Évike tornacipőben, melegítőben hasalt a fűben. Kezében puska. Mellette egy férfi sapkában, ki lövészetre oktatta. Évike figyelt, nagyon figyelt. Részben mesterére, annak minden szavára. Hogy csendben legyen. Meg ne mozduljon, még a lélegzetét is tartsa vissza. Félni nem szabad. Mert akkor remegni fog a keze, és mindennek vége van. Másrészt apró részletekig figyelnie kell a környezetre. Évike tágra nyitott szemekkel cserkészte be a környéket, mindezt egy moccanás nélkül, de alaposan elraktározta idegeiben. Azok az idegek kifeszített drótként rögzítettek minden információt. Évike tudta, hogy a fűszálak zöldek, ahhoz túl kicsik, hogy köztük megbújjon egy vadkacsa. Némelyiknek egész reszelős az éle. Fontos, hogy a szél fúj-e. Ha igen, akkor hajladoznak, megmozgatják az egész tájképet. Ez nem jó. Becsap, eltereli a figyelmet. A bokrokra kell a tekintetet irányítani. A zöld levelek már képesek a szár tövében rejtegetni. Ha ott valami megmoccan, feltétlen történni fog valami. A mezei virágokkal most nem szabad foglalkozni. Csak gyengítik a koncentrációt. A fa nem tényező. Sem kérges tuskója, sem lombozata. A vadkacsa nem mászik, a korona meg túl fent magasodik. Talán abból az egy szempontból érdekes, ha arra mozgás lesz, az elindíthat lent is valamiféle reakciót. Helyzetváltoztatást, felröppenést. Ezért olyankor nem felfelé, hanem igenis le, a földet kell nézni. A tó jelenléte a legfontosabbak közé tartozik. A vadkacsa oda kívánkozik. Ha megrebben a víz tükre, akkor késztetést érezhet, hogy felszálljon. Ha más vadkacsák úsznak a part felé, akkor is. A kiszemelt áldozat minél előbb csatlakozni kíván, veszít óvatosságából. Nem a víz felszínén úszó vadkacsákat kell figyelni. Azok bizonytalan célpontok, és ha eltalálod, tetemét tovaviszi a víz. A másikat meg itt melletted, végleg elvesztetted.
Szóval, minden azon múlik. Van-e türelmed kivárni a pillanatot.
Éva ezüst lakkcipőben állt a függöny mögött. Jó magas volt a sarka, de csinos. Jól mutatott hozzá a kivágott estélyi ruha. Nő lett, felnőtt. Kezében puska. A sötét függöny mindent eltakart. Már nem állt mellette senki sem. Egyedül volt. Agyában ott tolongtak a jól megjegyzett gondolatok. Természetesen most is csendben volt. Vigyáznia kellett, nehogy a puska csöve hozzá érjen a függönyanyaghoz. Mozdulatlanul állt ott, talán a tűsarok feszélyezte kicsit lábát, de ezen is képes volt uralkodni. Csak egy pohár pezsgőt ivott, keze nem remegett, biztosan állt mutatóujja a ravaszon. Félelmet nem érzett, annyit volt már vadászaton, s különben meg senki sem gondolná, hogy ő volt. Az asztalon egy csokor virág állt a herendi porcelánvázában, a férfi mögötte ült, nyugodtan szivarozott. A virágra nem kell nézni, nem számít. Mozgás nincs, a szobában más nem tartózkodik, a ventilátort is kikapcsolta. A férfi az ágy vagy a bárpult felé indulhat el. Nagyon lényeges, hogy ezekre ne nézzen, csak a hátát, a hátát figyelje egyfolytában. Csíkos szövetű öltönyben van. Ha megmozdul, talán a csíkok a szemét zavarni fogják, már bánta, miért nem beszélte rá a világos barnára. A fekete sötét lenne. Figyelnie kell a fényekre is. Most egészen jó, még nincs teljes sötétség. A lámpafény gyengébb, helyes, hogy kivette belőle a villanykörtét. Zavaró tényező remélhetőleg nem lesz. Szivart és italt készített bőven, a portást elküldte egy fontos, üzleti megbízással. Még szóba jöhet a mosdó, azt meg kell engedni, vissza kell várni. Az újságok érdekesek, azokat érdeklődve lapozgatja, nem fog kívánkozni az ablakhoz sétálni. A telefon nem működik, erről is gondoskodott.
Szóval, minden azon múlik. Van-e türelmed kivárni a pillanatot.
Két hatalmas dörrenés rázta meg a hotelszobát és a nádast. A két lövés oly egyszerre történt, hogy szinte egybe forrt. Így volt rendjén. A vadkacsa élettelen esett a fűszálak közé, amikor felröppent, hogy a többiekhez, a vízre bocsátkozzon. A férfi hátába kapta a golyót, pontosan két csík közé. Éppen akkor, amikor elnyomta a szivart, elindult a bárszekrényhez, hogy töltsön magának egy konyakot.
– Hallottad a lövést? – kérdezte az étkezőben a világos barna öltönyű férfi nejét, Évát.
– Már hogyne hallottam volna – nevetett Éva, miközben fegyelmezetten vágta szét késsel és villával a tányéron vöröslő kacsavért. – Holnap fodrászhoz megyek. Levágatom a hajam, elég volt már ebből a copfos hajfonatból a fejemen. Elvégre nem vagyok már kislány! – kacarászott, majd elindultak sétálni a nádas felé.
Szóljon hozzá!