Mindent a helyére pakolt: a tejet és a zsemléket a hűtőbe, a hagymát a kenyértartóba, a két kiló almát meg a lisztet a zoknis fiókba. A legidősebb lánya vásárolt be, s hagyta az asztalon a kosár tartalmát.
Minden hónap utolsó vasárnapján összegyűlik a család, jönnek a gyerekek meg az unokák ebéd utáni uzsonnára, az pedig holnap vagy holnapután lesz. Azt az… azt az izét fogja megsütni. Az a kedvencük. Kakaóval. Vagy teával. A konyhaszekrényre tűzött recept segíteni fogja a sütésben.
A legidősebb, orvos lánya mindig teleragasztja a lakást a tennivalókat soroló cetlikkel. A gyógyszereit is pontosan kiadagolja. A mosolyából és a szavaiból tudja, milyen öröm neki, ha valamit együtt csinálhatnak. Olyan megnyugtató a jelenléte!
Bezzeg a középső gyerek! Ahányszor beszél vele, mindig felmegy a vérnyomása. Az a lánya lépten-nyomon arról faggatja, hogy miért nem emlékszik erre meg arra, amikor annyiszor elismételte már. Vagy egyenesen meghazudtolja:
– Nem úgy történt, ahogy mondod! Miket beszélsz? Ne mondj butaságokat! – harsogja.
A legidősebb lánya szépen előkészíti a ruháit, és megvárja míg a maga tempójában, lassan felöltözik. Ez a másik meg szabályosan ráerőszakolja a kombinét, a harisnyát, a bugyit, meg a többit. Sétálni sem szeret vele, mert nem arra mennek, amerre ő akar, hanem megragadja a karját, és rángatja ide-oda.
A harmadik lánya messze él. Amikor telefonál, elmondja, hogy hol, de nem tudja megjegyezni, és azt sem érti, miért lakik olyan távol tőle.
A pakolás elfárasztotta, le kell ülnie. Az öblös fotelba telepedik. Ahogy ő fogyott és töpörödött, úgy lett a karosszék egyre nagyobb és mélyebb.
*
A kissé lepukkant szolgálati lakásba nagy fújtatva cipelték be a nagymama foteljét, amit a hosszú évek során többször is áthúzattak. A férj fészkelte bele magát először. Nevetve intette magához Annit, aki boldogan penderült az ölébe. Hosszú, barna hajával kuncogva cirógatta Andrisa arcát; illetlen szavakat sugdostak egymás fülébe. Majd’ mindennap felajzva merültek alá a testi szerelem megtisztító, mélységes mély óceánjába.
Izgatottan tervezték a jövőjüket, a közös életüket. Andrisnak – építészként – legfőbb vágya volt új lakhelyük látképén nyomot hagyni. Rengeteg ötlettel és tervvel árasztotta el a tanácsháza építésügyi osztályának a vezetőjét. A főnöke kedélyesen fogadta beosztottja javaslatait. Ezért egy ideig előléptetésben bíztak, figyelmen kívül hagyva azt a kellemetlen tényt, hogy az osztályt csupán ketten alkotják.
Anni védőnőként sok család életébe belelátott. Jó eszű nő lévén okult a látottakból, meg persze a szüleik kapcsolatából. Remélte, nekik sikerül kivédeni a házasélet buktatóit.
Szépen betagozódtak a település életébe, az úgymond elithez tartoztak. A gyermekkori meg a főiskolai-egyetemi évek alatt „beszerzett” barátaik szívesen látogattak el kies falujukba. A legendás, eszem-iszom házibulikon lemezjátszójuk szolgáltatta a bakelitzenét. A tánc fáradalmait világmegváltó beszélgetésekkel pihenték ki. Mindenki odafigyelt Andris bölcs meglátásaira. Kedves kontrasztként élvezték Anni magával ragadó jókedvét, kirobbanó kacaját.
Míg nem születtek meg a gyerekek, továbbra is gyakran jártak sátorozni és túrázni. Ha épp nem látták vendégül messze élő szeretteiket, sűrűn váltottak leveleket velük. Azután, ahogy általában lenni szokott, a postás egyre ritkábban kopogtatott. A távolság sok esetben vízválasztónak bizonyult.
Idővel építkezésbe fogtak, ezért sem siettették a gyermekáldást. Örömükre első lányuk berendezett lakásba érkezett. A másodikat már autóval vitték óvodába. Elégedettek voltak az életükkel.
Az egyik nap Anni a könyvespolcot porolgatta, amikor a keze ügyébe akadt az Áronffy család története. Még bakfisként olvasta a regényt. A könyvjelző jelölte oldalon ütötte fel: „Gyermekkoromban sokat gondolkoztam rajta, milyen nagyon szerethetik az angyalok azokat, akiknek ilyen szép fehérre mossák a hajukat, akkor még azt hittem, hogy az embernek a sok örömtől lesz fehér a haja” – betűzte hangosan Jókai sorait. Összeszorult a szíve. A gyerekek nőnek, mint a gomba, ők meg egyre idősödnek. Igaz, alig lépték túl a harmincat, őszülni sem őszülnek, mégis meg kéne állítani valahogy az időt, gondolta. A legjobb módját ennek egy újabb kisbaba érkezésében látta. A férje nem örült túlságosan az ötletnek, de meghajolt szerelme akarata előtt.
A pici bearanyozta az életüket. Cserfes kislány lett belőle, s igazi kalandozó. Egész nap csúszott-mászott, majd szaladgált ide-oda, nem tudott nyugton megülni a popsiján.
– Meglátod, nagy utazó lesz, ha felnő – nevetett Andris.
Nem vették észre középső lányuk elfelhősödő tekintetét. A legnagyobb a legkisebb pótanyukája lett. Komolyan vette a feladatát, vigyázó szeme elől semmi nem maradt rejtve. Megtapasztalta idősebb húga féltékenységét. Igyekezett – a maga ügyetlen módján – csillapítani a zöld szemű szörnyeteg kiváltotta hisztiket és bántalmazásokat. Végül az anyjuk tett igazságot, mindig a kicsi javára, amitől a középsőben tovább nőtt a félelem és a düh.
A három gyerek, a munka és közösségük elvárásai bizony eléggé kifárasztotta a házaspárt. Esténként egy röppuszival kívántak jóéjt egymásnak. Ha valamelyikük álmában huncutkodott, a következő éjszaka igyekezett a másikat rávenni némi hálószobai romantikázásra. Hol voltak már az egykori szerelmeskedős mindennapok?!
*
A kényelmes karosszékekkel az a baj, hogy nem eresztik a bennülőt. A csapdába esett sosem panaszkodik, mert édes a pihenés a behemót bútordarabban. A nagymama-fotel is ilyen kelepce, tűnődik az öreg hölgy. Puhasága ellenére jól megtámasztja hajlott hátát, ülőrésze pedig lágyan öleli körbe az elvékonyodott bőrrel bevont csontjait, megvédve bőrét a kisebesedéstől.
Pihegve néz szét a nappaliban. Bólintva nyugtázza, hogy minden a helyén áll, semminek nem kélt lába. Amiket az unokák áthelyeztek, azokat a gyerekei visszatették évtizedes helyükre. A ballagó idő tulajdonképpen megállt. Ez az óhaja is teljesült.
A szekretert ültéből is könnyűszerrel eléri, ugyanis az kartávolságban álldogál a fotel mellett. Egyszerű darab, biedermeier-utánzat. Hajdanán ő is e fiókos szekrény lehajtható ajtaján körmölte házi feladatait, fogalmazta szerelmesleveleit, töltötte ki a különféle kérvényeket. Mint majdnem minden a lakásban, ez a formás bútor szintén nagyanyai örökség. Most keretes fényképek sorakoznak rajta. Azokról néznek rá az ismerős, mosolygó arcok: ő gyerekként, szeplősen; műtermi, retusált fotó a karót nyelt szüleivel; az esküvői fotójuk Andrissal; a lányaik babakorukban; ő és a lányok; Andris és a lányok, a lányok együtt, ők együtt a lányokkal. Közös utazások kimerevített pillanatai. Mindegyiken nevetnek. Egy kakukktojás: ő menyasszonyruhában egy ismeretlen vőlegénnyel. Biztosan valami farsangon készült a fotó, állapítja meg, valahányszor ránéz. Fáj a dereka, de azért kihúzza magát, előrehajol, majd kissé oldalra fordul. Így már eléri a kiválasztott fotót.
Ez, a hócsatájukról készült felvétel a kedvence. Nem kell szemüveg ahhoz, hogy megnézze. Sőt. Inkább csak futó pillantást vet rá, azután lehunyja a szemét. Memóriájából kristálytisztán ragyog elő a szembe szomszéd által megörökített emlék. Gyémánt tündökléssel köszöntötte őket a reggel, amikor kilestek a jégvirágos ablakon. Gyorsan felöltöztették a lányokat, és már szaladtak is ki a vakítóan fehér, szűz hóba. Vagy egy órán át viháncoltak, hógolyóztak, hóembert építettek, testükkel angyalkákat rajzoltak a roppanó fehérségbe. A gyerekekkel együtt visítoztak boldogságukban. Alaposan kifáradtak. Nem ellenkezett a társaság, amikor befelé terelgette őket.
Míg ő levetkőztette a gyerekeket, addig Andris teát főzött és vajaskenyeret készített. Kipirult arccal ülték körül az asztalt. Jó meleget dobott a cserépkályha, száradó ruhák átható illata töltötte be a nappalit. A lányok a homlokukból hátra simították átizzadt hajszálaikat, forró bögréken melengették átfagyott ujjaikat. Andrissal büszkén nézték őket.
Az öregasszony kinyitja a szemét – a kedves emlék egy pillanat alatt elillan. A múltidézés elvitte minden energiáját. Elernyednek a tagjai, oldalra bicsaklik a feje.
A kép megül az ölében.
*
Andris beteg lett. Orvostól orvosig jártak, egyik vizsgálat követte a másikat. Minden pénzüket rászánták. Hónapokba telt, mire találtak egy jó orvost jólfelszerelt kórházzal. Itt végre megállapították, hogy nem tüdődaganata van, hanem asztmás tüdőgyulladásából visszamaradt hegek éktelenkednek a röntgenfelvételeken. Anni a jó hír hallatán esett össze. Addig tartotta Andrisban, a lányokban meg magában a lelket, dolgozott a munkahelyén, vezette a háztartást, s fuvarozott mindenkit, ahova kellett.
Végre Andris is lazíthatott. Betegsége miatti szorongását nyugtatókkal-altatókkal, üveg borokkal, no meg Julikával, a hivatalsegéddel oldotta. Előbbieket nem akarta, utóbbit nem tudta a végtelenségig titkolni. Óriási botrány kerekedett, a falunál is messzebb ment a híre. Anni szülei is megjelentek, hogy beszéljenek az érintettekkel. Vejüket nem tudták meggyőzni arról, hogy maradjon a családjával. Anni viszont elhitte az okfejtésüket: ő a hibás házasságuk felbomlásáért. Ezt rajta kívül csak középső lányuk vette be. Majdhogynem gyűlölettel fordult anyja ellen. Az apjával akart élni, vele akart menni.
– Maradsz! – jelölte ki a helyét Andris. Anni szíve majd’ megszakadt a lányáért, aki ettől a „maradsz!”-tól kezelhetetlen lett.
A ház, a koraérett legidősebb lány, a világot és őt gyűlölő középső, valamint egy karonülő, sírós gyerek maradt Annié. A kocsit és a gyermekek iránti felelőtlenséget Andris vitte magával.
Anni acélmídert öltött magára; pengevékonyságúra szorította össze telt ajkait. Megküzdött minden nap minden pillanatáért. Éjszaka sírt csak, nem akarta, hogy a gyerekek lássák elkeseredettségét. Miután végzett az esti mesével, és mindegyiküket megölelgette, elringatta, a hálószoba magányában a depresszióját babusgatta. Ebben is ügyes volt: nyomott hangulata szépen fejlődött, állandó társa lett. Végtére gyermekorvos főnöke elégelte meg, hogy mint emészti magát.
– A gyerekek miatt is jó lenne, ha felkeresnél egy pszichológust – intette. Mindjárt fel is hívta az egyik volt gimnáziumi osztálytársát, aki soron kívül és beutaló nélkül fogadta Annit. Nem verte nagydobra a faluban, hogy lélekgyógyászhoz jár, nem akarta, hogy bolondnak higgyék. Bár végül is olyan mindegy, legyintett.
A lélekbúvárral szépen haladtak az önbizalma és a boldogságra való képessége újraépítésében. Depressziójába egyszer esett csak vissza mélyebben: amikor megszületett Andris és Julika kisfia, de előbb talpra állt, mint gondolta volna. Úgy látszik, a rutin ebben is nagy segítség. Egy titkát azonban a pszichológusának sem fedte fel: gyakran elővette kedvenc fotóját. A gyerekek és Andris meg ő vad hócsatát vívnak.
Mindahányszor megremeg a keze, amikor a szívéhez szorítja a fényképet.
*
Az óra berregése ébreszti. Hirtelen azt sem tudja, hol van, nappal van-e vagy éjszaka.
Lassan tisztul a homály a fejében. El kell hallgattatnia azt a kellemetlen hangot! Minden porcikája a fotelban maradásért kiált. De az óra egyre sürgetőbben és fülsértőn rikácsol. Nehézkesen kászálódik ki a fotelből. Odatipeg az asztalhoz. Rácsap az óra kiemelkedő gombjára. Azonnal abbamarad az éktelen zenebona. Az óra mellett cetli hever. GYÓGYSZEREK! – áll rajta csupa nagybetűvel. A délutáni adag. Kimegy a konyhába, megkeresi a kenyeret, tör belőle egy darabot, azzal visszaslattyog a gyógyszeradagolóhoz. Magában vagy vízzel nem tudja lenyelni a tablettákat. Egy falat kenyér vagy bármilyen szilárd étel segít. Egy évtizedekkel ezelőtti traumától szenved még mindig. A lányok aggódnak, hogy egyszer félrenyel és megfullad.
– Benne van a pakliban – csippent a szemével, még jobban rájuk hozva a frászt. Nevetnie kell az örömtől, hogy még ennyire szeretik.
A tabletták bevétele után az asztal mellett marad. Töri a fejét. Valami még elmaradt, de mi? Megvan! Innia kell. Orvos lánya kórházzal fenyegette, ha nem iszik, kiszárad és akkor oda kerül. Még csak az hiányzik! Nem megy ő innen sehova! Itt érzi biztonságban magát. Lassan, kortyonként issza ki a kikészített pohár vizet. Néha azért elszabotálja az ivást, mert előfordul, hogy nem ér ki idejében a mosdóba. Hiába, a vízhajtó megteszi a hatását. Utál nedves bugyiban üldögélni. A pisiszagot már megszokta, alig érzi, ahogy sok más illatot vagy szagot sem. Valahogy minden érzéke eltompult. A gondozónő csak naponta kétszer két órára jön lemosdatni, takarítani, ha kell főzni, bevásárolni. Ő bezzeg mindent kiszagol!
És még mindig van valami, amit tennie kell. De mi az? Annyi dolga akad nap mint nap, hogy nem győzi észben tartani. Jobb híján visszaporoszkál a konyhába. A hűtőn a Pompejiből hozott mágnes alatt szintén cetlis figyelmeztetés lengedezik: EDD MEG A SZENDVICSEDET! Nehezen betűzi ki a SZENDVICSEDET szót, de végül megérti, mit várnak tőle. A puha kenyérből készült szendvicset négyfelé vágta a készítőjük. Így könnyen meg tudja majd enni, nem ragad bele a fogsora a nagy erőlködéstől.
A szendvics látványától eszébe jut, hogy hamarosan kezdődik a kedvenc török sorozata, be kell kapcsolnia a tévét. Visszabattyog a foteljéhez, újra elhelyezkedik benne. Leveszi a szekreterről a távirányítót. Csak egy gombnyomás. Épp reklámot adnak. Azt is szereti nézni. A cselekményt már nemigazán tudja követni. Túl sok a szereplő, a név és túl sok minden történik túl gyorsan. Inkább csak a színes ruhákban és a csinos színészekben gyönyörködik.
Olvasni már régen nem olvas, csak nagyon rövid szövegeket. Az apja gyakran mondogatta, amikor az egyik könyvet a másik után hozta ki a könyvtárból:
– Ennyi könyv! Legalább lesz miből felejtened.
*
Anni egy évet járt pszichológushoz. Mire végeztek a terápiával, elfogadta, hogy Andris soha nem tér vissza hozzájuk. Az is egyértelművé vált, hogy meg tud küzdeni a mindennapokkal és a lányok nevelésével. Meg egy használt autó megvásárlásával.
Mivel törekedett rá, ezért egyre kiegyensúlyozottabbak lettek a napjai. A kislányok szépen cseperedtek. Bár mindegyiküket megviselte a válás, örömmel fogadták féltestvérük születését, vasgyúró öccsük levette a lábukról őket.
Annira lesből támadt a szerelem. Egészen pontosan az autója mögül. Autószerelőhöz vitte a Scsodát – ahogy Skodájukat becézték –, mert valami zörgött benne. A megbeszélt időre ment érte. Senkit sem látott a műhelyben, ezért jó hangosan köszönt. A Scsoda mögül felemelkedett egy fiatalember. Három dolog világított Anni szemébe: a műhely neonjai, a férfi azúrkék szeme és hibátlan fogsora. Utóbbi kettőbe szeretett bele, de azonnal. Mint hamar kiderült, az érzés örvendetesen kölcsönösnek bizonyult.
Anni nagyon élvezte Zsolt gáláns udvarlását. Nem húzták sokáig az időt. Pár hét után megismertették egymással a két családot. Egyik fél sem volt elragadtatva a másiktól. Anni szülei azért, mert nem akarták, hogy a kislányoknak mostohaapjuk legyen, ráadásul három évvel fiatalabb. A kislányok nem akartak idegent a házba. Zsolt szülei pedig megrémültek a három gyerektől és Anni korától.
Anni – bölcsen – az időre bízta az ellenérzések feloldását. Jól tette. A belőle áradó boldogság megszépítette kívül-belül, és végül lefegyverezte a szeretteit.
Egyszerű esküvőt tartottak, talán, ha húszan voltak: a szűk família és pár barát. Rengeteg fényképet készítettek, meg egy kezdetleges videót a nagy napról.
Anni nem sokkal a negyvenedik születésnapja előtt világra hozta közös gyermeküket. Az addigi középső kislány státusza megszűnt, ám a hosszú évekig tartó bánat és dac nem múlt el belőle teljesen. Sosem lett köztük jó anya-lánya kapcsolat.
Anni támogatta Zsolt saját autószerelő műhely nyitásával kapcsolatos terveit. A bizalomtól Zsolt szárnyakat kapott és lépett. Az egyre bővülő vállalkozás jól ment, anyagilag is rendeződtek a dolgaik.
Mivel már nyitva álltak a határok, bejárták a fél világot. Londontól Fokföldig – listát írtak a meglátogatott helyekről, települések. A lányokat jó iskolákban taníttatták, különórákra fizették be őket.
Anni ötvenöt évesen tette le a lantot, élvezte a nyugdíjas létet. A legtöbb idejét a családjának szentelte, mellette a hobbyjának, a foltvarrásnak hódolt. Meg persze az olvasásnak. A rejtvényfejtésre se sajnálta az időt. Mindezek jól karbantartják az agyat.
*
A ki tudja hányadik szultános epizód után még megnézte a reklámblokkot, azután kikapcsolta a televíziót.
Ezek a rutinból végzett ténykedések nagy biztonságot adnak neki, és könnyebben villan be az emlékezetébe, hogy mi a következő tennivaló. Lám, be is ugrott: Jolit várja, a gondozónőt, aki délelőtt megfőz általában két napra. Amiben tud, segít neki, de újabban olyan idegen módszerrel főzi a pörköltet! Az íze ugyanolyan, de ő már nem ismer rá a munkafolyamatokra. Amelyik nap nincs főzés, akkor takarítás, mosás, vasalás van. Délután fényképalbumokat nézegetnek és beszélgetnek egy jót a régi időkről, azután tusolás, néha kádban fürdés. A kádazást nagyon élvezi. Arra emlékezteti, amikor még Andrissal meg a gyerekekkel jártak a Balatonra, és ide-oda a nagyvilágban. Ám hiába lett cérnavékony, Joli még így is nehezen segíti be, és főleg ki a kádból. Igazi ünnep, ha rászánja magát. Ágyneműt mindig együtt húznak át. Joli szélesre tárja a szekrényajtót.
– Melyik legyen?
Általában a legfelsőre bök, de előfordul, hogy lejjebbről választ cihát, például a narancssárgát, Andris kedvencét, amin kék meg zöld madarak repkednek.
Ha szépen kéri, Joli kicsit tovább marad, és akkor együtt vacsorázhatnak. Néha előveszi a nefelejcses süteményestálkákat, amit az esküvőjükre kaptak, és úgy szereti.
Vacsoraidő után a lányai hívják. Szokták napközben is, de este több időt szánnak rá.
Az unokái is rácsörögnek hébe-hóba. Meg egy idegen nő is hívogatja, aki azt állítja, hogy ő Hanna, a legfiatalabb lánya. Ennek hallatán olyan szívidegesség fogja el, hogy azonnal leteszi a kagylót. Mondta már a többieknek, hogy csaló zaklatja, szóljanak a rendőrségnek, de csak összenéztek és sírva fakadtak, de rendőrt nem hívtak. A messze élő lányának is elpanaszolta a problémáját, ám ő is csak szipogott a telefonba. Nem érdemes ezeknek semmit se mondani. Majd a Jolinak. Ő megérti és intézkedni fog.
*
Zsolttal a huszonötödik házassági évfordulójukat Olaszországban ünnepelték. A lányok fizették az utat.
Ha már lúd, legyen kövér, ráhúztak még három napot San Marinóban. Onnan utaztak Milánóba, s tovább, haza.
A város egyik puccos éttermében ebédeltek. Előtte felmásztak a dóm tornyába, úgyhogy tele voltak oxigénnel és hét farkas étvágyával.
Zsolt átnyúlt az asztalon és megszorította Anni kezét.
– Köszönöm, hogy vagy nekem! – mosolygott rá azúrkék szemével és a még mindig majdnem teljes, vakító fogsorával.
Isteni nyugalom szállta meg mindkettejüket. Annak bizonyossága, hogy a lehető legjobb helyen vannak egymás mellett.
– Hányadika van ma? – kérdezte hirtelen Anni.
– Ejnye, hát elseje, az évfordulónk napja – nevetett fel Zsolt.
– És milyen hónap?
Zsolt ezen is derült volna, de ajkára fagyott a mosoly. Nem a kérdés, hanem Anni zavart tekintete rettentette meg.
– Május, gyönyörű május van, kedvesem – köszörülte meg a torkát.
Anni némán nézte az abroszt, majd mosolyogva nézett fel. Mindketten nevettek ezen a kis közjátékon, hiszen Zsolt is elfelejt számokat, neveket vagy hogy hova rakta a csavarkulcsot. Hatvanévesek elmúltak, ez az öregség velejárója. Hiába nyugtatgatták magukat, félelem lopózott a szívükbe.
Anni állapota rövid időn belül egészen aggasztóvá vált. Legkisebb lányuk albérletbe költözésénél szorgosan segített, ám pakolás közben legalább ötször megkérdezte, hogy hova utazik és mikor jön haza. A Kicsi zokogva búcsúzott.
Máskor belekezdett egy történetbe, de nem tudta végig mondani, vagy egészen máshol kötött ki. Akár a valóságban. Elindult a zöldségeshez, s a kultúrházban találta magát.
– Lassan polgárőrt kell melléd szerződtetni – mulatott fodrász lánya. Egészen addig nevetett anyja bohóságain, míg orvos nővérük össze nem hívta a családi tanácsot, és el nem magyarázta, milyen súlyos betegséggel kell szembenézniük. Mindjárt ki is osztották a feladatokat, ki mire figyeljen, miben segítsen.
– Legyetek nyugodtak, amíg én élek, gondoskodom anyátokról – biztosította Zsolt a lányokat.
Szépen be is tartotta az ígéretét. A végstádiumú rák diagnózisa úgy sújtott le rájuk, mint derült égből a villámcsapás. Az egykor csupa élet férfi negyven kilóra fogyott. Kórházi ágya mellett Anni őrködött.
Ketten búcsúztak az élettől. Az egyiküknek élete szikrája, a másikuknak szikrázó elméje lobbant el semmivé. Az azúrkék szemek és a vakító fogsor még utoljára rávillant Annira, aki tükörként viszonozta az igaz szerelem végső üzenetét. Azután kihunytak a fények a szemekből.
*
Az este szépen indult, bár csak zuhanyoztak, nem fürödtek, mert Joli nem volt valami jó formában, de azért vele maradt vacsorára. Elpanaszolta a zaklatóját.
– De hát nem emlékszel? Ő a Kicsi, a negyedik, a legfiatalabb lányod… – sóhajtotta Joli.
Mérhetetlen düh fogta el. Sikítozott, kiabált. Neki csak három lánya van az ő Andrásától! Ne jöjjön neki egy negyedik gyerekkel! Joli annyiban hagyta.
– Már csak aludnod kell, más tennivalód nincs – mondta tusolás után, vacsora közben.
Nem szólt, megtartotta magának a tervét: miután Joli elmegy, megteríti az asztalt, megsüti a sütit, és beteszi a szennyest a mosógépbe.
Még átvették, a telefonján melyik gombot mikor kell megnyomnia, melyikkel tud segítséget hívni. Alig várta, hogy lelépjen az a drága lélek.
Különösen erősnek érezte magát, ezért néhány perc alatt fel tudott ülni az ágyában, bedugta a lábát a papucsába és kicsoszogott a konyhába.
Nézte-nézte a konyhaszekrényre ragasztott receptet, de a liszt szónál tovább nem jutott a kibetűzésében. Elővette hát a lisztes dobozt és a tartalmából két marékkal kiszórt a pultra. Míg nem találja ki, hogyan tovább, megteríti az ebédlői asztalt, gondolta. A legszebb damasztjával várja a vendégeket. A kis hely miatt állandóan nekiütközött a behemót bútor sarkainak. Kék-zöld lett a combja meg a hasa, mire mindent kivett a szekrényből. Hirtelen megszédült, megtántorodott. Ha nem az asztal mellett áll, és nincs mibe belekapaszkodnia, biztos, hogy elesik. Megvárta, míg elmúlik a szédülése. A tálaló középső polcáról levette a nefelejcses süteményeskészletet. Kiosztotta a kistányérokat. Még beteszi a mosnivalókat a gépbe, és akkor tényleg ennyi a munkából mára. Beül a foteljébe, aztán csak várnia kell a gyerekeket.
Eltotyogott a szobájába a mosnivalókért. A ruhásszekrényből kivett egy kardigánt, öt-hat törülközőt, az összes zoknit, majd a nyalábot átvitte a fürdőbe. Nehéz volt a kupac, de csak néhány zoknit ejtett el.
Félig sem telt meg a mosógép. Mosógélt csorgatott a dobba, arra kevés öblítőt folyatott. Nagy-nehezen rácsukta a mosógép fedelét, A szükséges hőfokra és a centrifuga megfelelő fordulatszámára akarta tekerni a gombokat.
Nem akart hinni a szemének. Erőtlen hang jött ki a torkán.
– Elcserélték a mosógépemet! Elcserélték!
Egész testében remegett. Zavarodottan nézte a jeleket meg a számokat. Botladozva indult vissza a nappaliba a telefonjáért. Csak egy gombot kellett megnyomnia. Azonnal felvette a hívott fél.
– El… el… – zokogott a beszélőbe.
– Mi történt, anyám? – hallotta legidősebb lánya aggodalmas hangját.
– El… el… – többre nem volt képes.
– Ne csinálj semmit! Hallod? Ülj le, ha nem ülsz, és ne csinálj semmit! Amilyen gyorsan csak tudok, ott leszek. Ne tedd le a telefont, maradj vonalban!
Nem maradt vonalban, mert kicsúszott a telefon a kezéből. Meredten bámult maga elé. Nem értette, mi történik.
Orvos lánya perceken belül odaérkezett. Az öblös fotelhez akarta vezetni, de ő egyre csak a fürdőszoba felé mutogatott.
– Elcserélték! – szakadt ki végre belőle. – Az nem, az nem az enyém, azon az van, hogy hatvan és ezer, de az enyém…, az enyém ezer… … és hatvan…
Hamarosan még két lánya viharzott be. Le sem vették a kabátjukat, azonnal hozzá rohantak.
– Tartsátok meg, én felszívok egy adag nyugtatót! Óvatosan fogjátok! – utasította őket a nővérük.
Pár perc múltán már a foteljében ült, az ismerős, meleg közegben, ahol nem bánthatja senki, ahol szeretetet kap, mint ezektől a kedves, ismeretlen asszonyoktól. És talán visszakapja a…, már nem tudta, mit.
A lányok körbementek a lakásban. Könnyes szemmel nézték a szétszórt lisztet a konyhában; az ebédlőasztalon a zsíros-foltos terítőt, rajta az ujjnyomoktól tarkálló poharakat meg a szétszórt kisvillákat.
Megszakadt a szívük anyjuk láttán: beleveszve a dédi foteljében, egyre csak az asztalt bámulta és magyarázott valamit. Nem értették a motyogását.
A kék-fehér nefelejcses süteményestányérok, melyek az esztendők alatt együtt koptak Annival, kiragyogtak a környezetükből.
Szóljon hozzá!