Hetek óta feje tetején az egész ház.A szekrények üresek, csak itt-ott székekre dobálva néhány póló meg rövid nadrág a mindennapi strapára. A cuccok zöme már bőröndökbe vagy fekete nylonzsákokba gyömöszölve, attól függően, hogy velük viszik-e őket,vagy szétosztják a „rászorulók” közt. De a bútorzat és elektromos kütyük itt maradnak a házban és óhatatlan a „veszteségek” listájára kerülnek, hiszen csak úgy, „bónuszként”, akarva-akaratlan itt kell hagyniuk a „potenciális” vevőnek (ha lesz ilyen). Férfi igyekszik nem foglalkozni velük különösképpen, de gondolataiban folyton előbukkan a sok vesződség, telefonálgatás, amíg a konyhára méretezett modern üvegszálas bútort megrendelte, aztán hónapokig várt a szállító szakemberére, hogy a szerződés értelmében (és borsos csúszópénzért) beszerelje. Nos, ebből nem vihetnek semmit sem magukkal, hiszen a kagyló, a mosogatógép, a villamos főző-sütőkályha „gyárilag egybeépült” a kisebb-nagyobb szekrényekkel és fiókokkal. S akkor még nem szóltam a hat hálószoba bútoráról, a livingben terpeszkedő hatalmas sarokkanapéról, a tizenkét személyes ebédlőasztalról, székekről, a két hűtőről, a hatalmas TV-készülékről, mikrósütőről (nehéz lenne most felsorolni az összes „ajándékot”), mely szintén a ház velejárója lesz, ha egyáltalán találnak vevőt a nyolcszobás-livinges-kétfürdős házukra abban a lerobbant, elnéptelenedett faluban.
Már a legelején, amikor végérvényesen a kivándorlás mellett döntöttek, úgy tervezték, hogy az „apró lépések” módszere szerint járnak el. Teendőiket legfennebb egy hét távlatára szabják meg, melyhez amúgy is hozzácsapódnak a halaszthatatlan és menet közben felbukkanó problémák. Fejükben csak egyetlen jelszó zakatolt, mint betanult refrén: „Nem kötődni semmihez és senkihez !” Így aztán fölösleges hulladékként kerültek kukába az ajándékba kapott porcelán ebédlőkészletek, eszcájgok, kancsók, poharak, függönyök, szőnyegek, csillárok és fogasok, nem beszélve a még dobozokban lévő vadiúj teflonedényekről, gázpalackokról, az elektromos láncfűrészről, a fúró- és hegesztőkütyükről… szóval mindenről, amit tizenöt év alatt két ember össze tud kaparni. Gondolatban azzal kárpótolják magukat, hogy ott, a Kingdomban, alig pár fontért mindezt hetek alatt beszerezhetik, s aztán a háromszobás bérelt lakásban nem is kell ennyi kacat. Ott egyszerűbb és praktikusabb az élet, s ami a legfontosabb, a gyerekeknek minden szolgáltatás ingyenes. Olyan tetemes gyereksegélyt kapnak, melyből szerényebb körülmények között, jó pár hónapig (talán évekig is) meglesznek, aztán még elválik. A születendő gyermek már eleve angol állampolgár lesz. Feleség egy éven át ingyenes orvosi és gyógyszeres kezelésben részesül. Szóval ott egészen más világ vár rájuk. Loco semmi sem túl drága, vagy értékes, amit ott ne tudnának potom árért megkapni.
Még csak a kapuzár utolsó halk koccanása, s örökre bezárul mögöttük a HÁZ, melyet jószerén Férj bütykölt össze saját kezével, benne a reggeli boldog összebújások, a gyerekek viháncolása a szomszéd szobában, a szerény krumplipaprikás illata, karácsonyi kántálók toporgása az előszobában, nyári reggeleken az erkélyre szálló vadgalambok turbékolása, barátok zsivalya az ünnepi asztal körül, aztán éjszakánként a nagy-nagy csend, mely csillagporként pilinkélt alá a közeli hegyekből. Csak az a domb ne lenne a falu határában. Ott van az apja és annak az apja is. Lényegében ott „szendereg” családjának teljes szerteágazó „gyökérzete”. Őket nem lehet bőröndbe csomagolni és elröpülni velük. Itt maradnak, hogy mint hatalmas csontos ujjak markolják az anyaföldet és néha szégyenpírt gyújtsanak a megfutamodók arcán, ha új hazájukban pár percig magukba roskadva elméláznak.
Szóljon hozzá!