Tolden amennyire csak lehetett, összekuporodott: minél inkább összehúzza testét, annál kevesebb hő távozik. Egy szakadt pulóver – melyen Donald kacsa vidáman mosolygott – és egy koszos, kifeslett nadrág volt rajta. Az egyetlen viszonylag melegebb ruhadarabja egy sötétkék, agyonfoltozott nagykabát, melyet még tavaly ősszel sikerült zsákmányolni egy degeszre tömött konténerből. Lába biztonságát pedig az a kirepedt talpú fekete cipő nyújtotta, amit már hat éve hordott. Még az utolsó munkahelyén viselte, ahonnan az utcára került…
Hideg volt, nagyon hideg. Még jobban összekuporodott és magára húzta a takaróként funkcionáló kartondoboz kiterített lapjait. „Még szerencse, hogy van tető a fejem fölött!” – gondolta megkönnyebbülve, amikor a hó szállingózni kezdett. Először csak apró, szinte láthatatlan szemcsékben kezdett hullani, majd szép lassan gigantikus méretű pelyhekké dagadt. A pelyhek Tolden számára farkasoknak tűntek, melyek lassan előlopakodnak az erdőből vicsorogva, csorgó nyállal, hogy aztán üvöltve vessék magukat áldozatukra és cafatokra tépjék. Rettegve húzódott össze, hogy egyetlen kristálypihe se érjen hozzá, ám a szél hirtelen „vackába” söpört egy jókora adagot. Vacogva a kabátujját nézte, ahogy a „hófarkasok” fogai belesüppedtek a szövetbe és eltűntek a kabát testében.
…Keresett. Lassan, módszeresen kutatott. Végigjárta az utcákat, benézett a sötét sarkokba, átkutatott minden rejtekhelyet. Az egész város aludt, a lámpák fényei földre szállt csillagokként ragyogtak. Az emberek elsüllyedtek álmaik világába, elméjükből kizárva a hideg valóságot. A hulló hópelyhek kristálygömböt formáltak a lámpák körül, ahogy a fény megtört rajtuk. És ő kitartóan kutatott. Egyetlen feladata a keresés volt: megtalálni a következőt…
Tolden összerezzent. Lépteket hallott, melyek lassan közeledtek felé. Néhány másodperc múlva egy behúzott nyakú alak haladt el mellette az aszfalton. Ahogy a betonüreg mellé ért, egy pillanatra összerándult, aztán Toldenre nézett, de már fordította is el a fejét, és még jobban behúzta nyakát a felhajtott gallérú télikabátba.
Tolden nem érzett haragot. Megszokta már azt a tehetetlen közönyt, melyet az átlagember mutat a hajléktalanok felé. Csak élik mindennapjaikat. Táplálkoznak, szaporodnak, örülnek, szomorkodnak és meghalnak. Az a rengeteg ember, aki az utcákon él, csakis magának köszönheti a sorsát. Mert a sorsunk kovácsa mi magunk vagyunk. Nem igaz? Sóhajtott, ahogy a kérdést feltette magának…
Sokáig hitt ezekben a szavakban, de mára elgyengült a hite. Amikor mentőápolóként dolgozott tizenöt éven keresztül, emberek százait látta szenvedni, önkívületi állapotban vonaglani. Akkor, a hordágyon fekve nem voltak képesek önmagukat vagy a sorsukat irányítani. Életük a rajtuk kívül álló emberek kezében volt. És Tolden megtett mindent. Pumpálta a mellkasokat, kötötte az infúziókat. Azokban a pillanatokban, amíg a mentőautó a kórházba robogott, az ő agya, az ő keze irányította a kíntól tehetetlen emberek életét… De most más a helyzet. Egyedül volt. Még ha oly sok embert is mentett meg, önmagán képtelen volt segíteni. Az alkohol legyőzte. A harc évekig folyt, lassan felemésztve az idegrendszerét, a testét, végül az egész életét. Egy idő múlva már képtelen volt megmenteni az embereket. Elvesztette az állását, a lakását, önmagát. Az alkohol kiütötte, megsemmisítette elméjét, végül az utcán, a földön heverve tért magához. Nem volt visszaút…
Óvatosan feljebb húzta a papírtakarót, de csak egy másodpercre mozoghatott – ha sokáig fészkelődik, akkor az a kevés meleg is, melyet szinte alig érzékelt, villámgyorsan elillan. Számára a tél volt a legnagyobb ellenség. A város hatalmas felhőkarcolói között úgy érezte magát, mint egy apró erdei állat, mely az égig érő, lombkoronájuk nélkül szinte halottnak tűnő fák közé menekül a gyilkos hideg elől. Ahogy a jéghideg, hosszú hónapokra gondolt, melyek még előtte álltak, érezte, hogy az ereje kezdi elhagyni. Az utcákon töltött idő máshogy telik, mint a biztonságot adó otthonokban. Valahogy lassabban, elviselhetetlenül lassan telik. Főleg éjszaka. Az ember behúzódik valahová, megpróbál eggyé válni a házfalakkal, a szellő táncoltatta újságdarabokkal, és mint a megváltó messiást, várja a hajnal első napsugarait…
…Kitartása nem gyengült. Egyik utca a másik után, egyik sarok a másik után. Még az egyre erősödő havazás sem tartóztatta fel. Számára nem jelentett akadályt a hó. Emberemlékezet óta járta az utcákat és még semmi sem állt az útjába. Egy keskeny sikátort kutatott át aprólékosan, majd szemeteskonténerek erdejét fésülte át, aztán… aztán rátalált Toldenre.
Tolden reszketett. Érezte, ahogy testét teljesen átjárja a hideg, szinte megbénítva érzékeit. Az ereje fogytán volt és már arra gondolt, hogy feladja, amikor lépteket hallott. A megvastagodott hó ropogott a lépések súlya alatt, melyek egyre közelebb értek hozzá. A szél ereje felerősödött, a hópihék vadul törtek be menedékébe. Hunyorgott, mert a bezúduló pelyhek apró pengékhez hasonlítottak. Egy pillanatra becsukta szemeit, hogy megpihenhessenek, aztán kinyitotta… és meglátta.
Ott állt előtte. A földre hullott hó megolvadt körülötte. Tolden megdöbbent és csak bámulta meredten az alakot. A teste kékes fénnyel világított, szinte izzott. Egyszerre tűnt megfogható, valódi testnek, és egyszerre tűnt valami ismeretlen éteri anyagból álló, szellemszerű fényfoltnak. A férfi látta az alakon átsejlő hópelyheket és az utca túloldalát. A jelenség csak állt némán, mozdulatlanul Toldent nézve. A kék fény, mely a testéből áradt, olyan erejű volt, hogy elvakította a férfit, ha az arcára próbált nézni. Mintha egyszerre állna Tolden a valóság és a képzelet határán. Még látta, érezte az utcát, de már nem hitt az érzékszerveinek. Aztán a lény hirtelen megmozdult.
Tolden nem tudott menekülni – a betonüreg megakadályozta mozgását. Ahogy az alak felé hajolt, ijedten próbált kiutat találni, de zsákutcában volt. Rémülten összehúzta magát, amennyire csak tudta…
Az alak áttetsző karja lassan felé nyúlt – a kékes fény bevilágította az üreget. Az ujjak egyre közelebb értek hozzá, végül megérintették.
Hirtelen csend lett. Sötétség vette körül, nem érzékelte a külvilágot. Aztán valami selymes, mindent átható meleg öntötte el. A meleg olyan kellemesen és finoman árasztotta el tudatát, hogy úgy érezte, körülötte megszűnik, feloldódik a világ. Eltűnt a csontig hatoló hideg, a gyomorlyukasztó éhség, megszűnt minden, ami eddig számára a valóságot jelentette. Nem érzékelte testét sem, csak a puszta tudata létezett. Ott járt, ahol még soha sem…
Azon az éjszakán Tolden volt az utolsó. Már nem akart tovább kutatni. Ahogy a felkelő nap halvány sugarai elérték a várost, a kéken világító alak lassan eggyé vált a fakuló árnyakkal és eltűnt. Fénye elhalványult, majd kihunyt teljesen.
Akkor éjjel huszonnyolc halálra fagyott hajléktalant találtak az ébredő emberek. A hideg kegyetlen volt és végzett velük. Az újságok együttérző cikkekben emlékeztek meg róluk, de néhány nap múlva már senki sem foglalkozott a kartondarabokkal betakart utcalakókkal. Tovább siettek táplálkozni, szaporodni, örülni, szomorkodni és meghalni.
Nem láthatták a Tolden szenvedéseit enyhítő fénylő alakot, mely a következő télen újra visszatért…
Hozzászólások