Valami ostoba szeszélyből egyszeriben látni akartam megint, oly sok idő elteltével.
___Ott állt a falu vasútállomásán a ködös téli reggel szürkületében, a vonat érkezését várva. Éppúgy, mint jó harminc évvel ezelőtt. Semmit sem változott.
___Hiába várt, a vonat csak nem jött, azóta sem. Az idő megállt számára, és megmaradt annak a „zsenge ifjú”-nak, aki akkoriban volt.
___Nagy jövőt, fényes életutat szántam neki, én, a mecénása, sőt okkal mondhatom, a szülőatyja. Meg is volt hozzá minden adottsága. Persze meg kellett volna küzdenie a sikerért. Én magam gördítettem volna elébe a leküzdendő nehézségeket, akadályokat; megannyi próbatételt, hogy újra meg újra tanúbizonyságát adja rátermettségének és állhatatosságának. Teljesíthetetlen feladatok elé is állítottam volna, hogy ismerje meg a kudarc keserűségét. Mint biztos túlélőt, háborúba is küldtem volna, hogy bizonyítsa, hősies helytállásra is képes. Vártak rá lélegzetelállító kalandok is persze, meg szenvedélyes románcok, boldogság és boldogtalanság, apró földi mennyországok és poklok.
___De hiába várta azt a vonatot, s lám, még most is várja.
___Én öregszem, rajta nem fog az idő, mégis együtt fogunk meghalni. Rá azonban senki sem fog emlékezni.
___Ő lett volna világraszóló regényem főhőse.
Szóljon hozzá!