Bocskorszíjat eszem.
Nyelvem hegyén édesedik a gyerekkorom.
Hajszálrepednek a falusi búcsúk,
sipog a kakasos nyalóka,
a krumplicukor,
ízlelőbimbóimon nyekereg a régi ringlispíl,
a céllövölde a „félrevivős” légpuskával,
fogaim közt kucorog a mágneses pecázás,
az ötvenfilléres fagyi.
Celofánban üldögél a szobakonyha.
A lavórban fürdés,
anyám keze, ahogy rétest nyújt,
a kút melletti pad,
a hatalmas rózsabokor,
a szomszédból a kutyaugatás,
a téli széngáz szag az udvaron.
Az egész dózsauccahét.
A celofánt
néha sztaniolpapírnak nevezi a fiam.
Nem tudja milyen a búcsú,
a ringlispíl,
a céllövölde, vagy a mágneses pecázás.
Ötvenfillérest sem látott.
A bocskorszíjat medvecukornak hívja.
Mosolyogva méreget.
Siet,
csak a vásárfia miatt ugrott fel.
A celofánt gondosan kisimítja.
Ánizsillatú az ölelése.
Szóljon hozzá!