Megvagyok!

 

Ugye mindnyájan ismerjük azt az érzést, amikor a szürke, ködös reggel sápadt fénye éppen átszivárog a sötétítő függöny résein, na, ilyenkor jó átfordulni a test másik oldalára könnyedén. Az újabb hunyorgás a plafon sarkába esik, a pók tovább fonta hálóját éjszaka. Már egész szép gombolyag terebélyesedik ott, na, én biztosan nem fogom kibogozni. Talán szólni kellene a szobalánynak, ja, most az sincsen. Meztelen talpaim a papucsom keresik. Már úgy besettenkedtem az ágy alá, hogy majd térdre esek, és azt nem akarom. A fájdalmat kerülnöm kell. Egyáltalán van papucsom? Nem érdekes. Majd mondom a szolgálónak, ha nem bírja azzal a törékeny derekával az ágyat kihúzni, akkor a söprű rúdjával írjon egy félkört le az ágy alatt. Megér ez ennyit? Semmi esetre sem. Felírom majd valahová, mondjuk az ablakokra és a szemöldökfára, hogy mindig lássam. Szolgálóm nincsen. Mától kezdve senkim sincsen. Mezítláb keresem a borotvát a fürdőszobában. A pizsamám szára rövid, kék és konvencionális, ezen is változtatni kell. A tükör meg annyira homályos, hogy nem is látom magam. Ez jó is meg nem.

Valahogy csak kijutok az utcára, feltehetően ruhában vagyok, mert nem áll meg előttem senki, nem szörnyülködnek, egyszerűen észre sem vesznek. Egyet tudok biztosan. A kávé illata birizgálja orromat, kávét kellene innom, akkor kitisztulna minden. Régen a személyzet kiváló kávét főzött, porcelán csészében hozták be. Vártam rá a fotelben. Az persze nem én voltam, egy film részlete lehetett. Ez a kávé vacak, a pénztárcám meg elveszett. Exkuzálnám magam, de a pultos észre sem vesz. Egyáltalán megittam a kávét? Ez a csésze itt előttem tiszta és üres. Jól van. Gyerünk a friss levegőre!

Az eső esik. Esernyőm nincs, talán nem is volt sosem, csak a komornyik tartotta a hóna alatt. Igyekszem a sok esernyő és kalap közé szemtelenkedni, de nem szól rám senki sem. Miért nem szidnak le? Ez elvégre pofátlanság, egy rendes ember nem csinál ilyet. Úgy viselkednek, mintha nem is léteznék, mintha nem látnának engem. Akkor a császár meztelen? Mindenre elszántan állok egy férfitársam elé.

– Mondja! Már elnézést a kérdésért, de lát maga engem?

A férfi elnyomja a kuka fedelén a csikket, az utolsó slukk tartalmát egyenest a pofámba fújja, majd dörmög valamit, a korlátban erősen kapaszkodva indul előre. Biztos, hogy erre van az előre? A szemtelen játékot megismétlem még kétszer. Egy fiatal koma helyettem a telefonját nézegeti, aztán rohanni kezd. Megbocsátok neki, biztosan randevúra siet. A hölgy, a hölgy az más. Folyton a kalapját illesztgeti, láthatóan arra törekszik, hogy védje az eső ellen, de a göndör hajfürt is látsszék. Azt hiszem, tükörnek nézett. Én meg arra gondoltam, hogy ideje lenne kipróbálnom a járműveket. Nyugodtan lépkedtem a karosszériákon a tilos előtt, még egy duda sem szólalt meg. Mikor elindult a kocsisor, nagyot hasaltam a földre. Egészen biztos voltam benne, hogy most már jönni fog szirénázva a mentő, a kórházban landolok, és végre embernek néznek. Lesz papucsom és egyebek. Nem történt semmi sem. Ezt követően megnéztem ingyen egy-két filmet, az operaházban a legszebb páholyba vonultam be. Az ám, csakhogy éhes lettem. Iszonyúan korgott a gyomrom, már megint a szobalány jutott eszembe. Ugyan milyen vacsorával fog várni? Reklamálni is fogok, hogy még egy szendvicset sem csúsztatott a zsebembe, a kávéról nem is beszélve. Micsoda eljárás ez, kérem!

Hirtelen leültem egy padra, már majdnem sötétedett. Nekem feltétlen tisztáznom kell valamit. Most akkor tényleg van nekem valamilyen fehércselédem? Miért jut folyton az eszembe? Az agyamat túráztattam, és ilyen kérdések támadtak meg. Hát ki vasalja az ingeimet? Ki mosogatja el vacsora után azokat az undorító edényeket? Meggyőztem magam. Nem volt nehéz, egyik tevékenység sem esett kezemre. Majd tovább kutakodtam, mígnem iszonyú sebességgel rohantam a repülőtérre.

Érdekes módon, ahogy tülekedtem, egyre többen tettek rám megjegyzéseket. Pontosan úgy, mintha léteznék. És ekkor! Ekkor láttam meg a szobalányom… azaz a feleségem. Gerincén hátizsák púposodott, a hangár felé igyekezett. Én eszeveszetten rohantam utána, estem, keltem, már zöld ütéseket is elszenvedtem. Hogy rám mérték, most nagy örömmel töltött el. A nőm megfordult, szemtelenül rám nevetett.

– Én megmondtam, hogy elveszett vagy nélkülem.

– Igen! Igen! – üvöltöttem, valaki piszokul a lábamba rúgott, és mintha még azt is mondta volna, hogy hülye.

Én azonban nem törődtem semmivel. A szobalányom meg a feleségem nyakát hátulról átkulcsoltam, a hátizsák pont megfelelt a fenekemnek, két lábammal meg átnyaláboltam térdei körül, innentől megmozdulni nemigen volt lehetősége.

– Igen! Megvagyok! – suttogtam, és hiába jöttek az ellenőrök, eszem ágában sem volt változtatni visszanyert pozíciómon.

Nem volt kétséges. Mindenki látta. Megtaláltam elveszett önmagamat végre.

Éjfél körül erősen megdobbant a szívem, majd az agyam is lüktetni kezdett. Akkor! Kit is találtam én meg? Ezt az alvó nőt? Vagy magamat? Ezt holnap feltétlen ki kell derítenem. Írtam magamnak egy üzenetet. A közeli híd közepén önmagamat hívtam találkozóra fél tízre. Alá is írtam, s jeleztem, hogy sürgős üzenet.