölte kezeit, s hogy saját precizitásának véget nem érő határait is hangsúlyozta, nem volt kétséges.

– Elég! – pattant a húr. – Az egy vadonatúj pumpa, a mosogatóhoz vettem, ha eldugulna – tört fel Sárából ernyedten a megbántottság.

Sokáig nem hallottam semmit, csak a zavart csendet. Eszembe jutott az is, hányszor ábrándozott a kapuban Sára, milyen jó lenne lakni a gyermekei közelében. Azt hiszem, most alaposan megváltozik a véleménye, talán még örül is, ha a hozzátartozók elmennek.

Egyszer te is kértél tőlem valami ilyesmit. Halkan és bátortalanul. Nem mertem rád nézni, bámultam a konyhakövet. Nem sorakoztattam fel érveimet, nem kerestem felmentést, egyszerűen nem szólaltam meg. Te sem. Azt hiszem, a jelenet mégis mindkettőnkbe beleégett, akárcsak a tányérok szennyese.

Másnap új családtag érkezett. Nem történt témaváltás.

– Mindent tönkre fogsz majd tenni! – hangzott át az erős szó, majd valaki jól bevágta a kaput.

Sára volt. Úgy tett, mint aki sétálni megy, pedig menekült, fejét kiszellőztette, talán kisírta magát, egész özvegységét a temetőben. Később már csak egy éles megjegyzést hallottam, elvégre egyszer elmúlik minden.

– Hogy bírtad ezt a förtelmes viaszosvásznat megvenni az asztalra? – vonta felelősségre Sárát az újabb családtag.

– Tudod, mesélte harmadnap szomorúan Sára –, hát nem mertem megmondani, hogy nem én, hanem a testvére vette. De annak sem említettem, jó szívvel választotta, hát miért bántanám meg. A lány meg leócsárolta az élénkzöld kancsót, amit a fiútestvér hozott. Telefonon. Ő ezt a színt be nem tenné a konyhába, azt mondta nekem. Csakhogy én láttam, amikor a fiú választotta. Az én számomra. Soha nem mondom el neki a telefont, most miért bántanám meg.

– Igazad van – értettem meg Sára szavainak igazságát.

Magamat láttam, ahogy ülök előtted a konyhaasztalnál. Látogatóban. Azon már viaszosvászon sem volt. Nem tartottad rá érdemesnek vagy az asztalt, vagy az életet. Én tiszteletben tartottam döntésedet.

Vannak, akik nem szidoloznak szekrénykulcsot. Felteszik a lábukat a hokedlire, de érzékelik a széleket, s nem taposnak bele mélységekbe. Ez is old valamit, ha nem is zsíroldónak nevezik.