Egyik író ismerősöm egy korábbi beszélgetésünk alkalmával alkotói módszerének rejtelmeiről szólva elárulta, hogy a szereplői egy bizonyos idő után, pontosabban, amikor már – a saját szavaival élve – lendületbe jött a regény, kezdenek önállósulni, és csakhamar átveszik az irányítást a cselekmény bonyolításában, ő pedig lényegében csak papírra veti, amit sugalmaznak, szinte diktálnak neki. Ez annyira igaz – mondta –, hogy amikor este abbahagyja az írást, nem tudja, hogyan fog folytatódni a történet. (García Márquez egy nyilatkozata, nem szó szerint idézve.)
___Legutóbbi találkozásunk során, alig néhány hete, némiképp méltatlankodva mesélte, hogy készülő regényének főszereplője, egy leendő író – aki egyetlenegy könyvet, egy tökéletes remekművet szándékozik megírni – a prózairodalom egyik általánosan elfogadott, ám meglehetősen kifogásolható sajátosságára vonatkozóan egy nehezen cáfolható érvekkel alátámasztott, elgondolkodtató okfejtés leírására kényszerítette – ezt a szót használta.
___– Fel is olvasom, ha nincs ellenedre – mondta.
___– Semmiképp – válaszoltam, színlelve az érdeklődést, nem lévén szívügyem az irodalom.
___– Nevezetesen a hiteltelenségről van szó, ami általában fel sem tűnik az olvasóknak – mondta, miközben előhúzott a zsebéből és széthajtott egy papírlapot. – A főszereplőm írói gyermekbetegségnek nevezi, amit sokan életük végéig sem nőnek ki. Azt hiszem, elég, ha csak az utolsó bekezdést olvasom fel.
___Némi megkönnyebbüléssel nyugtáztam.
___– Tehát a hiteltelenség. Íme – mondta, miután kissé szertartásosan feltette a szemüvegét: – „Olvashatunk egy bohém ifjú által egyszemélyes hallgatóságának monológ formájában, rögtönözve, páratlan szónoki készséggel előadott, lebilincselő erkölcsi-filozófiai eszmefuttatást jó negyedszáz oldalon keresztül az emberi lét nagy, örök, mindmáig nyitott kérdéseiről, mint hit és hitetlenség, szabadság és rabság, szenvedés és megváltás. (Utalás Dosztojevszkij A Karamazov testvérek c. regényének A nagy inkvizítor c. fejezetére.). Nincs az a felbecsülhetetlen tudású, ősz prédikátor, aki képes lenne hasonló teljesítményre. Vagy olvashatunk kifogástalanul felépített, hivalkodóan választékos, helyenként már-már dagályos nyelvezetben megfogalmazott, mély tartalmú, többszörösen összetett, olykor teljes oldalnyi mondatokat két beszélgetőpartner szájába adva, végig egy egész könyvben. (Utalás Márai Sándor A gyertyák csonkig érnek c. regényére.) Mintha a szerző soha nem hallott volna párbeszédet, és maga sem beszélgetett volna soha senkivel. Bizony, a szemfényvesztés számtalan formájával élnek az írók, hogy megtévesszék, rabul ejtsék, elkápráztassák a jóhiszemű, gyanútlan olvasót. Vannak, akik rég letűnt korok vagy a messzi jövendő, sőt idegen, elérhetetlenül távoli világok történéseiről számolnak be krónikásként, szemtanúként, vagy akár a történések résztvevőjeként. De még az apró, öncélú csalásoktól, hamisságoktól se tartózkodnak. Nem ritka eset például, hogy egy szereplője álmának a leírása után az író megjegyzi, hogy az illető nem emlékezett rá. Abszurdum! Hogyan lehet tudomása valakinek más álmáról anélkül, hogy az elmesélte volna neki?”
___– E ponton megelégeltem a főszereplő okoskodását – mondta az ismerősöm, miközben összehajtogatta a papírlapot és visszatette a zsebébe –, és meg is haragudtam rá. Olyannyira, hogy nem voltam hajlandó tovább írni a regényt, vagyis papírra vetni, amit diktál. Ahogy tűzbe vetettem az alig pár tucat oldalnyi kéziratot, egy elfojtott jajkiáltást véltem hallani. Éreztem is némi lelkifurdalást, tény és való.
Szóljon hozzá!