Zolikám

 

Zoli magányosan üldögél a tó melletti padon. Eltakarja a szomorúfűz leomló lombkoronája. Láthatatlan. Szeret itt időzni. Soha nem ül mellé senki, de nem bánja. Itt a gondolataiba mélyedhet vagy nézheti a többieket, miként rúgják a bőrt a tó túloldalán kialakított focipályán. Az első tíz évében sem beszélt sokat, az utóbbi négyben pedig szinte megnémult.

Zoli tele van kétségekkel. Néhány hete úgy néz ki a gyermekotthon — az otthona —, mint egy felbolydult méhkas. Rengeteg idegen bácsi meg néni jön-megy. Minden gyerekkel elbeszélgetnek. Rá múlt szerdán került sor. Még a füle is lángolt, amikor elmondták, miről van szó. Pedig már pusmogtak a fiúk arról, hogy jól tudják az idegenek, mit csinált néhányukkal az igazgató bácsi. Azt persze nem tudják, hogy vele is megtette. A világ minden kincséért sem mondaná el a társainak. De ezeknek a néniknek meg bácsiknak muszáj volt. Úgy érezte, meghalna, ha nem mondhatná el. Szétfeszítette a négy éve tartó titkolózás és fájdalom.

Több napon át beszélt. Áradtak belőle a szavak. Minden kérdésre elsírta magát, de megfelelt mindegyikre. Nem is tudja, hány zsebkendőt fújt tele, áztatott el a könnyeivel. Pedig mennyire gyűlöli a papírzsebkendőt! A világ legutálatosabb tárgya. Ahányszor csak ránézett egyre, az igazgató bácsi lihegése zúgott a fülében.

Végül megkérdezték, leírná-e a saját szavaival a történteket. Nem kellett odafigyelnie a helyesírásra, azt mondták, az most nem számít. Amilyen zaklatott volt, nem is tudott volna arra ügyelni. Megígérték, hogy nem lesz bántódása a leírtak miatt, sőt, az igazgató bácsit fogják megbüntetni. Soha többet nem csinálhatja más gyerekekkel azt, amit vele tett. Ennek örül. Mégsem tudja kiirtani a szorongást és kétséget a szívéből. Néha úgy érzi, elárulta az igazgató bácsit. Nem szabadott volna rosszat mondani róla.

A túlparton Menyus bácsit látja feltűnni. A tanára az otthon főépületéből jött ki. Megáll a futballozó fiúknál, figyeli őket. A fejét vakarja. Biztosan nem tetszik neki valami, de nem kiabál be a pályára. Meglehet, azért sem, mert egy fűszálat rágicsál. Menyus bácsi az igazgató bácsit helyettesíti, ha az épp nincs az intézetben. Zoli tudja, hogy a tanára tudja, miért megy be péntekenként az igazgatói irodába. Kiolvasta a tekintetéből: Menyus bácsi hunyorít, ha meglátja, néha még kacsint is, de nem mosolyog. Zoli fél.

Menyus bácsi abbahagyja a bámészkodást, kiköpi a fűszálat és elindul Zoli felé. Zoli megdermed. Mereven előrebámul, véletlenül sem néz a férfira, de a szeme sarkából látja, mint ér egyre közelebb hozzá. Biztosan elmondta neki valaki, hol találja.

— Milyen szép napunk van, igaz, Zolikám? — huppan le Menyus bácsi a padra. Hátát a támlának veti, az egyik karja Zoli mögött. Lábát kinyújtja, lazán egymásra helyezi. Zoli kissé előrehajol, nehogy hozzáérjen a férfi szőrös karjához.

— Jó napot kívánok, tanár úr — suttogja.

— Nézz a szemembe, ha köszönsz! — Menyus bácsi hangja ostorként csattan.

Zoli rápillant a tanárára, azután újra mereven maga elé néz.

— Mit hallottam, Zolikám? Írtál egy levelet? Azt csiripelik a madarak, hogy mindenfélét hazudoztál benne.

Zoli nem felel, még jobban előredől.

— Válaszolj, ha kérdezlek! — a férfi hangja, mint az égzengés. A focizó fiúkig is elér, akik abbahagyják a játékot, figyelik, mi történik. Egy idősebb fiú tapsol egyet, megtörve a feszült csendet, s int, hogy játsszanak tovább.

— Nem hazudtam. — Zoli kihúzza magát, megköszörüli a torkát. A hangja halk, de határozott. Egyenesen Menyus bácsi szemébe néz. Megfeszül az arca. Eltökéltség látszik rajta. Tanára állja a tekintetét.

— Jól van, Zolikám. Nem én akartam, te kényszerítesz rá. — Menyus bácsi maga alá húzza a lábát, karba fonja a karját. — Emlékszel, honnan hoztunk ide? Emlékszel, hogy a halott anyádra dőlve aludtál, amikor rád találtunk? Három napja nem ettél, nem ittál. Úsztál a húgyban meg a szarban. Emlékszel?

Emlékszik. Azóta is rémálmai vannak. Senki sem tudott rajta segíteni, pedig annyi néni meg bácsi próbálkozott vele, de mindig csak sikoltozás vagy fagyott némaság lett a beszélgetésből. Zoli megremeg. Az egyre hatalmasabbá növekvő alak az elevenébe talált. Már nem néz a tanára szemébe, arcáról eltűnik az eltökéltség, igazának biztos tudata. Újra előredől.  A feje mélyen előrebukik, félhosszú haja a szemébe lóg. Menyus bácsi egyvonalba kerül vele, úgy folytatja fojtott, fenyegető hangon.

— Ki vakart ki a koszból? Ki adott neked enni és inni? Finom levest meg kakaót? Ki örült ennek olyan nagyon? Hát nincs jó helyed itt? Hát nem védünk meg az alkoholista apádtól? Hát nem vagy itt biztonságban? — Menyus bácsi átkarolja Zoli jobb vállát. Alaposan megszorítja a kulcscsontját. Nagyon fájdalmas, de a fiú fel sem szisszen. — Tudod a választ, Zolikám. És ez a hála? Az a baj veled, hogy nem tudod értékelni azt, amit kapsz. A meleget. Hogy végre nem kell fáznod, hogy nem kell éhezned. Van rendes ruhád. És ha már ennél tartunk: ki adott pénzt új sportcipőre? Az igazgató bácsi, nem igaz, Zolikám? Ki vette ki a meggymagokat az orrodból meg a füledből, amit a többiek dugtak bele? Az igazgató bácsi! Ki vitt el fagyizni magával? Az igazgató bácsi! És ki adta a kezedbe az első játékmacidat? Az igazgató bácsi! — A férfi egyre csak szorítja a fiú kulcscsontját. — De ezt te mind elfelejtetted, Zolikám. A hála, az hiányzik belőled. Meg a megbocsátás. Hát milyen gyerek vagy te? És milyen ember lesz így belőled?

Menyus bácsi elengedi Zoli vállát és simogatni kezdi a hátát. A fiú homorít, s mint az íj, megfeszül. Tanára keresztet rajzol a bőrére. Zolit elöntik az emlékek.

Anyukájával aludtak egy ágyban. Az anyukája mindig szorosan átölelte, így aludtak el. De előbb játszottak. Először az anyukája rajzolt a mutatóujjával a hátára napocskát, virágot meg házat. Ki kellett találnia, mi az éppen. Azután megfordultak, és ő következett. A hullámvonalakról egyből rájött az anyukája, hogy az a tenger. Az óperenciás, amiről olyan sokat mesélt neki. Kacagtak, kacagtak, mindig olyan jó nagyokat kacagtak! Az ujjai — ezek voltak az egyetlen játékai. Ha ezt a rajzolós-nevetős játékot játszották, elfelejtette, hogy nem ettek vacsorára semmit, és még a rongyos paplan is jobban melegített.

Aztán egyszer egy érdekes valamit karcolt az anyukája a hátára. Zoli azt mondta, nem tudja, mi az. Ez egy kereszt, kisfiam, felelte az anyukája. Mi az a kereszt, kérdezte. Az anyukája sokáig hallgatott, ezért szembe fordult vele és még egyszer megkérdezte: mi az a kereszt? Az anyukája megpuszilta az orra hegyét és visszafordította.

— Tudod, mit? — súgta a fülébe. — Inkább rajzolok még egy mosolygó napocskát!

Most pedig Menyus bácsi karcol a hátára keresztet. Legalább tízszer áthúzza a hüvelykujja körmével. Nem kellett volna annyiszor, már az első is beleégett a bőrébe.

— A megbocsátás a legszebb erény! — mondja az utolsó keresztnél. Hátba veregetéssel tesz pontot mondandója végére. — Egyetértesz ezzel, fiam? …Nem hallom! — az erős férfihang követelőző, sürgető.

A kisfiúvá zsugorodott Zoli nem tud megszólalni. Menyus bácsi egy sóhajjal újra a pad támlájának dől. Pár másodpercig hallgat.

— Rendben van. Akkor elmondom, mit csinálunk. Ha neked olyan nehezedre esik leírni az igazságot az igazgató bácsiról, megteszem helyetted. — A tanára megint előredől. Alkarját a combján támasztja meg, összekulcsolja a kezét. — Azt fogom írni, hogy én csak „kitaláltam, hogy közösen kivertük a nemi szervem és hogy ilyet más gyermekkel is csinált már. Igazság az, hogy nem húzta le a nadrágom és nem fogta meg és nem verte ki”.* Neked csupán alá kell írnod. Ugye, nem lesz nehéz, Zolikám? Az igazság szabaddá tesz.

A fiú nem felel. Miután nem kap választ, a férfi felegyenesedik ültében, megköszörüli a torkát, immár barátságosan megütögeti tanítványa hátát.

— Akkor ezt megbeszéltük, fiam. Fél óra múlva várunk az igazgató bácsi irodájában. Ne késs! — Menyus bácsi feláll, néhány nyújtógyakorlatot végez a karjával, a lábával egyet-kettőt a levegőbe rúg. — Beállhatnál a többiek közé játszani – int fejével a focipálya felé, azután öles léptekkel elindul be, a gyermekotthonba.

A szomorúfűz leomló lombkoronája alatt, bőrébe égett kereszttel ül Zoli. Péntek van, és őt megint várja az irodájában az igazgató bácsi.

 

(* Az idézet forrása: HVG-online, 2024. 02. 08.)