A fiú az ablak mellett ült. Most kezdett el mélázni azon, miért is ezt a helyet szereti. Nem kétséges. Szeret kinézni az ablakon, azért kéri oda a jegyet. Szereti nézni, ahogy az országúttal versenyt futnak a fák, bár mindig lemaradnak mellette a szabályos, zöld oszlopsorok. Azt is megfigyelte, hogy az út szélére kerítést húztak, ha kiszállna, akkor sem tudná átugrani, hogy eltűnne az erdőben. Marad a szem, a suttogó képzelet.
Olyan szépek ezek a fenyők! A fenyő mindig karácsonyt idéz. Régi, tűlevelű karácsonyokat. Puha havat, fahéjas illatot, a lélek felmelegedését. Hogy lesz-e még fenséges éj, azt nem lehet tudni. De nőttek ide nyírfák, magasak, és sövényt alkotó cserjék is. Azt a fát különösen szerette, amit ha megfújt a szél, megfordult, és levelének ezüstös fonákjával meghajolt a világ előtt. Ő már nem tud meghajolni. Az ezüst halvány csillogása sem csendesíti, baltájával pedig vágott annyi akácot, amennyi kellett a tűznek azért a kicsi melegért, pedig oly fiatal volt még.
Ha mégis bejutna az erdőbe, futna, futna minél bentebbre. Olyan fát keresne, aminek széles a törzse, jó magas, és bokrok veszik alját körbe. Ott bújna el. Senki nem venné észre. Reggelig biztosan nem. Az erdő rétre váltott, két őz bámult riadtan az országúti zajok felé. A hosszú, egyenes prérin futni kezdtek. Azért volt ebben jó is. Orrlyukaik párájában mindvégig érezték a másik jelenlétét. Mert az jó, ha van másik, még érzed leheletét.
A fiú tekintete egy messzi tanyán állapodott meg. Védelem. Ez volt az első érzése. Itt is meg lehet bújni, ráadásul naptól, esőtől is véd valameddig. Azt még látta, hogy a tetőzet beroskadt, füst marta falak gebeszkednek az ég fele. Sárból, vályogból épültek. Valaki élt, járt már ott, a kémény füstölt biztosan. Kisebb facsoport, keskeny földút sejtette a bejáratot. Az a valaki elhagyta a vályogfalakat. Két fácán röppent a magasba, legszívesebben a fiú is utánuk röppent volna, de az ablak nem engedett. Hát persze! Mily jó lenne beburkolódzni az egyik felhőbe. A kékbe. Nem, inkább a fehér fodros bárányba jobb lenne. Onnan láthatná, leshetné lefele a mindent. Csakhogy ez sem végleges. Nap és eső formázza őket, testét kilöknék, zuhanhatna a mélybe. Eshetne szénaboglyába, kévébe, vagy abba az üres kútba ott, tényleg, ott nem látná meg senki sem. Teste csendben szenderülne az enyészettel.
Most elgondolkozott. Miért van az, hogy folyton biztonságot, védelmet keres? Nem érzi magát jól ebben a vérző világban, ezt már tudja régen. Nézegette ő már a térképet, a menetrendeket, de sehol nem talált magának békés helyet. Olyan nincs, elveszett, az utat felszedték, oda járat nem vezet.
A járgány most gurult be a buszpályaudvarra, közvetlen a liget mellett. Körülötte rohantak az emberek, autók dudáltak, repülők húztak csíkot az égen, a falak lyukaktól tátongtak, egy kicsi labda, nem, inkább lövedék zúgott el a szélvédő mellett, s az ég alja vérvörös színbe festett mindent. Most indult el útjára a lelkekben rég lappangó félelem.
Hirtelen a mókus jutott a fiú eszébe. Az egyik mesében elindult két mókus, hogy jobb otthont keressen. Estére kerülték meg a kerekerdőt, visszaértek oda, ahonnan elmentek. Egy kicsit mogyoróztak az otthonuk előtt álló bokorról, majd fáradtan lepihentek. Aztán eszébe jutott az a nagy, vörös hajú fiú is, akit egy éhségvadászaton mókusnak néztek, s lelőttek.
Megrázkódott. Az ő haja is vörös volt, úgy született. Átvágtatott egy aluljárón, kijutott a ligetbe. Egy hatalmas, széles csípőjű fa állt előtte. Még a mókusnak is jobb, most a fiú úgy érezte. Hirtelen mozdulattal célozta meg a fa odvát, a nyílást egy fájdalomtól zokogó, kitépett bokor leveleivel takarta be. Sokáig bújt ott meg, s mire gyűrötten kimászott, mindent elöntött a fehér csend. Csak egy odvába igyekvő mókus hevert előtte.
Szóljon hozzá!