Nem bocsátottam meg azoknak, akik súlyos bűnt követtek el ellenem annak idején, a bosszúvágy azonban rég kialudt bennem. Oly sok idő elteltével, az öregkor küszöbén immár, kíváncsiság ébredt bennem a sorsuk iránt, bár valamiért azt gyanítottam, hogy már egyikük sem él. Meglehet, csak azért, mert a lelkem mélyén azt kívántam, hogy így legyen.
___Megbíztam hát a legrátermettebb szolgámat, hogy derítse ki, mi lett azzal, aki megalázott engem, tudjon meg róla mindent, amit csak lehet. Támpontként csak a nevét tudtam megadni neki, és megnevezni a falut, megaláztatásom helyszínét, ahonnan messzire költöztem aztán.
___‒ Ivásra adta a fejét, korhely életet élt, a falu szégyene volt – mondta, visszatérve az útjáról alig egy hét múlva. ‒ Jó húsz esztendeje, egy téli hajnalon holtan találták az útszéli árokban, nem messze a kocsmától.
___Másodjára azt kellett kiderítenie, mi lett azzal, aki elcsábította a hitvesemet. Támpontként megadtam neki a nevét, az akkori lakhelye címét – közeli ismerősöm volt –, és megneveztem a várost, ahol akkoriban éltem.
___‒ Nagy szoknyavadász hírében állt. Gyilkosság áldozata lett, úgy tíz évvel ezelőtt. Szerelemféltésből ölték meg ‒ tájékoztatott, ahogy visszatért az útjáról közel egy hónap múlva.
___Már csak azt kellett kiderítenie, mi lett azzal, aki kiforgatott a vagyonomból. Csak a nevét tudtam – különös neve volt, lévén idegen földről való –, meg hogy a fővárosban élt akkoriban, akárcsak én.
___Jó három hónap múlva tért vissza.
___‒ Szenvedélyes szerencsejátékos volt, és végül minden vagyonát eljátszotta. Koldusbotra jutott. Egy utcasarkon halt meg, ahol koldulni szokott, alig néhány éve – tudatta velem.
___Mindhárom hírt közömbösen fogadtam, hisz régen elégtételt vettem már a sérelmeimért: egyvalaki ellen követtem el a három bűnt, amit ellenem hárman követtek el. Biztosra vettem, hogy ő még életben van…
___Egy napon bebocsátást kért a palotámba egy idegen. Messziről jöhetett; elhanyagoltnak és kimerültnek látszott. Leültettem az előcsarnokban, és hozattam neki némi ennivalót, meg egy pohár bort. Meglepetésemre minden mohóság nélkül, szinte ráérősen látott neki enni. Hallgattunk. Egy idő után mintegy váratlanul, közömbös hangon megjegyezte, csodálkozik, hogy sehol sem látni őröket. Azt mondtam erre, hogy a birodalmamban mindenható vagyok, tehát sebezhetetlen is.
___‒ És mekkora a birodalmad? ‒ kérdezte.
___‒ Én magam sem ismerem a határait ‒ válaszoltam.
___Aztán egyikünk sem szólt. Miután befejezte az evést – meglehetősen sokára –, megköszönte a figyelmességemet, és felállt az asztaltól. Akkor megkérdeztem tőle, mi járatban van.
___‒ Teljesítenem kell egy megbízást – válaszolta.
___‒ Éspedig? ‒ kérdeztem.
___‒ Az küldött engem, akit valamikor megaláztál, akinek elcsábítottad a hitvesét, és akit kiforgattál a vagyonából. Azt mondta, ha megmaradt volna földönfutónak, akkor talán megbocsátott volna neked, de mert gazdag lett mégis, dúsgazdag, nagy hatalmú uraság, nem halhat meg anélkül, hogy elégtételt ne venne a sérelmeiért. Biztosra véve, hogy még életben vagy, megbízott, hogy öljelek meg… Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű dolgom lesz – tette hozzá némi hallgatás után, majd pisztolyt rántott elő a kabátzsebéből, és rám szegezte.
___Elnevettem magam.
___‒ Nem fogod meghúzni a ravaszt – mondtam aztán. ‒ Mozdulni sem fogsz többé, és megszólalni sem. Figyelmeztettelek, hogy a birodalmamban mindenható vagyok és sebezhetetlen. A birodalmam pedig, melynek a határait én magam sem ismerem, nem más, mint a képzeletem. Annak a szüleménye vagy te is, akárcsak ez a palota meg ez a történet, melynek – íme hát – a végére is értem.
Szóljon hozzá!