Mielőtt a Csortos Gyula (József, 1883-1945) vendégszerepléséről szóló lap-cikkekre rátérnék az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével, azt tudnia kell a kedves olvasónak, hogy előfordulnak esetek, amikor a konzervatív „Dunántúl” (1911-1944) és a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) írások kísértetiesen hasonlóak egymáshoz.
(Forrás: Hangosfilm)
Az előző részt a „Dunántúl” 1934. július 17.-i számában közölt „Csortos-beharangozóval” zártam. Ha megnézzük a „Pécsi Napló” 1934. július 17.-i számának „A színházi iroda hírei” -ben „Csortos Gyula a Pécsi Nemzeti Színházban” című írását, ugyanez a helyzet, ezért ezt a cikket most nem idézem.
A „Dunántúl” július 18.-i „Színház” rovatában a következő értékelést találjuk a „Naplemente előtt” című, és „Gerhardt Hauptmann színművének bemutatója” alcímű, „K” szignójú cikkében.
„Szabad-e szeretni és a házasság gondolatával foglalkozni egy hetvenéves férfinek? Ezt a problémát veti fel Gerhardt Hauptmannak a remekművek magaslatán járó színműve. A ’Naplemente előtt’ Clausen tanácsosában ébredt fel ez a késői kivirágzású, eszményien szép szerelem.
A darab hőse tiszta jellemű, emelkedett lelkivilágú, ideálisan gondolkodó férfi. A legjobb és legodaadóbb apa, aki gyermekeinek és vejének pozíciót teremtett, elhalmozta őket a jólét és gazdagság földi kincseivel. A család boldog, és zavartalanul élvezi a vagyon előnyeit, és szerető gondossággal veszi körül az özvegy apát.
Ezt a nyugalmas, békés családi harmóniát fenekestül kavarja fel a hír, hogy Clausen tanácsos fiatalos lendülettel érdeklődik egy szegény leány iránt. A megbolygatott család véd- és dacszövetséget köt.
Aljas intrikákat szőnek a leány ellen, megszégyenítik, sőt még a családfővel is szembe szállnak. De Clausen tanácsos ragaszkodik a boldogságához. Küzd, harcol érte, és elkergeti maga mellől gyermekeit, akik jóságáért hálátlansággal és kegyetlen önzéssel fizetnek. A drámai feszültség a csúcspontját éri el, amikor a család gondnokság alá akarja helyeztetni Clausent, aki ennek hallatára szívrohamot kap, amely megöli.
Hauptmann döbbenetes erővel viszi a színpadra a jóság és a szeretetlenség, a szülő és a gyermekek harcát. Belelát az emberi lélek legmélyebb és legelrejtettebb titkaiba. Nem ügyeskedő technikával, színes és fordulatos dialektikával, hanem benső konfliktusokból építi fel a drámát, amelynek rohanó sodrát a szenvedélyek vihara korbácsolja fel. Nyersen és kíméletlen őszinteséggel vetíti elénk az élet igazi arcát.
Típusokat mintáz kísértetiesen éles vonásokkal. Mert a Clausen család hisztériás vagyonféltése nem a költő fantáziájában született, benn gyökerezik az a körülöttünk kavargó emberek lelkében. Hauptmann a színpadi realizmus útján indult el, és klasszikus képviselője lett ennek az iránynak. A ’Naplemente előtt’ azonban több, értékesebb, idealizáltabb és megtisztultabb alkotás, mint eddigi színművei.
(Forrás: MAFAB)
A 72 éves költő friss, töretlen alkotóerővel írta meg Clausen tanácsos késői szerelmének ibseni magasságokba lendülő tragédiáját, amely napjaink sekélyes, problémáktól irtózó drámairodalmában különálló értéket képvisel, felüdülést jelent, és zavartalan esztétikai élvezetet nyújt. A ’Naplemente előtt’ pécsi bemutatója kivételes értéket és súlyt kapott azzal, hogy Csortos Gyula művészete keltette életre Clausen tanácsos monumentális alakját.
Csortos művészetének csodálatos orkeszterén megszólaltatta a jóság, gyengédség és apai szeretet hangjait, félelmes és lenyűgöző volt a szenvedély kitörésében, és döbbenetesen megrázó az utolsó jelenetben, amikor a halálos roham után utolsót dobbant a szíve. Ezen az estén a színház nagynevű vendége az alakító művészet olyan tökéletes skálájával ajándékozott meg bennünket, amely egy egész életre szóló élmény marad.
Csortos mellett elismerést kiváltó játékot nyújtott a pécsi együttes is. Mezey Mária őszinte átéléssel tolmácsolta a fiatal leány alázatos, tiszta szerelmét. Vass Irma Bettinája halk és megkapó alakítás. A Clausen család tagjairól, a hiú és intrikáló Kallós (Kovrig Emil), a társadalmi előítéletekre féltékenyen őrködő Koltay (Gyula, Kottlár Richárd), a gőgös és rosszindulatú Ács Rózsi, a vidám és romlatlan Erdődy (Kálmán), és a férje hatása alatt álló Szász Istvánka (sic!) mintáztak élethű portrét.
Danis Jenő és Keleti Árpád nobilis (nemes) játéka, Árkossy Magda, Sárváry (Sárvári Aladár), (vitéz) Hajmássy (Lajos) és Késmárky (Kálmán) epizód alakításai tették teljessé az együttest. Az összehangolt, pompásan gördülő, kitűnő előadást Fodor Oszkár rendezte.
A közönség azzal a szeretettel és lelkesedéssel fogadta Csortos Gyula első jelenetét is, amely csak a nagyoknak jár ki, és ha kijár, az érdem és a tehetség előtt való megihletődött tisztelgés. A színház – a forró napok, a nyári szezon szokatlansága mellett is – zsúfolásig megtelt, és a színi évad legforróbb sikerű estéivel tette egyenrangúvá ezt a pótszezont, amely fényes ígéretek jegyében indult.
Gazdag és jól összeválogatott repertoár, az ismert és közkedvelt színészgárda, ezek az előjelek érdemessé és bíztatóvá teszik ezt a kedves meglepetést, amelyet az igazgatóság szerzett a közönségnek a pótszezon bevezetésével.”
Most nézzük, mit írt erről a „Pécsi Napló” július 18.-i száma „Gerhardt Hauptmann színjátékának bemutatója” cím alatt. „Csortos Gyula vendégfellépése. A legnagyobb élő német drámaíró, világviszonylatban is a legelsők egyike. Költő és gondolkodó filozófus egyszemélyben. Annak az országnak a szülöttje Gerhardt Hauptmann, amely (Johann Wolfgang von) Goethét és (Immanuel) Kantot adta az örök és egyetemleges emberi kultúrának.
Annak a kultúrának, amelyet soha úgy meg nem csúfoltak még, mint éppen Németországban van. Csoda lett volna, ha ez a Németország magának vallotta volna Hauptmannt.
(Forrás: Wikipédia)
A harmadik birodalom kitaszította legnagyobb íróját a német kultúrközösségből, amiben van is némi igazság. Ahol a hivatalos irodalomnak (Hanns Heinz) Ewers a legelső képviselője, ott egy Hauptmannak nincsen sok keresni valója. Szülővárosának főteréről, amelynek neve adta meg a legnagyobb díszt, letéphették a jelzőtáblákat, de kitéphették-e alkotásait az irodalomtörténet aranylapjairól? A hetvenéves írónak a Naplemente előtt egyik legtökéletesebb alkotása.
Születésnapkor ajándékot kapni szokás, Hauptmann adott ezúttal. Bőkezű ajándékot az egész emberiségnek. Tiszta irodalmat, kifinomult poézist. Az élete alkonyát elő író minden életszeretete, nosztalgiás vágyódása a fiatalság, a letűnő nap iránt, bele van sűrítve ebbe a darabba. A hetvenéves Hauptmann szíve fiatalos rajongással dobban a darab minden sorában. A korai öregek idejében Hauptmann meg tudta őrizni lelkiségének egész frissességét, az élet iránti örök szeretetét, és ideáljaiba vetett hitét.
A darab problémája örök. Az öregedő, élete alkonyát élő ember küzdelme a fiatalság előretörésével szemben. Tragikus ez a harc mindig, Hauptmannál pedig egyenesen megdöbbentő. Mélységesen igaz és emberi színekkel ecseteli Hauptmann a kímélet nélküli küzdelmet, amelyben, és ez a frappáns, nem a fiatalság képviseli a forradalmi elemet, hanem a darab hetvenéves hőse, Clausen tanácsos.
A fiatalság a maga rideg elveiben, tradíciókért, előítéletekért, dogmákért folytatott küzdelmében megfeledkezik arról, hogy naplemente előtt is megvan a joga az embernek az élethez. Clausen tanácsos alakjában Zola Pascalja éledt újra benne, mintha Hauptmann saját magát mintázta volna meg, aki szíve minden vágyódásával fordul a lenyugvó nap felé. Ki tudja, meddig élvezheti még sugarainak fényét, melegét?
(Forrás: Darabanth)
Az öregség forradalma a ’Naplemente előtt,’ az idealizmusét a durva, materialista gondolkodás ellen is egyúttal. ’Minden, amit a szellem alkotott, brutális kézzel rombol a semmiben’ – sóhajt Joel Clausen.
Hauptmann szinte prófétai látnoksággal érezte meg előre hazájának mai ’kultúrpolitikáját,’ és ez ellen előre küzd már, szívének minden lángolásával, idealizmusával, énjének zsenialitásával – nem jelszavak görögtüzével, de egy élet munkájával, egész múltjának hegyeket megmozdító súlyával.
A világirodalomnak ezzel a remekművével vette kezdetét a pécsi Nemzeti Színház (sic!) nyári szezonja. A színház igazgatósága régi tartozását törlesztette le a darab színrehozatalával, amit betetőzött azzal, hogy a főszerepre meghívta annak fővárosi, kitűnő alakítóját, a magyar színészet nagy büszkeségét, Csortos Gyulát…”
A magas fokú fölkészültséggel írott értékelések közül ki kell emelni a „Pécsi Napló” utolsónak idézett értékelő cikkét. A világhírű író sorsa az erősödő náci-uralom idején, a kultúrán, az irodalmon keresztül mutatja meg azt a veszedelmet, amely az emberiségre várt a későbbi években, és a tömegpusztító második világégésben csúcsosodott ki. Ezért is fontos az utókor szemében a „Pécsi Napló” idézett cikke, előrelátása…
Szóljon hozzá!