Az író az első pillanattól látta, hogy Pírea más. Több volt, mint a karakterek, akik a történetekkel suhantak ki és be az elméjébe, hébe-hóba megállva egy-egy könnyed beszélgetésre. Nazim rögtön tudta, hogy szeret a hársfák alatt ülni, míg mézbarna fürtjei között méhek repkednek. Tudott az erdőmélyi kis tóról. Tudta, mit jelent számára az egyszerűnek tűnő farmer, mely a megfelelő fényben a víz mélyének kékjében ragyog. Tudta, hogy szerette nézni a csillagokat.
Azonban nem akart tolakodó lenni. Kezdetben csak lassan, óvatosan fürkészte az életét, akárha egyetlen pillantással darabokra törhetné. A tudás addig táplálta a szeretet apró csemetéjét, míg az lassan szerelemmé nőtt, olyan hatalmassá, mely eltakarta az egész világát.
Minden pillanatban apró csodákat ajándékozott Píreának. A virágok kedvenc színeiben pompáztak, a madarak legszeretettebb dalait énekelték, az egész világ igyekezett udvariasan, visszafogottan a kedvében járni. Nazim könyvesboltban adott neki munkát, felidézve a szerencsés véletlent, mely ilyen álláshoz juttatta őt. Gondolataiban egészen összemosódtak a terek. Néha, mikor róla álmodozott, egészen el is hitte, szerelme ott áll egy polc mögött, ajkán álmodozó mosollyal nézegeti a színpompás gerinceket. Píreának azonban nem voltak ilyen ábrándjai. Ő még Nazim létezéséről sem tudott.
Kezdetben csodásnak gondolta megváltozott életét, néha órákat töltött azzal, hogy figyelte, ahogy egy tócsa felszínén aranyból lassan vörösre színeződik a fény. Megtehette, Nazim nem engedte, hogy bármi ártson neki. Egy idő után azonban az író szeretete és az állandó magány fojtogatni kezdte, a figyelem aranyló melege perzselő hurokba szorította a torkát, s ő mindent megtett, hogy szabaduljon.
Mindenhonnan szándékosan elkésett. Ellopott néhány könyvet a munkahelyéről, majd üvöltve könyörgött a főnökének, hogy rúgja ki. Bekötött szemmel sétált végig az utcán, próbára téve láthatatlan őrangyalát. Hevesen tiltakozott a kedveskedő béklyó ellen, kétségbeesett küzdelme vadabb próbálkozásokba űzte, míg végül egy szikla pereméről a mélybe vetette magát. Úgy érezte, megfordult a gravitáció, nem a sorsa vonzza elkerülhetetlenül, ő ránthatja magához a végzetet. A szél végre élesen vágott a bőrébe, egy pillanatra egészen el is hitte, hogy ilyen egyszerűen szabadulhat.
Azonban csalódnia kellett. A föld puhán ölelte keblére, csodával határos módon szinte karcolás nélkül megúszta.
Nazim megriadt, hogy elveszítheti szerelmét, így néhány kisebb balszerencsének engedte, hogy Pírea közelébe férkőzzenek, aki alig bírt betelni az örömmel, mikor beverte a lábát a szekrény sarkába, vagy az orra elől hajtott el a busz. Többé fél lábbal se lépett az útra, amit az író épített neki, helyette saját elképzelései szerint élte az életét. Nazim ezzel meg is tudott békélni.
Egészen addig, míg Pírea nem találkozott Dilonnal.
A férfi az író szöges ellentéte volt, szőke hajától vakmerő természetéig. Nazim karakterei általában hozzá hasonlóak voltak, nem is értette, honnan került ez az ellenszenves alak az elméjébe. Biztos volt benne, Pírea azon nyomban kiadja az útját, amint rájön, milyen kellemetlen emberrel sodorta össze a sors. Majdnem kettétörte a tollát, mikor Dilon szerelmet vallott Píreának, s a nő beismerte, viszonozza az érzéseit.
Először megpróbálta kizárni őket az elméjéből. A vízcseppek, a zöld szín illata, a zümmögés, az ég kékje, a szerdák és a reggelek, minden felidézte benne, ahogy Pírea Dilon vállára dőlve nevet a tó partján. A férfi abban a fényben gyönyörködött, amit Nazim adott a kedvesének. Az író egyre jobban gyűlölte Dilont.
Igyekezett megakadályozni a találkozóikat, az egész világot kicsavarta, mindent megtett, hogy elhidegüljenek egymástól, ennek ellenére szerelmük egyre erősödött. Nazim végül feladta.
Tompa ürességbe burkolózó tekintete szinte öntudatlanul tévedt a füzetre. Az tehetett mindenről. A kitépett lap, rajta Pírea és Dilon első találkozásával, gyűrötten, ám minden bűntudat nélkül pöffeszkedett előtte. Ekkor, mintha egy idegen kéz helyezte volna a gondolatai közé, hirtelen ott volt a fejében a megoldás. Egy üres oldalt ütött fel, s reszkető kézzel írni kezdett.
Ők is vonattal akarnak utazni. Nem, metróval, az sötét és hideg, akár egy koporsó. Könnyebb lesz így.
Pírea a sötétség felé fordul, s várja, hogy felbukkanjon a két ragyogó fénypont.
Ez nem foglalja le elég sokáig. Mindjárt oda fog menni Dilonhoz. Valamit csinálnom kell! Nazim homlokán verejték csorgott, ahogy igyekezett tökéletesre csiszolni az időzítést. Már látja az elővillanó fényt. Mindjárt kiér a megállóhoz. Nézte az egyre lassabban suhanó, ideges arcokat, az egyik akár az övé is lehetne, de tudta, hogy nem az, hozzájuk még nem ért oda a metró. Egy zöld pólós kisfiú kíváncsian bámul az alagútba. Pírea közelebb lép, de a gyerek anyja, fel sem nézve a telefonból, hátrébb rántja a fiát.
Most!
Ekkor ér oda Dilonhoz az idegen. Jobbjában telefon, amin őrülten ordítva beszél, baljában sörösüveg, melyből záporesőként zuhognak a cseppek. Az arcát nem jegyezte meg, úgyis a sajátját fogja látni helyette. Dilon normális esetben észrevenné, de most valami máson gondolkozik. Az nem fontos, min. Nem volt szíve ellopni az utolsó titkát. Ahogy az idegen elhalad Dilon mellett, heves gesztikulációja közben oda sem figyelve oldalba vágja. A férfi lábában izzón elpattan valami, mikor a vágányra zuhan. Nazim keze megremegett, elméjébe élesen mart a bűntudat, ám már nem volt visszaút, a történet magától zakatolt előre.
Feltűnik a két rideg fényű csillag. Dilon kétségbeesetten próbál felállni, ám azonnal visszazuhan, jobb lába lángol a fájdalomtól. Újra talpra küzdi magát. Összeszorított fogai közt káromkodás helyett csak a fájdalom sóhaja szisszen át, minden erejével a következő lépésre koncentrál. A peron elérhetetlen távolságba siklik, szürke peremét csillogó ürességgé mossa a köré ömlő fehér fény. A metró megtévesztő lassúsága a sínekről nézve nyomtalanul elpárolog.
Nazim elfordította a fejét, nem akarta látni a szavakat, melyek megpecsételik Dilon sorsát. Ujjpercei egészen elfehéredve szorították a tollat, kétségbeesett erővel kapaszkodva a vadul robogó sorsba. Nem a sors, én teszem ezt vele. Végig kell néznem! Fordult vissza, majd rémülten levegő után kapott.
Pírea ott van a párja mellett, elszántan botladoznak előre, bár az emberek sikolya már egybeolvad a metró fékjének reményvesztett csikorgásával. Nem halhatsz meg! Nazim bénítóan lassan húzta tollát a papíron, keze beleremegett az erőlködésbe, ahogy megállította a pillanatot a szerelmesek körül. Tolla szinte égette a kezét, miközben az elfojtott tragédia szabadulni próbált belőle.
Pírea és Dilon zokogva borulnak egymásra a peron biztonságában, könnyeik szinte elmossák a kettejük között feszülő határokat. Nazim magukra hagyta őket.
Lassan, üveges tekintettel becsukta a füzetét. Majdnem megöltem őket. Majdnem megöltem a szerelmemet.
– Elnézést, szabad ez a hely?
Fel sem fogta a szavakat, csak a hang miatt nézett fel, az valamiért ismerős volt.
Megdermedt. A nőnek dús, mézbarna haja volt, mosolya méhzümmögést idézett, parfümjének illata kéken tündökölt, akár egy tó mélye.
Ekkor találkozott először Taiszával, ám korántsem utoljára. Közös útjuk korántsem volt sima és zökkenőmentes, példának okáért mikor először sétáltak együtt, a nőt majdnem elütötte egy autó, ennek ellenére határozottan jól alakult a kapcsolatuk.
Taisza tele volt olyan apró tökéletlenségekkel, amik teljesen hiányoztak Píreából, s melyekbe Nazim egyre jobban beleszeretett, míg az életük végül elválaszthatatlanul összefonódott. Taisza és Nazim, Pírea és Dilon mind boldogan élnek néhány oldalnyi örök távolságban egymástól.
Most, hogy elmondtam a történetüket, talán képes leszek elfelejteni őket.
Szóljon hozzá!