Általánosan ismert írásos emlékeink közül a Bibliában szerepel először a bűn nélkül való, igaz ember fogalma; ha Ábrahám talált volna belőlük legalább tízet Szodomában, az Úr nem zúdított volna kénes tűzesőt a bűnökben tobzódó városra. E fogalom kiterjesztése, tágabb értelmezése egy jóval későbbi keletű talmudista legenda, mely szerint harminchat igaz ember él egyszerre a földön, akik vezeklésszerű sorsukkal és makulátlan erényességükkel nap mint nap kiengesztelik az Urat a világ bűneiért. Nem tudnak egymásról, és nincs tudomásuk a maguk igaz voltáról, magasztos küldetéséről sem. Amikor meghal közülük egy, a világ valamelyik pontján a helyébe lép valaki más. Ha ez nem történne meg, az emberiség egyetlen jajkiáltással elpusztulna az Úr haragjától.
___Valamennyien szegények, de méltósággal viselik a sorsukat, soha nem panaszkodnak. Nem csábítja őket a bőség, gazdagság, a pompa; beérik az elégségessel. Akad közöttük olyan is, aki önként lemondott a rangjáról és vagyonáról. Eredendően, a természetüknél fogva tisztességesek, becsületesek, erényesek. Többnyire magányosak, mint a szent életűek.
___Mivel úgy hiszem, hogy ismertem egy igaz embert – a történet vége nagyban valószínűsíti, hogy az volt –, megkockáztatom, hogy az ő természete, benső tulajdonságai, jellemvonásai csekély fenntartással általánosíthatók a sorstársaira, a mindenkori igazakra vonatkozóan. Eszerint a szellemi képességeik átlagosak; semmiben se tűnnek ki igazán. A világról való ismereteik a leglényegesebbekre korlátozódnak. Érzelmi megnyilvánulásaik visszafogottak, bánatukat, fájdalmaikat leplezik, magukba fojtják. Ritkán mosolyognak, a nevetésüket szinte sose hallani, mégsem kedélytelenek: halvány, tétova derű sugárzik a tekintetükből. Nem keresik mások társaságát, nem közlékenyek, de nem is emberkerülők; a társas érintkezésben előzékenyek, türelmesek és segítőkészek, sőt áldozatkészek.
___Erényeik között külön említést érdemel az együttérzés, pontosabban az empátia rendkívüli képessége, amellyel már-már az önpusztítás mértékében osztoznak mások fájdalmában, érzik át a szenvedését, szerencsétlenségét, valósággal magukra vállalva azt. Ezen erény megnyilvánulásának ilyen szélsőséges formája már a lélekkórtan tárgykörébe tartozik, és mélységes bűntudat ellensúlyozásaként, egyfajta vezeklésként értelmezhető. Az említett ismerősöm – némi túlzással barátomnak is mondhatnám – azonban nem követett el semmilyen bűnt, ami vezeklésre kárhoztatta volna. Idegen bűnök terhe nyomta a lelkét. Rettenetes, felfoghatatlan, és persze jóvátehetetlen bűnök: az emberiség bűneinek terhe. Ez akkor világosodott meg előttem, amikor az első és egyetlen alkalommal nála jártam.
___Ismeretségünk kései gyerekkorunkig nyúlik vissza; háttere és eseményei e történet szempontjából érdektelenek. Becsültem benne, némiképp irigyeltem is, és főleg amiatt kedveltem a társaságát, hogy felnőttként, harmincéves korán túl is hű maradt kamaszkori életfelfogásához, életforma-eszményéhez, a társadalmonkívüliséghez. A szülei korán elhaláloztak, és a tőlük megörökölt, szűk lakásban élt, egy ódon bérház legfelső emeletén. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát; az utóbbi években újságkihordóként dolgozott.
___Nem laktunk messze egymástól, így olykor-olykor összefutottunk. Néha találkozót is megbeszéltünk. Olyankor meghívtam egy italra, ritkábban meg ebédre vagy vacsorára egy szerényebb étterembe. Ez utóbbi meghívást nem mindig fogadta el, arra hivatkozva, hogy szigorú böjtöt tart. Sose kételkedtem benne, főleg, mert látszott is rajta. Az arca beesettebb volt, a bőre fénytelen, szürkés árnyalatú, a mozdulatai pedig lelassultak. Mivel nem követett vallási hagyományokat, igaz emberként a böjt önkéntes vezeklés lehetett számára, sorsközösség vállalása az éhezőkkel.
___Legutóbbi, s egyben utolsó, korábban megbeszélt találkozásunkkor meghívott magához, nem kis meglepetésemre.
___A körülményeihez és lehetőségeihez képest pazar vendéglátásban részesített. Az ebéd utáni borozgatás közben közölte velem, kissé ünnepélyesen, hogy hamarosan elutazik messzi földre, egy szegény országba, humanitárius misszióra, ahogy mondta. Már nagyon várják odakint. Egyszer még vissza fog jönni, pár hónap múlva, de csak azért, hogy eladja a lakását, és „mindent felégessen maga mögött”. Aztán végleg kint marad.
___– Egy valamit kérnék tőled mindenesetre – szólalt meg némi hallgatás után, majd felállt, és a szekrény egyik fiókjából elővett egy bőrkötésű albumot, és két kezében a széleinél fogva maga elé tartotta, rászegezve a tekintetét. – Ettől is meg akarok szabadulni – folytatta meglehetősen zavartan –, de nem akarom megsemmisíteni. Rád hagyom megőrzésre. Legszívesebben arra kérnélek, hogy soha ne nyisd ki, de tudom, túl nagy kérés volna egy baráttól, hogy álljon ellen egy ilyen kísértésnek. Nézz bele hát most, aztán aligha fogsz belenézni többet – mondta, és letette elém az asztalra, majd felvette a borospoharát, és járkálni kezdett fel s alá.
___Kíváncsian nyitottam ki az albumot. Elborzadtam. Újságokból kivágott képek voltak benne, némelyik rövid kísérő szöveggel. A legelsőn egy középkorú, sovány, szegényesen öltözött anya volt látható, karján csecsemőjével, ahogy dacosan szembenéz a rájuk közvetlen közelről puskát fogó katonával. A másodikon egy két-hároméves forma kisgyerek toporzékolt keservesen agyonlőtt szüleinek teteme fölött. A harmadikon egy lángba borult házból menekülő, népes családra lőttek a katonák, a negyediken egy fiatalember állt a bitófa alatt, már nyaka körül a hurokkal. Az ötödiken meztelen nőket, férfiakat, öregeket, fiatalokat géppuskáztak bele egy folyóba. Volt kép megkínzott emberekről, akikkel a saját sírjukat ásatják, szögesdrót mögött álldogáló, csonttá soványodott gyerekekről, árokban fekvő, megkötözött nőkről és férfiakról, akiket élve fognak eltemetni, egy térdeplő, lefátyolozott nőről, akire hóhérainak kőzápora zúdul, satöbbi. Nem lapoztam tovább. Nehezen szólaltam meg.
___– A te gyűjteményed? – kérdeztem.
___– Nem. Apámtól kaptam, kevéssel a halála előtt – válaszolta, miután visszaült az asztalhoz, velem szemben. – Csak annyit fűzött hozzá, hogy ebből talán megtanulom megbecsülni a sorsomat. A kamaszkorom vége felé jártam. Sokat elégedetlenkedtem, panaszkodtam, mert szegények voltunk, és mindenkit irigyeltem, akinek egy kicsivel is több jutott, mint nekem. Soha nem intett le, csak meredt maga elé szótlanul, mintha szégyellné magát, mintha bűntudata lenne. Megjárta a háborút, évekig volt hadifogságban, de sose panaszkodott miatta, nem is beszélt róla. Pedig igencsak megviselték az átélt viszontagságok, amiatt halt meg korán.
___Belekortyolt az italába, aztán folytatta.
___– Igaza volt. Az albumnak köszönhetően szinte egyik napról a másikra megváltoztam. Persze, mint mindenkinek, nekem is volt tudomásom háborúkról, áldozatok millióiról, kegyetlenkedésekről, borzalmakról, de mint mindenki, én is úgy fogtam fel, ösztönösen, hogy mindaz egy másik, letűnt világban történt, vagy éppen egy távoli világban történik, engem nem érint tehát, nem is fenyeget annak a veszélye, hogy érintett legyek, áldozat legyek. A képek ráébresztettek arra, hogy milyen szerencsés vagyok, milyen kiváltságban van részem, mert azokhoz az élethelyzetekhez képest a legnagyobb szegénység is kegyelmi állapot. De nem álltam meg ennél a felismerésnél: bűntudatom ébredt, amiért nem tehetek semmit azokért az áldozatokért. Odáig jutottam, hogy szerettem volna magam is áldozattá lenni. Megsejtettem ugyanakkor, hogy sohase lehetek boldog, hogy egyfajta vezekelés lesz a sorsom; az album megmérgezte a lelkemet a bűntudattal, amit csak elmélyített aztán a sok-sok fájdalom, szenvedés és nyomorúság, amivel a valóságban találkoztam. Jó egy héten keresztül néztem végig elalvás előtt, szertartásosan, hosszan elidőzve egy-egy képnél, aztán már csak akkor vettem elő, amikor valamiért panaszra lett volna okom, elégedetlenkedtem, vagy sérelem ért. Apám halálának évfordulóján viszont mindig megtartom a szertartást, ünnepélyesen.
___Elhallgatott, és belekortyolt a poharába.
___– Szóval arra kérlek, őrizd meg – mondta aztán.
___– Természetesen – válaszoltam.
___Egy darabig hallgattunk. Kiittuk a borunkat, és mindjárt töltött mindkettőnknek.
___– Ez a misszió végre nekem való munka lesz – szólalt meg aztán. – Segíteni a nyomorban élőket, tenni értük, nem csak sajnálni őket, együttérezni velük a bőségben. Végre hasznosnak érezhetem majd magam.
___– És vezekelhetsz el nem követett bűneidért – mondtam erre. – Ismered az igazak legendáját? – ötlött fel bennem mindjárt a kérdés.
___– Nem. Nem is hallottam róla – válaszolta.
___Elmondtam neki, nagyjából, röviden, a lényegre szorítkozva.
___– Szépnek szép, de eléggé hihetetlennek tűnik – mondta, megvonva a vállát.
___– Ha mégis igaz, te egy vagy közülük, annyi bizonyos – válaszoltam.
___Nem mondhatnám, hogy jólesett neki az elismerés. Inkább furcsállta, és mintha egy kissé elkomorult volna az arca. Meglehet azonban, hogy csak a megjegyzésem következményének, vagyis a történet végkifejletének ismeretében emlékszem így.
___Megígérte, hogy írni fog. Adtam neki egy névjegykártyát, ha esetleg elfelejtené a címemet.
___Nem kísért le, az ajtóban búcsúztunk el. Megöleltük egymást, önkéntelenül, akkor először.
___Csak kint az utcán jutott eszembe, hogy egy fontos részletet elfelejtettem megemlíteni neki az igazakkal kapcsolatban. (Emiatt utólag töröltem is a bevezető részből.) Bár ha eszemben lett volna, természetesen elhallgattam volna előtte: amelyikük valamiképp tudomást szerez a maga igaz voltáról, vagy ő maga ismeri fel, annak még azon a napon meg kell halnia.
___Rossz előérzetem támadt, de igyekeztem elhessegetni.
___Alig pár nap múlva felkeresett egy nyomozó. A névjegykártyám alapján talált meg. Közölte velem, hogy a barátom baleset áldozata lett. Valószínűleg figyelmetlenségből, de nem lehet kizárni az öngyilkosság lehetőségét. Átkutatták a lakását, de nem találtak búcsúlevelet. Megkérdezte, hogy én voltam-e vendégségben nála azon a napon, és hogy nem tett-e célzást ilyen szándékára. Mondtam neki, hogy igen, én voltam, de csak közömbös dolgokról beszélgettünk, és kifejezetten jó kedélyű volt. Feljegyezte a noteszába. Az igazak legendájáról nem tettem említést neki.
___Nem volt nyugtom az album miatt. Úgy éreztem, ártó kisugárzása van, ami ellen védtelen vagyok: a lelkemet mérgezi. Anélkül, hogy egyszer is kinyitottam volna, végül tűzbe vetettem.
Szóljon hozzá!