Azt mondják, a mező átkozott hely. Hajdani sebek emléke morog a törékeny szárak között, s rég elfeledett holtak dúdolnak a szélben, gyilkosukat átkozva. Egyszer régen élt itt egy szörny. Az ő pokoli mágiájának maradványa az átok. Én azonban nem látok semmiféle átkot, csak szélben hajbókoló vadvirágokat, arany ragyogást és békét. Úgy tartják, a múlt megkínzott kísértetei sikoltoznak a sötét rögök mélyén, a fekete árnyak pedig szenvedést rejtenek. Én nem találtam mást, mint földben szunnyadó reményt és a borostyánt. Ő gyakran mesél nekem a szörnyről. Azonban a történetek, melyek futótűzként terjednek az emberek között, bekúsztak a borostyán emlékeibe, s keresztbe-kasul szőtték a múltat, míg lehetetlenné vált kibogozni, melyik igaz.
Fata Morganának hívták. Délibábnak. Furcsa, álomszerű arca volt, vonásai örvénylettek és fodrozódtak, elméje messzi tájakon szárnyalt, lába különös utakra vitte. A csodák úgy áradtak körülötte, akár az óceán hullámai. Mindig és mindenhol a fényt kereste.
Szörnyeteg volt. Egy rémálomból szökött borzalom. Ellopta az álmokat és saját fertelmes, fortyogó lényébe olvasztotta őket. Éjjel a mezőre ment, hogy véres, kegyetlen hitének hódoljon. Megszámlálhatatlan halál száradt a lelkén. A sötétség úgy követte, mint eb a gazdáját. Ő parancsolt minden gonoszságnak. Ép ésszel nem lehetett felfogni szentségtelen szavait. A Teremtő legnagyobb hibája, hogy engedte a világra jönni.
Egy furcsa, különc ember volt. Arcát elmosták a történetek, tragédiája legendává nőtt, életét elfedte halálának árnya. Egy senki volt.
A mező volt az egyetlen hely, ahol biztonságban lehetett. Ezért válhatott börtönné. Álmatag méhrajként zsongott rajta a szeretet, ő pedig függött tőle, mint gyümölcs az ágról. Egy cseppnyi arany boldogság volt, egy kis szabadság, amit a mellkasába zárhatott, megpecsételve sorsát.
Csak idő kérdése volt, hogy ráleljenek a fészkére. Rosszkor volt rossz helyen. A baljós ómenek tarka virágokként bomlottak ki azon a reggelen. A nap vérvörös árnyakat könnyezett, a hajnali harmat halkan hüppögött, a szél repedezett, nyirkos némaságot hozott. Csak egy átlagos nap volt, akár bármelyik másik. Érezték a diadal ónos ízét a levegőben. A vörös álmok már ébredeztek.
Nem tudom, pontosan hogyan történt. A Nap sugarának heve táncolt a kitikkadt, fakó szárakon, s fürge sarka nyomán pattant ki az első szikra. Ezüst harmat-tükörben csúszott meg egy óvatlan fénynyaláb. Egy sárkány ásított a kelleténél nagyobbat. Forró nyár volt. Megesik az ilyen. Egy vigyázatlan vándor parazsa kapott sosem gondolt erőre.
Azért hallották a hangot, mert hallani akarták. A méhek voltak dühödtek valamiért aznap, s az ő zümmögésük tekeredett bosszúszomjas suttogássá. Furcsa visszhang rezgett a föld csontjaiban. A hang mindent átzengett és sehol sem volt jelen.
Azonban vannak másféle történetek, melyek ugyanolyan fortyogó haragot és tátongó fájdalmat élesztenek fel bennem, mint a borostyánban. Egy elhajított fáklya tüze szökkent a kopott gazra. Azért volt képes így elharapódzni, mert a félelem fojtott zsarátnoka lobbant perzselő viharrá. Régóta figyelték a szörnyet, s csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy lecsaphassanak. A pillanat heve ébresztette fel a gyűlöletet. Talán nem is számít, hogy történt.
A lángok elöntötték a mezőt. Maguk alá temették a hajladozó virágokat, az arany nevetést, a békésen szundító földet, a lustán kavargó szellőt és a szörnyet. Úgy vélem, el tudott volna menekülni. A borostyán szerint emberfeletti gyorsasággal bírt, s oly könnyedén, kecsesen mozdult, hogy képes volt a levegőben szállingózó porszemeken táncolni.
Talán azért maradt, mert megrémült az erdőt elözönlő haragtól. A tűz ellen nem lehet mit tenni. Ha egyszer áradni kezd, senki nem állhat az útjába. Semmije nem volt, ezért teremtett magának egy csodát. Arany nevetéssel szórta be a mezőt. Nem értette, miért akarják ezt is elvenni tőle. Beleőrült a fájdalomba. Nem akart a csoda nélkül élni. Elkápráztatták a lángok. A vörös zúgás elöntötte az elméjét. Teljesen eggyé vált a mezővel. A boldogság egybeforrasztotta hevenyészett láncát, s most képtelen volt elmenni. Eszébe sem jutott, hogy magára hagyja a mezőt.
Egyszerűen elégett. Ugyanolyan lassan, tökéletlenül és fájdalmasan, mint bármelyik másik ember. Halálában nem volt semmi cél, vagy sorsszerűség. Eltávozott. Örökre elhagyta a világot. Meghalt, ahogy az előbb-utóbb mindenkinek kötelessége. Nincs semmiféle titkos mélység az események mögött. A mező fellángolt, ő pedig, egyszerű emberi lény lévén, elégett. Igazán sajnálatos, de az élet már csak ilyen.
Úgy mesélik, sikolyába beleremegett az ég és a föld, ahogy sötét lelke végre elhagyta a világot! Hatalmas, rettenetes árnyék szakadt ki porrá omló mellkasából, s zuhant alá a pokolba. Csontjai vakító fénnyel izzottak, mielőtt elemésztette a tűz, ő pedig csak üvöltött és üvöltött, míg az utolsó szem hamvat is elhordta a szél. A borostyán szerint azonban tévednek.
Én szeretném azt hinni, hogy boldog volt. Hogy meglátta az erőt, az ősanyját annak a cseppnyi, szunnyadó csodának, amit a karjaiban dédelgetett. Hogy saját döntéséből maradt. Kecses, vörösen izzó tagjai a lángokba olvadtak, együtt hajlongott és hullámzott a tűzzel, az arany szabadság pedig elevenen verdesett a lángok fényében. Aztán szelíden a földre rogyott. Az ő földjére. A borostyán úgy hiszi, nevetve búcsúzott a világtól.
Hangja ott volt a lángokban, melyek elemésztették mindenét. Végigrezgett a földön, amely soha meg nem lelt csontjait temette örök szívébe. Együtt szállt a széllel, ahogy szétszórta a hamvakat. Ott volt az esőben, ami csendesen elmosta a tűzmarta sebet. Ha fény felé tartom a borostyánt, ma is feldereng benne az arany szabadság. Fata Morgana nevetése.
________________________________
Szóljon hozzá!