Diákkoromban, a húszas éveim elején sokat olvastam, valósággal faltam a könyveket. Szórakoztattak, de szinte semmilyen nyomot nem hagytak bennem. Többször is előfordult velem, hogy nagyjából a felénél tartottam egy könyvnek, amikor rájöttem, hogy már olvastam, mígnem egy napon egyszeriben hátat fordítottam az irodalomnak. Évek teltek el aztán anélkül, hogy egyetlen egy könyvet is a kezembe vettem volna. Később elolvastam néhányat évente. Nem mondom, hogy időpocsékolás volt, de igazán egyik sem érintett meg. A pártfogoltamnak köszönhetően jó egy éve mégis feltámadt az érdeklődésem az irodalom iránt, de már nem olvasóként. Egy dolog az olvasás, és egészen más dolog az írás – hívta fel a figyelmemet.
___Egy peremkerületi bérház legfelső emeletén lévő szűk, de komfortos lakásom új bérlője volt. A megbeszélésünk szerint pár nappal a beköltözése után meglátogattam, hátha van valamilyen kifogása vagy kérése. Nem volt. Ahogy mondta, a legmegfelelőbb helyszínt találta meg nagyszabású terve megvalósításához. Könyvet fog írni, regényt. Nemrégiben rájött, hogy „az írás a megoldás az életére”. Két év elteltével fölöslegesnek látta folytatni irodalomtudományi és esztétikai tanulmányait; „eleget tudott meg az irodalomról”, és úgy érezte, „eljött a cselekvés ideje”. Elárulta, hogy az írás kárpótlás is lesz szerelmi csalódásáért. Portásként dolgozott egy kisebb vállalatnál. Sok dolga nem volt, olvasgathatott a munkaideje alatt, és szövögethette a regénye cselekményét, amely már „kezdett is körvonalazódni”. Az íróasztal legfelső fiókjából elővett egy nagyobb könyvformátumú, mélybordó bársonyborítású albumot, rajta kalligrafikus aranybetűkkel írt felirattal: NAPLÓ.
___‒ Ebbe fogom írni – mutatta lelkesen, majd visszatette a fiókba.
___Hirtelen támadt szeszélyből alkut ajánlottam neki: ha egy éven belül megírja a könyvet, nem kell lakbért fizetnie, de ha nem, akkor meg kell fizetnie visszamenőleg. Nem győzött hálálkodni.
___Eleinte nagyjából havonta találkoztunk egy általa megkedvelt közeli, hagyományos kocsmában, ahol „megérinti az embert a kallódás ihlető atmoszférája.” Tény, hogy engem is megérintett. Szeretett beszélni az irodalomról, de megkért, hogy sose kérdezzem, hol tart a regényével. Természetesen egyéb témák is szóba kerültek közöttünk, mint az írásművészet, de csak az erről folytatott eszmecseréinket tartottam érdemesnek és szándékoztam megörökíteni, szépirodalmi igényességgel, ami szükségképpen minőségjavítással járt a színvonalat, nyelvezetet, és – bevallom – némi gazdagítással a tartalmat illetően; igyekeztem a legszűkebb teret engedni utólag támadt gondolataimnak.
___Emlékezetem szerint az első alkalommal mintegy bevezetésként azt kérdezte tőlem, hogy mit várok egy könyvtől, amikor a kezembe veszem, vagyis, tágabb értelemben, mik az elvárásaim az irodalommal szemben. Elárultam neki, hogy én már nemigen olvasok, de hogy egy közhellyel éljek, a jó irodalom tanít, nevel és szórakoztat. Számomra pedig az a legfontosabb, hogy szórakoztasson. Inkább ne tanítson és ne neveljen, ha nem szórakoztat. Vagyis untat.
___‒ Kétségkívül jogosak ezek az elvárások – mondta erre ő –, de ha az író olvasói elvárásokhoz igazodva ír, akkor feladatot, lényegében megrendelést teljesít, ami óhatatlanul korlátozza az alkotói szabadságát, sőt képességét. Nem azt írja, amit az ihlete sugallatára írna, szabadjára engedve a képzeletét, szabad folyást engedve a gondolatainak és képzettársításainak.
___‒ Nyilván korlátokat jelentenek az olvasói elvárások – érveltem én –, ugyanakkor kontrollt is, ami nélkül könnyen elragadja az írót az alkotás mámora, és fölösleges kitérőkkel, leírásokkal, eszmefuttatásokkal hátráltatja a cselekményt és terheli az olvasót.
___‒ Én mégis azt vallom ‒ mondta erre ‒, hogy az alkotói szabadság mindenek fölött áll. Ami viszont elengedhetetlen követelmény, az a hitelesség. Enélkül az olvasó nem tud belépni az adott könyv világába, együtt élni a szereplőkkel, sőt azonosulni azokkal, akikkel rokonszenvez. A hitelességben rejlik az írásművészet varázsa, titka. Egy képtelenségen alapuló történet is lehet hiteles, ha tartalmában, részleteiben, gondolatiságában a cselekmény tapasztalatokat közvetít. Nem elsősorban személyes, hanem kollektív, egyetemes tapasztalatokat. Tegyük fel például, hogy egy elbeszélés főszereplője halhatatlan, ami eleve képtelenség. Erre a képtelenségre viszont fel lehet építeni egy hiteles, pontosabban hitelesnek ható történetet, amelyben a főszereplő sorra szembesül kiváltságának minden hátulütőjével, hátrányával, mondhatni átkával, ami a halandóknak a tér és idő által behatárolt világában várhat rá, tapasztalatainkból és ismereteinkből kikövetkeztetve…
___A legközelebbi találkozásunk során nem kis meglepetésemre lényegében a sajátjaiként hozta fel az én érveimet, kissé átfogalmazva persze, és kibővítve további szempontokkal, részletekkel, az írók, illetve az irodalom küldetéséről szólva. Erre vonatkozóan nagyjából az alábbiakat mondta:
___‒ Én úgy gondolom, sőt meggyőződéssel vallom, hogy az irodalomnak az lenne a rendeltetése, hogy jobbá tegye a világot. Ehhez pedig olyan mély tartalmú, és ennek megfelelően emelkedett, fennkölt stílusban megírt könyvekre, pontosabban remekművekre volna szükség, amelyek főhőse a legnemesebb erényekről tesz tanúbizonyságot a gonosz elleni küzdelmében megpróbáltatásokkal és hányattatásokkal teli életútján, a legádázabb viszontagságok közepette is; akire példaképként tekinthet az olvasó, akivel azonosulni tud, akinek osztozik a sorsában, és aki tovább él benne, a személyiségének részévé lesz.
___‒ És így válik jobb emberré – vettem át a szót. ‒ Szépen hangzik, annyi bizonyos, és igaz is lehet, de egy ilyen remekmű megalkotása túl nagy elvárás az íróktól. A világirodalom alig néhány hasonló művet tart számon, és az olvasók csak egy szűk, átlagon felül művelt rétegének lenne vagy van rá igénye, akik nagy többségükben bizonyára kifinomult lelkületűek, így eleve jó emberek. Persze mindig lehetnek jobbak is, mint amilyenek.
___‒ Kétségtelen, de a probléma sokkal inkább az, hogy az írók nincsenek tudatában a küldetésüknek, pontosabban annak, hogy küldetést kellene teljesíteniük, sőt egyre messzebb kerülnek attól a küldetéstől, lesüllyedve azok szintjére, legalábbis az alkotásaikban, akiknek a felemelésén kellene fáradozniuk. A lélek és szellem világa háttérbe szorult, előtérbe lépett a test, az ösztönök világa, a hősök szerepét átvették az antihősök, ennek megfelelően az emelkedett stílust, a gazdagon árnyalt nyelvezetet felváltotta a hétköznapi, szegényes, sokszor durva, többnyire öncélúan közönséges. Ráadásul túl sok az író, akik többnyire legfeljebb csak jó szakemberek, ugyanakkor túlságosan termékenyek, ami miatt igencsak felhígult az irodalmi kínálat, túlsúlyba került a középszerűség, sőt minőségtelenség.
___Mindketten belekortyoltunk az italunkba, aztán én folytattam egy kérdéssel.
___– Mégis, miben látod a megoldást? Hogyan tudná az irodalom visszanyerni a tekintélyét, súlyát, rangját? Hogyan tudná betölteni azt a bizonyos rendeltetését, vagyis jobbá tenni az embereket, a világot?
___– Talán ha minden író egyetlen egy könyv megírására összpontosítaná a szellemi erejét, tehetségét, tudását, azzal a feltett szándékkal, hogy az a világirodalom egyik legnagyszerűbb alkotása legyen. Ehhez persze az írói mesterség magas szintű birtoklása mellett kellő élettapasztalat, élményanyag és ismeret kell, amire meglett kora előtt nemigen tehet szert senki…
___A legközelebbi beszélgetésünk során lényegében ellenkezőleg érvelt, amin már kevésbé lepődtem meg, mint az első alkalommal.
___‒ Az irodalomnak is sokfélének kell lennie – mondta –, ahogy sokféle a zene, a festészet, szobrászat, bármelyik művészeti ág, vagy akár az építészet, de még az egyes műfajokon, sőt irányzatokon belül is fontos a sokféleség. Minden műfajnak és irányzatnak megvan a maga szélesebb vagy szűkebb befogadó rétege, közönsége, amely igényli is a sokféleséget, és nyitott az újszerűségre. Ezek forrása pedig az alkotók kreativitása, aminek éppen emiatt barbárság volna korlátokat szabni bármilyen módon, akár bizonyos elvárásokkal is.
___Belekortyolt az italába, aztán folytatta.
___– Tudni kell, hogy az író nem valamilyen céllal ír, hanem azért, mert írnia kell, mert ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy írjon. Ilyenformán az esetleges tartalom az alkotás folyamatában születik, lényegében spontánul. Ha az írót megkérdezik, hogy miről szól a könyv, amin éppen dolgozik, azt válaszolja, hogy akkor tudja megmondani, ha majd elkészült vele. Csak a kész műben teljesedik ki a cselekmény, és többnyire azonosítani is lehet benne valamilyen üzenetet, tanulságot, mondanivalót.
___– Akkor már értem – szólaltam meg –, mit jelent, hogy nem az író keze vezeti a tollat, hanem a toll az író kezét.
___– Lényegében erről van szó – helyeselt bólogatva…
___E találkozásunk után nem sokkal messzi, idegen földre utaztam, és csak fél év múltán tértem vissza. Időközben váltottunk néhány, meglehetősen hivatalos hangvételű levelet. Az elsők valamelyikében azt írta a regényével kapcsolatban – bár nem kérdeztem rá –, hogy „jó nyomon van”.
___A visszaérkezésem után néhány nappal, tudtán kívül – feltételeztem, hogy a munkahelyén tartózkodik –, látogatást tettem nála. Átható dohányfüstszag és szinte leírhatatlan rendetlenség fogadott. Csalódottságot éreztem, de aztán arra gondoltam, hogy ilyen az a bizonyos „művészi rendetlenség”. A napló ott hevert az íróasztal legfelső fiókjában. Nem néztem bele, tapintatból.
___Pár napra rá találkoztunk a kocsmában. Mintha sok évet öregedett volna. Meglehetősen elhanyagolt volt, amilyennek soha nem láttam; kissé püffedt, vöröses arca erősen borostás, gyűröttes ruhája csípős dohányszagú. Cseppet sem volt zavarban ugyanakkor; valami oktalan derű sugárzott a tekintetéből. Az italnak köszönhetően, állapítottam meg mindjárt, nem kis rosszallással.
___– Pusztulok – mondta szinte büszkén, mintha kitalálta volna a gondolataimat, és rágyújtott egy cigarettára, enyhén remegő kézzel. – De energiák szabadulnak fel bennem ebben a pusztulásban, alkotó energiák. Csak azon imádkozom, hogy be tudjam fejezni a regényt, a többi nem számít. Jó nyomon vagyok továbbra is, annyit elmondhatok.
___Aztán közömbös dolgokról beszélgettünk. Kifejezetten választékosan és élvezetesen, megkapó szellemességgel beszélt. Jóval többet ivott, mint én, de nemigen látszott rajta. Végül elárulta, otthagyta a munkahelyét, hogy teljesen az írásnak szentelhesse magát, és kért, hogy segítsem ki, mert hamarosan elfogy a megtakarított pénze. Természetesen kisegítettem, bőkezűen.
___A következő találkozásunk hasonlóan telt el. Sokkal rosszabbul nézett ki, valósággal megöregedett. Még többet ivott, de alig látszott rajta, és egyik cigarettát szívta a másik után. Ugyanakkor talán még választékosabban és élvezetesebben beszélt, és kifejezetten bölcs dolgokat mondott, ám magáról az irodalomról ezúttal sem ejtett szót. A végén megint pénzt kért tőlem, szinte esküdözve, hogy ez az utolsó eset, most már „kihúzza” a könyve befejezéséig. Szűk két hónapja volt még a megállapodásunk szerint. A kétségeim ellenére – az utóbbi időben egyre gyakrabban támadtak – nem tagadtam meg tőle; a mecénás szerepében tetszelegve hinni akartam neki, bízni akartam benne.
___Pár nappal a határidő lejárta előtt felhívott. Megkért, hogy látogassam meg aznap este, ha éppen ráérek. Meglepetéssel fog szolgálni. Szokatlanul fáradtnak éreztem a hangját.
___Éppen ráértem. Csodálkoztam egy kicsit, miért lenne meglepetés, hogy befejezte a regényét.
___A kopogtatásomra nem nyitott ajtót. Bementem. Példás rend és tisztaság fogadott. Az ágyon feküdt, hanyatt, két kezét összekulcsolva a mellén. Fénytelen szeme félig nyitva volt. (A hatóságoktól később megtudtam, hogy egy bizonyos szer és az alkohol együttes hatása okozta a halálát.)
___A napló ott hevert az íróasztal közepén. Mindjárt kezembe vettem, de egy darabig csak néztem, szinte gyönyörködve, a mélybordó bársonyborítást és a kalligrafikus aranybetűket, késleltetve a pillanatot, amikor beigazolódik a gyanúm.
___Beigazolódott: egy árva sor sem volt benne.
___Magamhoz vettem. Abba írtam aztán ezt a történetet. Indíttatást éreztem továbbiak írására is, de már inkább regényben gondolkozom.
Szóljon hozzá!