Már hosszabb ideje hűvös volt kettejük kapcsolata. Nem beszéltek meg mindent, nem várták egymást haza. Éltek egymás mellett magányosan. Néhány közös, csendben elköltött vacsora, egy tv film, amikor mindkettőjük tekintete rátapadt látszólag a képernyőre, hétköznapi formaságok, kötelező kérdések, demarkációs vonal az ágyban. Ez maradt meg a házasságban. A férfit már nem érdekelte a nő új frizurája, miként a nő sem aggódott, mikor jön haza, mikor múlik el a torokfájása. Azért nem veszekedtek. Igyekeztek valami játékszabályt kimondatlanul is betartani, és még az ajtón kívül adtak a látszatra. Sőt! Ha rokonok jöttek, pontosan a távozásukig szerepet játszottak. Valahogy féltek egymás előtt az igazság feltárásától. Inkább halogatták, kerülgették azt, ahogy egymást, s ebbe egészen jól belesimultak.
Az éjszaka az álmok ideje. A nő ilyenkor érezte magát legjobban. Széttárta az ágyban karjait, mosolyogva nézett a plafonra, tudta, hogy bármit csinálhat, bármit gondolhat. Itt nincsenek következmények. Álmodott hát ébren, egyre aktívabban. Először felvette mindig azt a fekete csipkés kombinét, a fekete harisnyát egy darabig fogta a harisnyakötő patentja. Majd egy férfi testét érezte magán, hallotta lihegését, de arcát nem látta. A szoba füstben úszott, sejtelmesen szólt a blues, alig tapintható neszek, suttogások, visszafogott kis sikolyok, hosszú sóhajok töltötték be a teret, oly kellemes, oly izgató volt. Valaki pezsgőt bontott, ő elfogadta. Szaporodott az üres, kehely alakú kristálypoharak száma. Nem, nem lett rosszul. Mámorban úszott. Egyre többen jöttek. A nő rágyújtott, a tüzet egy férfi gyújtotta, meztelen sétáltak a bársony függönyös ablakhoz. Mindenütt perzselt a hamu, amihez csak ért, mindennek különösen érzéki, finom volt tapintása, szinte magába húzta. A levegő egyszerre volt forró és párás, néha tiszta lélegzetet kívánt, de inkább visszazuhant a hívogató, csábos kábulatba.
Hirtelen ajtócsukódást hallott. Tisztán, élesen, pedig a belépő csak egy halk, surranásnyi időre szánta. A nő azonnal talpra ugrott. Pöttyös, flanel hálóját húzogatta, lába előtt mamusz, nyoma sem volt az álomnak. A szobában minden a helyén állt, itt nem is járt társaság. Az asztalon nem pezsgő, egy pohár víz várta a friss, hajnali levegőt. A nő most nézett az ágyra. A másik fele érintetlenül hevert, ahogy ágyazáskor hagyta. Hol lehet? A férje hol lehet? Ez volt első éber gondolata. Talán meg is ijedt kissé, s a villanykapcsolóhoz szaladt. A férfi pontosan ott állt, sápadtan. Hiányos volt öltözéke, de minden ruháját a karján tartotta, hogy majd szépen letegye a fotelre, ahogy szokta.
– Hol voltál? – meredt rá a nő, tekintete megrémült.
– És te? Te hol jártál és jársz mostanában? – kérdezte a férfi váratlanul.
A nőnek elég lett volna magára és fekhelyére mutatnia, de nem ez történt. Beleroskadt a fotelbe, és lassan tört fel belőle a gyónás.
– Én nem tudom pontosan, hol is jártam, de nem veled aludtam az ágyban. Férfiak, nők idegen arca tolongott előttem… – és elmesélt mindent, amire emlékezett. – Hűtlen voltam. Megcsaltalak – fejezte be kimerülve.
Percekig csend lett a szobában.
– És te? Te hol voltál? – kérdezte most a nő, de nem felelősségre vonóan, inkább még mindig megbánóan.
A férfi nem késleltette a választ.
– Én a szomszéd lakásban. Áthívott egy… egy nő. Már annyira hiányzott, tudod, mire gondolok. Én meg is csaltalak. Valóságosan. És nagyon jól éreztem magam.
Ismét beállt a csend.
– Akkor? – próbálta felfogni a történteket a nő. – Most mi van? Mi lesz?
– Semmi – mosolyodott el a férfi. – Valami elromlott közöttünk. Kiutat, kapaszkodót kerestünk. Hogy álomban vagy a valóságban történt, az végül is mindegy. Most legalább elmondtuk egymásnak. Bűntudatod nem lehet.
Megtehetted volna…
Szóljon hozzá!