Visszatérés

 

A komód tetején álló régi óra nem sietett, nem késett, sok-sok évtizede mutatta már a pontos időt. Az egykori mester nagy szakértelemmel és gondossággal rakta össze a szerkezetet, a kisebb és nagyobb fogaskerekeket, rugókat, mutatókat, számlapot, majd az egészet egy fémkorongba, egy üveglap mögé tette. Az így elkészült óra zöld márványlapba került, amely ugyanabból a márványból talapzatot kapott. Szép lett és eléggé nehéz, nem volt könnyű arrébb tenni, amikor takarítottak körülötte. Letícia szerette a régi órát, mindig úgy képzelte, hogy biztosan hercegnőket, grófkisasszonyokat szolgált egykoron, de azokban a percekben haragudott rá, mert úgy tűnt, a mutatók elképesztően lassan haladnak. A kislány egyre kevesebb lelkesedéssel és érdeklődéssel figyelt nagypapájára, aki jó szándékkal próbált segíteni, megértetni és megszerettetni Arany János versét, Toldi Miklós kétségtelenül nem mai stílusban írott történetét.

Második napja olvasták együtt a balladát, és aznap érkeztek el a harmadik részhez, amit a költő harmadik éneknek nevezett. A remek alkotás bizony bővelkedett Letícia számára ismeretlen, érthetetlen szavakban, kifejezésekben, amit meg kellett magyarázni. Az emberöltő, az ösztövér kútágas, a béresek nyakára ülő Lackó, a baromfi bocskora, a cudar csihés és a többi régies szóhasználat furcsa és érthetetlen volt. A harmadik ének talán könnyebb lesz – vélekedett Béla, a nagypapa – és nem gondolhatott arra, hogy milyen iszonyatosan nehéz percek, napok következnek ezután. Az első versszaknál ugyan hosszabban kellett magyarázni unokájának, hogy a „rudat hánynak vala” dárdadobálást jelent, na és azt is, hogy mi az a dárda, de azután egészen jól haladtak. Elértek ahhoz a részhez, ahol Toldi, az őt bosszantó legények közé dobja a malomkövet, amikor „Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla, Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála:” Letícia elborzadva megrázkódott:

– Nagyapa, te láttál már olyat, hogy valakit megdobnak egy ilyen nagy kővel?

– Nem, nem láttam! – sápadt bele a Béla a kérdésbe, és gyorsan tovább akart haladni, de ez nem sikerült.

– Nagyapa, te kisebb korodban dobálóztál kövekkel?

– Hagyjuk abba kicsim, most el kell mennem! – hallatszott a szinte kétségbeesett válasz.

Béla gyors mozdulattal felkelt, szinte felugrott a székről. Kiment a szobából, bekiabált konyhában dolgozó feleségének, hogy majd jön, ne várjon rá a vacsorával. Hangosan csapódott be mögötte a bejárati ajtó!

Éjfél is elmúlt, amikor Béla kulcsa megfordult a zárban. Felesége, Teréz asszony, már teljesen kétségbeesve várakozott rá, nem tudta mi történt, nem tudta mit tegyen. Menyének csak annyit mondott, amikor Letíciáért jött, hogy a nagypapának sürgős dolga akadt, el kellett mennie. Nem akarta megijeszteni, úgy gondolta elég, ha ő aggódik ezen az érthetetlen dolgon. Ideges, indulatos volt, haragos szemrehányásokat tartogatott Bélának, de amikor meglátta ijesztően feldúlt, elcsigázott, arcát, teljesen megdöbbent, már sajnálta férjét. Nagyon nagy bajt vélelmezett, és nem tévedett.

– Uram Isten! Hol voltál Béla? Mi történt veled? Gyere, ülj le! Kérsz valamit?

– Nem kérek semmit. Ne haragudj rám Teréz! Gyere ide mellém – rogyott le a fotelba a férfi –, el kell mondanom valamit, de nem tudom, hogyan kezdjem el. Nem tudom, mit fogsz szólni! Talán meggyűlölsz érte, de túl kell lennem rajta!

– Nagyon megijesztesz! Bármi történt számíthatsz rám! Mondj el mindent!

– Órákon át jártam a várost, azt sem tudom merre voltam. Próbáltam megszabadulni egy borzasztó emléktől, de nem sikerült. Ott lüktet az agyamban, a szemem előtt, akár kinyitom, akár becsukom, hallom azt a borzalmas hangot! Attól tartok megőrültem, vagy meg fogok őrülni.

– Béla! Az Istenre kérlek, beszélj már érthetően, teljesen megrémítesz!

– Letíciával olvastuk a Toldit délután, de hát ezt tudod. Tegnap az első két versszakot és az első éneket beszéltük át, ma a második és harmadik éneket terveztem. Eljutottunk addig, hogy Toldi Miklós eldobja a malomkövet, és akkor, és akkor…– csuklott el a férfi hangja.

– És akkor mi történt? – türelmetlenkedett kétségbeesve Teréz.

– Megkérdezte, hogy én dobálóztam-e kővel, és akkor tört rám az a borzalmas emlék, amelytől ötvenkét éve szeretnék megszabadulni! Lehet, hogy gyilkos vagyok! – nézett Béla teljesen összetörve feleségére.

– Te tényleg megőrültél! Térj már magadhoz! Hozok vizet!

– Nem kell! Magamnál vagyok! Tizenkét-tizenhárom éves kamaszok voltunk. Kint laktunk a város szélén, sokat csavarogtunk a közeli kiserdőben, a mezőgazdasági földeken, réten, mezőn. Valamelyikünk, de biztosan nem én, kitalálta, hogy menjünk el a körülbelül három kilométerre lévő vasúti töltéshez, és dobjuk meg a robogó vonatot, próbáljuk eltalálni az ablakot. Borzasztó ötlet volt, de sajnos egymást lovaltuk bele, és négyünk közül senki nem akart gyávának látszani. Tenyérnyi köveket szedtünk a töltésből és bodzabokrok mögött lesben álltunk. Jött a vonat, és ó, mi átkozottak, egymást bíztatva, heccelve teljes erőből eldobtuk a köveket. Nagy csattanásokat hallottunk és üvegcsörömpölést. Nem tudhattuk ki találta el az ablakot, de abban a pillanatban már éreztük, nagy ostobaságot csináltunk. Abban bíztunk, hogy nem látott meg senki, vagy aki mégis, az nem fog felismerni. Megfogadtuk, soha senkinek nem beszélünk erről. Az igazi döbbenet este tört ránk, amikor hallottuk a hírekben, hogy valakik megdobálták a vonatot, az egyik kő bezúzta az ablakot, eltalált egy kisfiút, aki néhány perc után… – zokogott Béla – néhány perc után belehalt sérülésébe!

– Jézus Máriám! Ez borzasztó! Mi történt azután?

– Az újságok napokig írtak a tragédiáról, a rendőrség nyomozott a tettesek után. Nem jutottak el hozzánk, valószínű a közelben keresték a lehetséges elkövetőket, vagy a csavargók között, nem tudom. Mi négyen kerültük egymás társaságát, csak az iskolában találkoztunk. Bűntudattal néztünk egymásra, de nem beszéltünk a szörnyű esetről. Mindegyikünk abban reménykedett nem ő találta el az ablakot. Két-három hét telt el, amikor újra találkoztunk a kiserdőben. Hidd el, megsirattuk a kisfiút, nagyon szégyelltük magunkat. Gondoltunk arra, hogy bevalljuk, mi voltunk az elkövetők, de nem tettük. Megőriztük a titkot, azonban a barátság megszakadt. A következő tanévben befejeztük az általános iskolát, elváltak útjaink. Talán egy évig nagyon sokszor gyötörtek az emlékek, aztán egyre ritkábban, de soha nem tudtam megszabadulni tőle. Olykor álmodtam vele, meggyötörten ébredtem. Megvallom, már régóta nem gondoltam rá, de most újra felkavart, és attól tartok, már nem szabadulok meg tőle.

– Nem is tudom, mit mondjak. Abban reménykedem, bizakodom, hogy nem te találtad el az ablakot. Erre kell gondolnod. Oly sok év eltelt már azóta, a törvény sem büntetne. Te egy rendes ember vagy Béla, olyan sokszor segítettél másoknak. Meg kell nyugodnod, számíthatsz rám. Segítek!

– Nagyon köszönöm Teréz, szükségem van rád! Miközben a városban bolyongtam azon gondolkodtam, ki lehetett az a kisfiú, vajon hol temették el. Még a nevét sem tudom. Nem mertem, vagy nem tudtam olvasni az akkori újságokat.

– Ma már ez mindegy, bármennyire is szomorú.

– Nem, nem mindegy! Meg fogom tudni! Győző barátom nagy mágusa az internetnek, biztosan tud segíteni, mert annyit én is tudok, hogy ott valahogyan elérhetők a régi újságok.

Béla Győző segítségével napokon át kutatott, keresgélt. Szorgalmának, türelmének köszönhetően több olyan újságcikket is talált, amely az akkori vonatdobálással foglalkozott. Volt, amelyik részletesebben, volt, amelyik röviden, csak a lényeget közölte. Mindegyikből kiírta a szükségesnek vélt adatokat, amit az ötödik nap reggelén összegzett. Sok mindent megtudott. Az elhunyt kisfiút Jancsikának hívták, négyéves volt, Palotadombról utaztak Dunameggyesre, amit lakhelyeként neveztek meg, és egy fényképet is talált, a nagy részvét melletti temetésről. Felmerült benne, talán egyszerűbb lenne a rendőrségi irattárakhoz fordulni, azonban elvetette ezt az ötletet. Egyrészt azért, mert valószínűsítette az iratokat selejtezték, másrészt pedig nem akarta, hogy kiderüljön érintettsége. Úgy gondolta, a temetés bizonyára a kisfiú lakóhelyén, Dunameggyesen történhetett.

A negyvenezer lakosú városban két nagyobb és két kisebb temetőt mutatott az internet. Bélának nem volt maradása, még aznap autóba ült és elindult Dunameggyesre. Kétségek gyötörték, mert ötvenkét év nagyon hosszú idő, bármelyik temetővel, sírral, így Jancsikáéval is bármi történhetett, már ha egyáltalán tényleg a városban temették el.

Béla először a kisebb temetők egyikét kereste meg, amelyről hamar kiderült, hogy ötvenkét évvel azelőtt még nem létezett. A másik régi sírkert volt. Úgy tűnt, a fényképnek semmi hasznát sem veszi, az azon látszó haranglábnak nyomát sem találta, mint ahogy irodának, vagy temetőgondnoknak, temetőőrnek sem. Jobbra, balra tekintve lépegetett a sírok között. Igyekezett egy logikus rendet tartani, hogy minden kis utcába bemenjen. Húsz-huszonkét perce olvasta a neveket a fejfákról, amikor egy nyolcvan év körüli bácsi segítő szándékkal megszólította. Béla megmondta, hogy egy Jancsika nevű kisfiú sírját keresi, fontos lenne megtalálnia. Megmutatta a fényképet azzal, hogy azt egy újságból másolták ki, ötvenkét éve készült az akkori temetésről, ezért nem jó minőségű. Az öregúr elővette szemüvegét, hosszasan nézte a képet, majd megszólalt.

– Ó, hát ez a régi harangláb! Nem is tudtam, hogy van róla fénykép. Apám testvére építette! Micsoda meglepetés!

– Hol állt ez a harangláb régen bátyám? Megmutatná? – kérdezte izgatottan Béla, mert úgy érezte a szerencse mellé szegődött.

– Nem tudom megmutatni! – hangzott a lehangoló válasz.

– Nem emlékszik rá?

– Dehogynem! Jól emlékszem!

– Hát akkor miért nem?

– Mert nem itt volt, hanem a város másik végében, a Szent Imre temetőben. Már régóta nincs meg!

– Kedves Bátyám! Nagyon kérem, segítsen nekem. Meg kell találnom azt a sírt! Itt az autóm, menjünk oda. Megmutatja a harangláb egykori helyét, azután elviszem oda, ahová akarja.

Az öregúr belegyezően bólintott és elindultak együtt a Szent Imre temetőbe. A harangláb egykori helyén fák, bokrok nőttek. A fényképen egyértelműen látszott, hogy a gyászmenet a harangláb jobb oldala mellett ment el, azonban azt nem lehetett látni, hogy merre és hova. A bácsi elköszönt, azt mondta, nem kell őt sehova sem vinni, a busz a temető bejáratánál áll meg, és csaknem hazáig viszi. Délután két óra volt.

Béla alaposan körülnézett, tájékozódni próbált. Korábban úgy tervezete, senkitől sem kér segítséget, de már belátta, egyedül nagyon kicsi az esélye. A temetőgondnokság irodájában egy fiatal hölgyet talált. Újságíróként mutatkozott be, elmondta az ötvenkét évvel korábbi tragédiát, és azt, hogy annak a kisfiúnak a sírját keresi. A kisasszony közömbösen hallgatta, különösebben nem érintette meg a történet. Nem tud segíteni – mondta –, mert ő csak két éve dolgozik itt, a régi esetről sosem hallott, és a vezetéknév ismerete nélkül semmit sem tehet. Béla elkeseredését látva azt javasolta, keresse meg a tizennégyes parcellát, az iroda előtti térképen meglátja merre menjen, és ha szerencséje van, akkor még ott találja a sírásókat. Ha valakik tudnak segíteni, akkor ők azok.

A tizennégyes parcella nem volt messze, könnyű volt megtalálni. Három sírásó dolgozott egy új sírgödörnél, már majdnem készen voltak munkájukkal. Béla nekik is újságírónak mondta magát, aki cikket akar írni a régi tragédiáról. A sírásók vállukat vonogatva néztek egymásra, majd a legidősebb elgondolkodva megszólalt.

– Nekem rémlik valami. Négy-öt évvel ezelőtt temettünk egy férfit. Urnát tettünk egy korábban elkészített sírba, amelyikben már nyugodott valaki. A sírkőn mintha Janika, vagy Jancsika név lett volna, talán évszámok is, erre már nem emlékszem pontosan.

– Ez lesz az uram! Meg tudná mutatni! – vált egyre izgatottabbá Béla.

– Hát, régen volt! Nem biztos, hogy megtalálnám, meg aztán mennem is kellene, sietős a dolgom! – vonakodott a sírásó, mert megérezte, hogy a férfinek ez nagyon fontos, bizonyára nem lenne hálátlan.

– Nézze, megfizetem a fáradtságát, az idejét, ha sikerrel járunk!

– Nem bánom, ha megér ez magának ötezer forintot, akkor mehetünk!

A sírásó tényleg bizonytalan volt a dologban, vagy csak jól játszotta szerepét. Úgy tűnt, sokáig össze-vissza bolyonganak a sírok között, de végül megtalálták. Béla megdöbbenve állt, mereven nézte a sírkövet, a betűket, számokat. Hallotta a vonat robogását, a csattanásokat, az üvegcsörömpölést. Kísérője türelmetlen köhintéssel jelezte, már csak pénzére vár, mennie kellene. Miután megkapta, magára hagyta a még mindig megrendült férfit. Béla nem érzékelte az idő múlását. Suttogva beszélt, bocsánatot kért négyszer, ötször, talán többször is, majd Jancsikát és saját magát győzködte egyre hangosabban: Nem én voltam! Nem én voltam! Nem én voltam! Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Néhány sírral arrébb állt egy üres pad, odament, leült. Minden elsötétedett, egyre könnyebbnek érezte magát, mintha lebegne.

Béla kinyitotta szemét. Egy ismeretlen, aggódó női arcot látott maga előtt. Óvatosan körülnézett, mindenütt zöld és fehér színt látott, műszereket, csöveket. Semmit nem értett.

– Hol vagyok, és ki maga? – kérdezte ijedten.

– Nyugodjon meg! Kórházban van, én Anna nővér vagyok! Örülök, hogy magához tért! Hamarosan jön a főorvos úr!

– Várjon! Hogy kerültem ide?

– Rosszul lett a temetőben. Szívinfarktust kapott. Szerencsére időben észrevették, mentőt hívtak, ide hozták és már túl van a veszélyen. A főorvos úr kitűnő szakember, remek munkát végzett!

– Újraélesztettek?

– Igen, de majd a főorvos úr…

– Nővérke! – vágott Anna szavába Béla. – Akkor én odaát voltam? Onnan jöttem vissza?

– Igen, de majd a főorvos úr elmondja…

– Szóval odaát voltam és visszajöhettem? Akkor megbocsátottak! – sóhajtott Béla és két könnycsepp gördült végig arcán.