Minap patikában jártam. Hiába van felírva a bejáratnál, hogy gyógyszertár, az nekem csak patika marad. Mint ahogy a gyógyszerész is patikus.
Gyermekkoromban, a szülőfalumban keresztapám volt a patikus, a patika teljhatalmú ura. Bevallom, nem igazán szerettem őt, féltem is kicsit tőle, pedig soha nem bántott. De nagydarab, morcos öreg bácsinak láttam, aki soha nem mosolygott, és nem volt kedves. Márpedig számomra gyerekségemben ez két nagyon fontos kritériuma volt egy felnőtt szerethetőségének.
Keresztapám vélt vagy valós morcosságát kiválóan ellensúlyozta a patika, ahová néha, még a raktárba is bebocsátást nyerhettem. Főleg zárás után, amikor már senki emberfia nem tehette be a lábát oda. Csak a takarító néni, meg én. Áhítattal húzgáltam ki a különös feliratú fiókokat, abban a tartományban, amit 4-5 éves létezésem magassága engedett elérni.
Ötévesen már tudtam olvasni, és elolvastam a feliratokat: ámbra, cucli, manna, spatula, tejkrém és ostya.
A legérdekesebbek a szép üvegek voltak, amelyek többsége már akkor is díszként szolgált. Formájuk, bennük a szintén üvegből készült dugókkal, elbűvöltek. Ma sem tudom, hogy az a fekete feliratú, halálfejes matricával ellátott kis üveg, amit még felnőtt koromban is féltve őriztem, hogy került a birtokomba? Megkaptam, vagy egyszerűen elcsentem? Annyira vágytam rá, hogy megszegtem a tiltást? Ma már kideríthetetlen.
Rajta a felirat is hátborzongató volt, annak ellenére is, hogy soha nem tartottak benne semmit. Solutio arsenicalis. Ez volt az első latin kifejezés, amit megtanultam.
Ez az üveg aztán évtizedeken át költözött velem, kollégiumokba, albérletekbe. Míg egy napon hajdani és ma már néhai férjem felfedezte a kacatjaim között.
Ő akkor már ismert és rendszeresen publikáló szerzőnek számított. Bár egyszerre kezdtünk el írni, engem senki sem ismert, korai verseimet nem közölték a lapok. Én Restár Sándor költő felesége voltam.
Elvitte magával az én kis arzénes üvegemet a Tokaji Írótáborba, ahová hivatalos volt. Megtöltötte vodkával, és az arra érdemeseket is megkínálta vele.
Így esett meg, hogy a nagyhatalmú vendéget, a kultúra mindenható urát, aki ellátogatott a táborba, jó Sándorom megkínálta a belső zsebében rejtegetett üvegcséből.
Aczél György, aki akkoriban kis híján élet és halál urának számított, rendelkezett annyi humorérzékkel, hogy elfogadta a kínálást. Nem lévén kéznél pohár, alaposan meghúzta a feléje nyújtott arzénos üveget.
Később társaságban gyakran elmesélt anekdotává szelídült a történet.
A rengeteg költözés közepette, ami életemet évtizedeken át jellemezte, az üveg valahol elkallódott, elveszett. Már rég nincs meg.
Azóta a régimódi patikák is megszűntek, átépítették, modernizálták őket.
A régi emlék úgy villant fel előttem a pár perces várakozás ideje alatt, míg a patikában nézelődtem, hogy szinte éreztem a jellegzetes illatokat is: a mentol, és más, a kenőcsök készítéséhez használt összetevők illatát.
Úgy érzékeltem a körülöttem levő világot, mint apró mozaikokat, amelyek életem kezdetén a világomat benépesítették.
2025 09 04
Szóljon hozzá!