A szókincs sokszínűsége Pákolitz István verseiben – 1.

Pákolitz István költő, szerkesztő, irodalomszervező 1919-ben született Pakson. Tizennyolc verseskönyve, négy gyermekverskötete és egy életrajzi ihletésű kisregénye jelent meg. Prózai írásai is jelentősek. Ezek a pécsi napilapokban jelentek meg. Lefordította Schiller Stuart Mária című drámáját. Munkásságát József Attila-díjjal, SZOT-díjjal ismerték el, és megkapta a Pécs Díszpolgára címet. [Díjai, kitüntetései továbbá itt: Wikipédia – Pákolitz István élete és munkássága.]

Pákolitz István verseinek intellektuális mélységeiről, esztétikai értékeitől általában megemlékeznek a költő életművét kutatók. Az író 100. születésnapja tiszteletére megjelent tanulmányokban már arról is szó esik, hogy versek szókincsének gazdagsága, sokszínűsége ugyancsak figyelmet érdemel (Ágoston Z.  2019. 922. és Mohácsi B. 2019. 996, 997).

Az író szókincsének forrásait az igényes olvasó képes „felfedezni”. Egyértelmű, hogy elsősorban napjaink köznyelvével és regionális köznyelvével van közvetlen kapcsolata. A versek alapszövete köznyelvi szavakból áll, és a szövegszerkesztés grammatikájában is a köznyelvi norma volt a szerző mércéje. Bizonyos kisebb „szabálytalanságai” (hapax legomenonjai) nem öncélúak; ezek a stílushatás érdekében használt modern eszközök. A Pákolitz-versek szókincse és sok tekintetben a közlésmód arra is utal, hogy a 20. században végérvényesen megszilárdult irodalmi nyelvünk hagyományait követte a költő; illetve a nyelvi kifejezés megújítására is törekedett, ha újszerű felismeréseinek közlésekor a hagyományos szókincstár szavai számára már nem voltak elegendőek.

A régi magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek emlékét időző versei azt bizonyítják, hogy szemléletmódja sok tekintetben kapcsolódik a „nagy elődök” világlátásához. Így érthető, hogy sok archaikus szót, szerkezetet „vett kölcsön” az általa nagyra becsült régebbi írók műveiből. Például a Valedicit Balassi megíratlan verse című parafrázisában: „Egyetlen Annámnak, / Gyönyerő donnámnak / Térdet-fejet hajtottam, / De ő csak mosolgott, / Másnak virágozott…” […]

Pákolitz István gyermek- és ifjúkori emlékei Pakshoz és Kalocsához kötődnek. Ez a vidéki környezet és életmód határozta meg művelődésbeli lehetőségeit, világszemléletét. Természetesnek tartjuk, hogy a tájnyelv (a helyi nyelvjárás) szavai hitelesítik emlékező verseit. A szülőföldhöz való erős ragaszkodását fejezik ki a szüleiről, testvéreiről, pajtásairól, barátairól, rokonairól szóló versei. E művek sorából kiemelkedik a Tekercs című, amelyben a fején súlyos terhet cipelő, törékeny édesanyjáról emlékezett meg abból az alkalomból. hogy véletlenül megtalálta szülőháza udvarán, a rossz tyúkóltetőn a „színes posztóból összevarrt tekercset”… [A tekercs vagy févó (’fejre való’) tájszó. Szerepe az volt, hogy védte a fejet a kosár súlyától.] Ez a tárgyi emlék késztette arra az írót, hogy felidézze édesanyja bravúros teljesítményét. Megrendülten gondolt arra, hogy „Nem fogta, mégsem dőlt le a kosár, / Tetszett nekem a mutatvány nagyon. / Most rám nehezül minden súly, teher, / míg a tekercset megsimogatom”. Szólítaná anyját, („mama, segítenék! Ne nyűje el magát!” ) de hiába az igyekezet, majd „már fejemen van az avítt tekercs / (szegény anyám, ha látná most fiát) / emlékezőn egy percig hordozom / alázattal, mint szent a glóriát”. A váratlan, meglepő költői kép segítségével az édesanyja és a fia együtt felmagasztosul… Hatalmas költői lelemény! József Attila Mama című csodálatos versének is hasonló a szerkezete és záró képe. – Érdekes, hogy az író Négysoros verseiben (Koronák 10–12) – talán a fokozott tömörítés szándéka miatt – inkább csak köznyelvi szavak szerepelnek direkt közlésként. Ezek aforizma értékű gondolatok. Például: „Amiről sokat locsogsz, / nincs is, csak képzeled. // Amiről nagyon hallgatsz, / talán van. Vagy lehet” – „Krajcárt fiadzik minden perced / sóhajodból is nő a kamat. // Míg a világot kirekeszted, / bekeríted önmagadat.” Az Évgyűrűk című versfüzérben (Lírai vers a gyermekkorról) is találunk megjegyzésre érdemes aforizmákat (Messzenéző 61): „Nem vagyok süket, a szemem se kancsal, / a lényeget se vitatom soha; / de ha elfojtod bennem az emléket, / a gyermeket is megölöd szívemben”, – „Az a bölcs, ki földre ül, s ha ott / is esne még, hát nem esik nagyot.” – „Tapasztalatra készteti a sorsa / az embert, hogyha nincs gyerekszobája; / keservesen tanulja a világot, / hogy a helyét csakazértis megállja”. – Pákolitz időmértékes verseiben is különleges, hogy a szövegek az élő beszéd hatását keltik a felolvasásban. Kihallani belőlük a természetes beszéd dallamát. Ilyen versek: a Faterszék és a Janus utolsó monológja című („Ha mondod még” 71. és Koronák 83–89). Bizonyos köznapi események-történések versbéli megörökítésére úgy törekedett a költő, hogy kissé „vagány” stílusban írta meg a paksi fiatalok Duna-parti strandolásának vidám jeleneteit a Kavics című versében (Fény és árnyék 93–95) és a Közjáték című kissé szatirikus hangvételű versében („Ha mondod még” 52–53).

„A nyelvjárásiasság akkor válhatott stíluselemmé, amikor vele szemben ott állt – legalábbis írott formájában – az egységes irodalmi nyelv” (Kálmán B. 1977. 97). Régiónkban főleg Kodolányi János és Sásdi Sándor regényeiben szerepeltek nagy számban ormánsági, ill. hegyháti tájszavak, nyelvi szerkezetek. Természetesnek tartjuk, hogy Pákolitz István is felhasználta a tájnyelvi elemeket a környezet, a táj ábrázolására és az írásokban említett személyek beszédének, gondolkodásmódjának megörökítésére. E témakörhöz soroljuk a költő emlékidéző versei közül ezeket: a Müllerék, a Vargabetűk, a Tekercs, az Aranypapírkorona címűt és sok más versét (Szüret 54–66, Mandulavirág 113, Szüret 85). A versek alaki és valódi tájszavait dőlt betűvel emelte ki a szerző, és a pontosságra is ügyelve néhány versben fonetikus írással rögzítette a tájnyelvi elemeket; például a Kavicsos című versében: spórmájszter, ómával, biciglis …–„…kézírásos betűgubancát nehezen kisillabizálta: üdöseb seneker jakab zületett / ano ezernyócszáz netyfen ötpe / bütt hafápa ganyéhordáskó (Tűzbenéző 44).

A tájszavaknak a hitelesítő szerepen kívül olyan funkciójuk is volt, hogy használatukkal a költő felhívta a figyelmet a hangutánzó tájszavak expresszív hatáskeltő szerepére. Például a Hópehely című versében:

Csahos pulikutya-szelek
terelik a föllegeket,
csattog szárnyuk vitorlája,
gyürkőznek téli tanyára;
felhőnyájak hömpölyögnek,
dalmahodnak és nyüzsögnek;
bozsognak habtarajok
csipkedik vadliba-rajok;
sirályseregek rikácsa
karistolja egyre-másra;
fekete varjak körmözik
itt egy kicsit, ott egy kicsit […]
Hullong a gyöngyfehér pihe
ébenfekete semmibe;
hulldogál a semmiségbe,
szemvakító fehérségbe”…

(Mandulavirág 117–120).

Valószínű, hogy az író mindig szinte gyermeki örömmel, extázisban szemlélte a hóesés káprázatát. Ezért is tudta megtalálni a jelenség leírására a legjobban megfelelő szavakat. Csodálatos ez a vers is. Szinte magunk előtt látjuk a szépséges tájat és benne a tüneményes hóesést. Ezt a természeti jelenséget talán még senki nem tudta ilyen hitelesen, érzékletesen ábrázolni, mint Pákolitz István!

Megosztás

Tweet