Hangedli

 

Jóska ernyedten fújta ki a füstöt, piszok meleg lett mára. Izzadt. Sárga, pecsétes pólója már nemigen tudta eltakarni az évek alatt felszedett hurkákat. Még rövidnadrágot sem vett, beérte a fürdőgatyával. Jó ez ide, gondolta. És örült, hogy megint divat az egyujjas strandpapucs. Lába sarkán jól megkeményedett a bőr, de ez őt egyáltalán nem zavarta. Talán nem is tudott róla. A második sörét iszogatta a kocsma teraszán, s ha felnézett, kicsi, de biztonságos lakásának erkélyéből merített nyugalmat. Ez maradt. Egy ismerős közeledett, druszája, kit Józsinak hívtak. A kettő nem ugyanaz! Más a Józsi, más a Jóska. Józsi szépen felöltözött a meleg dacára. Nyári ing, jó anyag, vászonnadrág, sportcipő.

– Hát te? Hová öltöztél így ki? – kiabált ki neki Jóska.

Valami Pistát szeretett volna még neki mondani, aztán meggondolta. Jézust meg végképp nem akarta belekeverni a dolgokba.

– Mi bajod van? – szólt vissza fanyalogva Józsi. – Én fel vagyok öltözve, te meg úgy nézel ki, mint akit szalasztottak.

– Na, gyere már be egy pofára! – kérlelte engedékenyen Jóska.

Józsi nem akarta már még egyszer megsérteni, ezért leült az asztalhoz, de látszott, hogy nem kér semmit, és rövid ideig marad.

– Tudod, nekem már mindegy. Amerre a dolgok haladnak, hát nem sok minden érdekel már ebből a világból – panaszolta Jóska. – Amit régen normálisnak gondoltam, az oda van. Egyébként hová készülsz?

– Én is sörözni fogok, de nem itt. Olyan helyre megyek, ahol még visszatér az életkedvem.

– Az hol van? – dőlt előre Jóska.

– Van itt nem túl messze egy vendéglő, egy szűk villamosmegállóra. Ott van. Ott még ismerik az illemet meg az etikettet. Az ilyenekben kell megkapaszkodni. Ott ki is néznének ilyen gúnyában – nézett rajta végig Józsi.

– De sört mérnek ott is? – makacskodott Jóska.

– Azt. Csak nem mindegy, hogy teszik eléd.

– Ó… hát itt leteszik és kész. Hogy lehet még letenni?

– Kérlek szépen. A poharat a felszolgáló a talpánál vagy alsó részénél fogja. Nem nyúlkál bele. Az italhoz megfelelő poharat keres, és megfelelő nagyságú tálcára teszi.

– Hm… itt tényleg nem használnak tálcát… még nem volt miatta hiányérzetem. Ha pohár nem lenne, azt azért észrevenném!… persze az üvegből a sör akkor is kiürülne, az tuti – nevetgélt Jóska. – Mióta lettél ilyen finnyás?

– Én nem lettem finnyás. Csak megadom a módját. Mondtam már, valamibe kell kapaszkodni ebben az őrült világban. Amit még fel tudsz csippenteni magadnak.

– Jó. Nem győztél meg. Én is kapaszkodom, ebbe a sörbe itt – mutatott a maszatos pohárra. Mesélj még, légy szíves! Tőled mindig tanulhat az ember – röhögcsélt kissé gúnyosan.

– Nem érted a lényeget – mordult rá Józsi. – Hol bontják fel a sörödet? Előtted?

– Nem – rázta a fejét Jóska, majd gondolkodott kicsit. – Mit tudom én! Ide felbontva érkezik, már iszom is, most kit érdekel ez a hülyeség.

– Tudd meg, hogy az italt az asztalnál, a vendég előtt szabad felbontani – oktatta ki Józsi.

– Folytasd még! – pukkadozott Jóska.

– Jobb helyeken a pincér tölti ki a pohárba, kizárólag a jobb oldaladon. És az üres poharat is onnan szabad elvinni.

– Biztos vagy benne, hogy itt mindenki tudja pontosan, melyik a jobb és melyik a bal? – mélyedt bele a témába Jóska.

– Na, látod, ez a baj. A mámor, az igénytelenség. Én például már azt is elvárom, hogy a poharat a hangedlivel eltöröljék. Az asztalnál, előttem.

– Az meg mi? – kerekedett ki Jóska szeme. – Mi az a… hogy is mondtad… hangedli?

– Látod, ezt se tudod. Az a felszolgáló kendő neve. Egy valamire való pincér hozza magával. A karján lógatja. Vasaltan.

– Na, ne már! Mióta tudod te ezt? Ugyan honnan nézted ki? Bementél ezért a könyvtárba? – hüledezett Jóska, s a bent rekedt röhögés a megütközéssel különös fintort festett ábrázatára.

– Javíthatatlan vagy. Sosem tudsz felemelkedni. Ez a te bajod. No, köszönöm a meghívást, megyek is.

– Hangedli! – állt fel Jóska engedelmesen, összecsapta meztelen, visszeres bokáit, és még talán tisztelgett is, ahogy a katonaságnál régen megtanulta.

– Hangedli! – legyintett Józsi.