A pécsi újságok rendszeresen írtak évad közben is a színházi műsorról, a színre vitt darabokról, a bennük szerepelt színészekről, emellett az évad végén is értékeltek. Így történt ez az 1934/1935-ös évaddal is, és a „Pécsi Napló” május 19.-i számában, a talányos „K. -r.” monogramú, „Az elmúlt színházi évad mérlege” című írás tartalmazta. Ezt közlöm most.
(Forrás: Kitervezte.hu)
„Egy hete tartotta a színház az 1934-1935. évi szezon utolsó előadását, a rivalda lámpái kialudtak, és a társulat azóta már nyári állomáshelyén, Nagykanizsán aratja a tapsokat. Nehéz, súlyos, gondokkal teli évad volt a legutóbbi. Ezt végeredményében évek óta el lehet már mondani, mégis az idei színi évadnál ez a megállapítás különösképen indokolt. Soha nem volt ugyanis a nehéz gazdasági viszonyok bénító hatása mellett annyira érezhető a vidéki színészet szervezetének elégtelensége, mint ezúttal.
A most véget ért évadban ugyanis a vidéki színigazgatónak nemcsak a közönség pénztelenségéből fakadó dekonjunktúra, hanem a fővárosi színházak vidékellenes politikája ellen is kellett küzdenie. Eddig, ha egy színigazgató mérlege gyenge eredményt mutatott fel, természetes volt a kérdés, hogy nem voltak-e műsorhibák? És ezekért azután mindig a színigazgató volt felelős.
Pécsett különösen, ahol ismételten bebizonyult, hogy a legjobb közönséggel rendelkezik, amelynek a színház iránti szeretetét még a mai súlyos gazdasági viszonyok sem tudták megsemmisíteni. Ma már ép ezért nem volna igazságos mindezért, sőt a legtöbb hiányért a színigazgatót okolni. A vidéki színigazgató eszközei ugyanis olyannyira összezsugorodtak, hogy gyökeres, radikális változtatás nélkül lehetetlen a vidéki színészet tovább haladását az eddigi után elképzelni.
A vidéki színházak műsora a fővárosiak után igazodik. Ez magától értetődik. Vidéken az u. n. ősbemutatók mindig egyúttal vidéki nívót is jelentenek, ami ellen természetesen a közönség tiltakozik leginkább. Ami értékes, az megtalálja útját a fővárosi színpadokhoz, tucatárura pedig a vidéki közönség, amelynek ízlését és igényeit a hangosfilm és a rádió a legmesszebbmenőkig felfokozta, nem kiváncsi.
A vidéki színigazgató tehát alkalmazkodott a fővárosi színházak műsoraihoz, és ezzel a műsorpolitikával a közönség is meg volt elégedve. A helyzet azonban az idén gyökeresen megváltozott. A fővárosi színigazgatók ugyanis megfeledkezve arról, hogy az ő körzetükbe csakis Budapest tartozik, arra az álláspontra helyezkedtek, hogy amely darabnak sikere van, annak előadását a kiadóval egyetértve vidéken csakis akkor engedélyezik már, amikor az legtöbbször túljutott már a száz és egynéhányadik előadáson.
Hónapokon keresztül szerepelnek budapesti színpadokon darabok, példa erre a ’120-as tempó,’ amelyeknek előadása vidéki színpadokon századik előadásuk után sincsen még engedélyezve. Hasonlóképen nem mutatható be még vidéken a ’Vallomás,’ ’Az asszony hazudik’ és a ’Történnek még csodák’ sem. Csupa olyan darab, amelynek Budapesten átütőerejű sikere van, és amelyek vidéken is alkalmasak lennének arra, hogy a közönség ellanyhuló érdeklődését felfrissítsék.
Vidéki színigazgató nem mutathatja be ezeket a darabokat, mivel a fővárosiak színházuk közönsége számának csökkenésétől félnek, ezeknek vidéki bemutatása esetében. Néhány ember túlhajtott önzése és haszonlesése az oka tehát annak, hogy a vidéki színházak nem rendelkeznek azokkal az attrakciókkal, amelyeket a közönség joggal vár tőlük. Ez az oka Pécsett is annak, hogy a színházi műsor, különösen a színiévad végén, néhány abszolút értékes előadást leszámítva, meglehetősen szürke volt.
Ezért nem lehet és nem szabad Fodor Oszkár színigazgatót okolni. Nem ő ebben a hibás, hiszen csakis azt hozhatta ki, csakis azt mutathatta be, amihez hozzájutott. Az idei színházi szezon legnagyobb rákfenéje tehát a műsorhiány volt, amit még a legtökéletesebb előadásokkal sem lehetett áthidalni, miután a felújítások a jelek szerint a közönségre nem gyakoroltak vonzóerőt.
A mai közönség különben is rendkívül igényes. Ha valamely darabnak kedvezőtlen híre volt, ahol a közönséget még a legelőkelőbb vendégművésszel sem lehetett a színházba becsalogatni. A közönség tehát jó újdonságokat kíván kifogástalan előadásban. A jó előadásokról a rendelkezésére álló eszközökkel Fodor Oszkár megfelelően gondoskodott, a kielégítő műsor összeállítás lehetőségéről, amelyért minden energiájával dolgozott, azonban elütötték, a többi vidéki színigazgatóval egyetemben.
A műsor összeállítással még egy szempontból is kénytelenek vagyunk azonban foglalkozni. A színigazgatót ugyanis ismételten azzal vádolták meg, hogy számos nagysikerű darabot nem mutatott be, és csakis a könnyű fajsúlyú művekre fektetett súlyt. Ez az állítás semmiképen sem helytálló, és emellett roppant naiv.
A színigazgatónak eminens érdeke ugyanis, hogy – amennyiben előbb említett okok ebben nem gátolják – minden olyan darabot bemutasson, aminek a fővárosban sikere volt, és amitől itt is sikert vár. Magától értetődő azonban, hogy nyilvánvalóan bukott darabokat, már csak a közönség érdekében sem mutathat be. Ez idő és munkapazarlás is lenne.
(Forrás: Wikipédia)
A színház elsősorban kultúrintézmény, nyelvünknek és nemzeti kultúránknak egyik legfontosabb pillére, de műsorában bizonyos fokig mégis a közönség kívánalmaihoz, ízléséhez kell igazodnia, annak a közönségnek ízléséhez, amely nemcsak a kritizálással, de jegyváltással is tudomást vesz a színház létezéséről.
Külön rá kell itt mutatnunk egy olyan körülményre, amelynek megváltoztatása mielőbb szükséges. A pécsi színház technikai felszerelése ugyanis egyrészt elavult, másrészt pedig elégtelen. A mai színpadi művek a szemre és az értelemre egyaránt kívánnak hatni, és amikor alig van darab, amely a rendes három, avagy négyfelvonásra osztottság szabályának megfelelne, akkor tisztára képtelenség a pécsi színpad nehézkes, primitív díszítési lehetőségei mellett a közönség által joggal megkívánt frissen pergő, színes előadásokat produkálni.
A legtöbb darab öt-hat-hét, néha még több képre oszlik, és az egyes képek között negyedórás szünetek akasztják meg a cselekmény, illetőleg az előadás tempójának gyorsaságát. Ma már a legtöbb vidéki színházban, a szegedi után legutóbb a debreceniben és a miskolciban is forgószínpadot szereltek fel, amivel azután a legkomplikáltabb technikai követelményeknek is meg lehet felelni.
Hasonlókép tökéletesbítésre (sic!) szorulnak a színház világítási felszerelései is. A pécsi színház színpada fényhatásainak elégtelensége közismert ma már vidéken, és hírét (joggal) a fővárosi vendégművészek vitték szét. Mindezen sürgősen változtatni kell – magától értetődően nem a színigazgatónak, hanem a városnak.
A városnak kötelessége véleményünk szerint, hogy a színházat megfelelően modernizálja, és ezzel lehetővé tegye a színigazgatónak azt, hogy technikai téren is a mai időknek megfelelő előadásokat produkálhasson. * Jó előadásokat produkálni. Ez minden színigazgatói célkitűzés legfontosabb pontja.
Fodor Oszkár kilenc éves pécsi színigazgatása alatt ezen program követőjének bizonyult, és ezt a legnagyobb nehézségek árán is igyekezett megvalósítani. Megérdemli tehát, hogy további munkájában úgy a hivatalos város, mint a közönség ezentúl is a legmesszebbmenő támogatásban részesítse.”
Utóirat: Az 1927-től Pécsett működő Fodor (Fuchs) Oszkár (1880-1950) színigazgató 1938-ig volt szerződésben városunkban, helyes volt tehát a lap következtetése…
Szóljon hozzá!