„A mese nemcsak gyermekeknek való.
Táplálék felnőtteknek is” (Lessing)
Mindannyian tudjuk, hogy az első kis versikéket, kiolvasó rigmusokat édesanyánktól kaptuk ajándékul az álomba ringató népmesékkel együtt. Ezek a szövegek, bűvös szavak jelentik anyanyelvünk pilléreit. Sokáig hittünk abban, hogy mi is elnyerhetjük imádott hölgyünk kezét, akárcsak a „legkisebb fiú” a mesében, aki ügyességével, okosságával érte el célját. Még felnőttként is szívesen olvasgatjuk Heltai Gáspár fabuláit és Lázár Ervin, Csukás István, Örkény István, Illyés Gyula, Parti Nagy Lajos modern meséit. A mese, a mesélés az emberi kultúra soha el nem avuló kincsei közétartozik. Igen. Lessingnek igaza van: „A mese nemcsak gyermekeknek való”. Nélkülözhetetlen lelki táplálék felnőtteknek is.
Mi hegyhátiak (kaposszekcsőiek és alsómocsoládiak) büszkék lehetünk arra, hogy a magyar népmesekincs megmentésében múlhatatlan érdemei vannak Kulcsár Józsefnek és Banó Istvánnak is. Ők még találkozhattak azokkal a mesemondó tehetségekkel, akik pontosan őrizték elődeik archaikus népmeséit. Munkásságuk igazi jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha figyelmesen tanulmányozzuk a magyar népmesekutatás történetét.
A magyar népmesekutatás és benne a népmesék gyűjtésnek kezdetei a 18. század végére tehetők. Szilcz István, Udvarhelyi Szeles János, Virág Pál mesefeljegyzései arra utalnak, hogy nemcsak a paraszti világban, hanem nemesi és kollégiumi közösségekben is éltek a mesélés hagyományai az 1700-as évek elején. A tudatos népmesegyűjtést a Grimm testvérek 1835-ben megjelent Deutsche Sagen [Német mondák] című gyűjteménye indította meg. A első magyar nyelvű meséket tartalmazó gyűjtemény („Népdalok és mondák” [1855]) Erdélyi János nevéhez fűződik. Ezzel a gyűjteménnyel csaknem egyidős Kriza János székelyföldi gyűjtése, a „Vadrózsák” (Magy. Népr. Lex. 3,741). Az 1840-es évek elején – vélhetően a német mondáskötet hatására Pécsett – Haas Mihály kanonok kezdett foglalkozni a mondagyűjtés gondolatával. Ő publikált először baranyai mondát 1845-ben Az ördögszántás címmel (Haas M. 1845. 322–323 és Pesti J. 2002. 363–377). Kulcsár József, a mocsoládiak költői tehetségű, híres tanítója1894 táján magyaregregyi parasztoktól gyűjtötte a Máré-vár regéje című mondát. Ez 1896-ban jelent meg a Hegyhát című tanulmányában, a Várady Ferenc szerkesztette Baranya vármegye multja és jelenje című monográfiában (Pesti J. 2002.108–112 és VöTsz. 544–548). Haas Mihály és Kulcsár József példája nyomán valóságos mondagyűjtő mozgalom bontakozott ki Pécsett. Bertha Kálmán és Németh Béla mondaszövegei a Pécsi Figyelő című újságban jutottak el az olvasókhoz. A nagy nekibuzdulást kis pangás követte 1910–1930 között. Feltehetően az első világháború egyik káros következményeként. 1933 őszén Berze Nagy János társadalmi gyűjtőmozgalmat szervezett a baranyai folklóremlékek megmentésére. A felhívást kedvezően fogadták (főleg a vidéki tanítók), és lelkes gyűjtőmunkájuk erdményeként1941-ben jelent meg Pécsett Berze Nagy János szerkesztésében a Baranya magyar néphagyományok három impozáns kötete. A művet így is említik a szakemberek: ez a „Magyar Kalevala” (Pesti J. 2002. 6). Az 1930-as években még Kiss Géza kákicsi lelkész végzett népnyelvi gyűjtést az Ormánságban. A tájszavakon kívül gyűjtötte az érdekes mondákat, meséket, hiedelmeket és a falusi életmód néprajzi emlékeit. 1937-ben jelenet meg a nagy sikerű Ormányság című könyve, majd 1952-ben a máig példa értékű Ormánysági Szótár. – Banó István ismerhette ezeket a munkákat. Feltehetően ezek hatására kezdte gyűjteni a hegyháti népmeséket. Valószínűen megegyeztek Berze Naggyal abban, hogy a hegyháti és a völgységi falvakban Banó folytatja népmesék gyűjtését a munkamegosztás jegyében. Berze Nagy és Kulcsár is tévesen gondolta, hogy az igazi, ősi folklórértékeket csak Belső-Somogy és Dél-Baranya „törzsökös magyarjaitól” lehet gyűjteni. Nem vették figyelembe, hogy a törökdúlás idején ugyan gyérült a Hegyhát és a Völgység falvainak lakossága, de a 17. század elejére lassan újjáéledtek a települések. E két kistájunk lakossága máig őrzi a népi műveltség sok elemét, értékét. – Jóllehet Berze Nagy-féle monográfia és Banó István könyve ugyanabban az évben jelent meg, a két munka között van kis időbeli különbség. Banó ugyanis mesekötetében a Jegyzetek című függelékben már utal a Baranyai magyar néphagyományokra. [A téma iránt érdeklődő olvasóink tájékoztatására megemlítem, hogy a baranyai mondák, mesék gyűjtésében jelentősnek kell tekintenünk még Zentai János, Zentai Tünde, Vargha Károly, Rónai Béla, Kováts Valéria, Hegedűs Lajos, Frankovics György és Kiss József munkásságát (L. Pesti J. 2002, 6–7).
Banó István az 1930-as évek közepe táján kerülhetett kapcsolatba Ortutay Gyulával, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a Magyarságtudományi Intézetének volt vezetető professzora. Tőle kaphatott ösztönzést a tervezett mesegyűjtő munkájához. Ortutay ekkor már komoly tekintélynek számított. Tanítványai mintának tekintették a Fedics Mihály mesél című gyűjteményét. Banó megértette, hogy a mesegyűjtés sikere sok tekintetben azon múlik, hogy tud-e tehetséges mesemondókat találni. Törekedett arra, hogy ne csak reprodukáló mesemondók legyenek a forrásai, hanem olyanok is, akik alkotó módon képesek újjáteremteni a régi meséket. A mesemondók kiválasztásában bizonyára még ezeket a szempontokat is figyelembe vette: a) A mesélő legyen hiteles képviselője szülőfaluja nyelvjárásának! b) Legyen tehetsége az érdekes elbeszélés rögtönzésszerű megfogalmazásához! c) Pontos legyen az emlékezete! d) Legyen bátorsága új elemeket beolvasztani meséjébe! d) Élő néphagyomány jelenjen meg a mesében! – Tanulságos Banó könyvének bevezető tanulmánya, amelyben részletesen elemezte mesemondóinak értékeit és apróbb fogyatékosságait is. – Banó jól vette észre, hogy „mesélői különböző tehetségűek, más-más lelkialkatúak, más az érdeklődési körük, s mindez nyomot hagyott meséiken is” (Bevezető, 18). Az igazi mese olyan műalkotás, amely tükrözi a mesélő korának társadalmi viszonyait, és egyúttal mesélő egyéniségének is hű tükre. Korunkban van kialakulóban a népmese-pszichológia tudománya. Művelői bizonyára sok új felismerést tudnak majd megfogalmazni Banó István népmesekötetének beható tanulmányozásával.
Banó népmesekötete Baranya megye két történeti kistájunkról, a Hegyhát és Völgység falvaiból származó meséket örökítette meg számunkra. A mesélés táji jellegzetességeinek megismerését segít az, hogy a mesélők több falut képviselnek. Úgy gondolom, a mesemondók feltétlenül megérdemlik, hogy „szereplésük után” csaknem 90 évvel felsorolom nevüket községek szerint. Banó István híres mesemondói voltak:
Kaposszekcsőről: Budi Péterné Kovács Teréz (1907), Takács János (1852), özv. Gothár Antalné Bartos Erzsébet (1880).
Jágónakról: Takács István (1900), Takács Istvánné Rajna Mária (1906), László Márton (1908), Vágyi János (1862).
Vargáról: Nagy Ádám (1880) és felesége Kovács Katalin (1871).
Csikóstőttősről: Boros János (1888).
Felsőegerszegről: Hebenstreit György (1877).
Ágról: Farkas Péter (1886).
Gerényesről: Ács József (1876).
Alsómocsoládról: Tombi János (1872), Tombi József (1874), Lukács János (1899).
Vékényről: Budi Péter (1898), özv. Budi Ádámné Beke Erzsébet (1876).
Kárászól: Kereszturi István (1872), Pál István (1913), Sánta János (1902).
Magyaregregyről: Fóris Jánosné Deák Teréz (1878), Pap Tamás Katalin (1872).
A mesemondás egykori körülményeit nem ismerjük. Bizonyára otthonukban kereste fel mesemondóit Banó István. Lehet, hogy hangrögzítővel készültek a beszédfelvételek, de valószínűbb, hogy hallás után jegyezte le Banó a meséket, esetleg néha ismétléseket követően. A mesélés témáit a bizonyára a mesélők választották meg. Lehet, hogy minden mesélőjétől kérdezte Banó: van-e valami egészen különös meséje? Így jöhettek elő az emlékezetből például a hazudós mesék. – A mesélés lélektanához tartozik az, hogy a mesélő a történet előadásával bátran mer megfogalmazni olyan gondolatokat is, amelyek kerülendőek a mindennapi beszédben, így akár tabutémák is lehetnek. Ebből a szempontból igen tanulságosak Pap Tamás Katalin meséi. Ezekben gyakran bukkannak fel erotikus jelenetek. Megdöbbentem például azon, hogy 1930 táján Magyaregregyen természetesnek tartották a menyasszonyjelölt előkészítését a szexuális életre. Erről szól az 51. számú mese. Vajon ez a merész cselekedet a valóságban is megtörtént, vagy csak a mesélő fantáziája szülte? Pap Tamás Katalin az alkotó mesélő típusának egyik kiemelkedő megtestesítője volt. Sokoldalú tájékozottsága alapján felismerte, hogy a 2. világháború nem történt volna meg, ha a bankárok nem adtak volna pénzt a fegyverek előállításához. Ez az 50. számú mese fő tanulsága.
A szövegek lejegyzésében a fonetikus írás szabályait vette figyelembe a gyűjtő. A köznyelvi hasonulásokat (azt, ezt, aztán) nem jelölte, és hasonlón nem írta fonetikusan a fiaim, fiai szavakat sem. Lényegében nagyolt fonetikus átírásnak tekinthetjük Banó lejegyzési gyakorlatát. Így is alkalmasak ezek szövegek akár dialektológiai kutatások adatolására is! Sok archaikus tájszó található mesék szövegeiben. Ezekről kis jegyzéket tett közzé Banó István Este, Éjfél, Hajnal című kötetének függelékében.
Nagy érték Banó István mesekötetében a Jegyzetek című függelék. Nagy gonddal állította össze a szerző az általa gyűjtött mesék tipológiai rendszerét. Ehhez a tanulmányhoz felhasználta Aarne-Thompson munkáját és Berze Nagy János még kéziratban levő nagy dolgozatát, amely csak jóval később (1957-ben) jelenhetett meg Magyar népmesetípusok I–II. címmel Pécsett Banó István áldozatos munkájával.
Banó könyvéhez Bevezető címen Ortutay Gyula írt ajánlást. Ebből megtudhatjuk, hogy a népmesekötet az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény II. köteteként jelent meg.
⁕
Banó István
Banó István (Kaposszekcső, 1918. jan. 14. – Bp., 1987. márc. 4.): folklórkutató, pedagógus, a néprajztudomány kandidátusa (1985). Az Eötvös Kollégium tagjaként m.–latin (1941), majd orosz szakos (1953) középisk. tanári oklevelet szerzett. Bölcsészdoktor a néprajz, magyar irodalomtörténet és nyelvészet tárgyköréből (1943). „Népdalszövegeink folklóresztétikai jellemzői” c. disszertációjával nyerte el a kandidátusi fokozatot. Gimn. tanár Zentán (1941–45), ahol folklórgyűjtéseket is végzett. A Néprajzi Múz. Ethnológiai Adattárának vezetője (1945–49). Középisk. tanár, ill. szakfelügyelő Bp.-en (1949-től), az Oktatásügyi Min.-ban osztályvezető (1951-től), tanszékvezető főisk. tanár a Központi Pedagógus Továbbképző Intézetben (1953-tól), majd az Orsz. Pedagógiai Intézet idegen nyelvű tanszékének vezetoje, főmunkatársa nyugdíjazásáig, 1978-ig. Több pedagógiai módszertani munkát és tankönyvet írt. Közel három évtizeden át foglalkozott Berze Nagy János népköltési hagyatékával. A folklóron belül a népmesével, népdallal, népszokásokkal, népi írásbeliséggel foglalkozott. Legtöbb tanulmánya az Ethnographiában és a pécsi Janus Pannonius Múz. Évkönyvében jelent meg. – F. m. Baranyai magyar népmesék (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény II. Bp., 1941); Megfújom sípomat erdő derekában… Válogatás a régi és a mai magyar népköltészetből (Bp., 1985); Latin nyelvkönyv (tankönyv Nagy Ferenccel és Waczulik Margittal, Bp. 1987); Este, Éjfél, Hajnal -Baranyai népmesék (Bp., 1988).
(Forrás: Arcanum)
*
Irodalom
- Haas M.1845 = Haas Mihály: Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben. Pécsett, 1845.
- Pesti J. 2002, = Pesti János: Az ördögszántotta hegy – Baranyai mondák, hiedelmek és történetek Pécs, 2002.
- Magy. Népr. Lex. 3. = Magyar Néprajzi Lexikon 3. Főszerk.: Ortutay Gyula. Budapest, 1980.
- VöTsz.= Pesti János – Máté Gábor: Völgységi tájszótár Pécs, 2018.
Szóljon hozzá!