Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Miklós Radnóti: Nu pot să ştiu…
Nu pot să ştiu, acest plai altuia ce înseamnă,
pentru mine e patrie această mică ţară
cuprinsă-n flăcări, lumea copilăriei deodată.
Din ea am crescut eu, din trunchi o slabă creangă,
şi sper, că trupu-mi în acest pământ o să se afundă.
Sunt acasă. Şi dacă la genunchiu-mi se neteză
un tufiş, numele-i, floarea-i mi-e cunoscută,
ştiu, cine si unde merge acum pe stradă,
şi ştiu ce înseamnă într-un amurg de vară
durerea roşie, care pe pereţi se revarsă.
Celui care cu avion se-nalţă, hartă-i acest plai,
şi nu ştie unde a locuit Vörösmarty Mihály,
aceluia ce înseamnă harta? uzină, baracă ostilă,
dar pentru mine lăcustă, bou, turn, fermă blândă
acela fabrică vede-n binoclu şi pământ arat,
eu muncitor, tremurând pentru munca sa,
pădure, ogradă cu păsări , vii şi morminte
şi o bătrânică care printre morminte plânge.
Şi cei-i de sus cale ferată, fabrică de distrus,
acela-i un canton, şi în faţă e paznicul,
cu steag roşu-n mână, şi-n jur multi copii,
şi-n curtea fabricilor câini jucăuşi rostogolii;
Şi acolo-i parcul, cu a vechilor iubiri urme,
gustul sărutlui când e miere, când e afine,
Şi-n drum spre scoală , pe margine de trotuar,
să nu răspund în acea zi, pe o piatră am călcat,
iată acesta-i piatra, dar de sus piatra nu se vede,
nu-i instrument, cu care aceasta s-ar percepe.
Căci vinovaţi suntem noi, precum şi alte naţiuni,
şi ştim în ce am păcătuit, când,unde şi ştim cum,
dar trăiesc aici muncitori, şi poeţi cinstiţi
şi prunci , în care se va naşte un nou spirit,
sclipeşte-n ei, îl păzesc, ascunşi în beciuri negre,
până când a patriei trup nu poartă a păcii semne,
şi la cuvintele înnăbuşite ei vor răspunde cu noi cuvinte.
Acoperă-ne nor de noapte veghetor cu aripile-ţi măreţe.
Szóljon hozzá!