Új időknek új dalai

 

2026. május 9-e délelőtt. Kezdődik az országgyűlés alakuló ülése. Egy korszak lezárul. Egy új éra kezdődik, ahogy már oly sokszor megtörtént ebben az interglaciálisban, de én most nem az aktuálpolitikai fejleményekről vagy várakozásokról szeretnék írni – hogy is tehetném, nem vagyok se politológus, se jövendőmondó (a szemem sem kék, hiába szeretem a fűszeres ételeket). Csak egy egyszerű választópolgár.

Az viszont mindenképp reménnyel és jó érzéssel tölt el, hogy a hírek alapján e jeles eseményen a magyar Himnusz mellett el fog hangzani az európai, a székely és a cigány himnusz is. Ezek mindenképp nagy jelentőségű gesztusok, egyszerre hirdetik, hogy Európához tartozunk, és nem felejtjük el sem a határon túli magyar testvéreinket, sem a Kárpát-medence legnagyobb kisebbségét. Egyetlen dolgot azonban hiányolok, illetve hiányoltam, de erről majd később.

Első gondolatom az volt, most lenne illő a kárpátaljai magyarok himnuszát is felvenni a „repertoárba”. Hiszen ők azok, akik a külhoni magyarok közül egyedüliként valódi háborús vészhelyzetnek vannak kitéve, és hiába Ukrajna legnyugatibb szélén élnek, olykor őket is elérik a rakéták és a drónok, nekik is ki kell venniük részüket a honvédő háborúból az orosz agresszióval szemben. Szőrmentén ráadásul érintett is vagyok, mivel annak idején, a megboldogult 2000-es évek elején oda látogattunk el osztálykirándulásra a gimnáziumból. Máig emlékszem, milyen szépen zengtük együtt a helyiekkel a „kárpátaljai magyarok himnuszát” erőt adva nekik, magunknak, egymásnak…

De akkor mégis, miért használtam idézőjelet?

Ahogy elkezdtem kutakodni az interneten, hogy találjak egy szép verziót, amivel újra átélhetem a dalt, rá kellett jöjjek, nincs fent olyan változat, amit mi énekeltünk 2002 májusában. Egy rövid videót találtam csupán (https://www.youtube.com/watch?v=7oRqcWNHYBU), amelyen egy kedves idős néni dalol, és dallamban szinte teljesen, szövegileg is nagyrészt követi azt, amit mi gyakoroltunk be már hetekkel az utazás előtt, nehogy szégyenben maradjunk aknaszlatinai vendéglátóink előtt.

Aztán ahogy felidéztem magamban a „himnusz” sorait – az esetleges tévedések jogát fenntartom, mégis több mint huszonkét (!) év telt el azóta, elkezdtem átgondolni, (újra)értelmezni a szöveget. És rájöttem, valószínűleg a különböző korokban teljesen más hangsúllyal, jelentéstartalommal énekelték az emberek. Mert mit láthatunk az alábbi szövegben?

 

„Kárpátokban zokognak a fák.
Kárpátokban sírnak az anyák.
Sír az erdő, sír a mező,
az egész szép Magyarország egy nagy temető.

Rég veri az Isten a magyart.
Verje is hát, míg össze nem tart.
Aki magyar, szeresse egymást,
minden magyar tegyen egy nagy szent fogadást:

Nem, nem, soha! Nem, nem, soha!
Nem veszett el a magyar hazája!
Mert a mi rabszolgaságunk tovább úgy sem tart.
Mert nem tudja leverni, legyűrni a büszke magyart!”

 

Az első rész olyan, mint egy sirató, a gyász, a bánat megélése, teljesen érthető és jogos a Trianon utáni évek sokkjában. A második versszakban egyfajta önhibáztatás és vezeklés mellett megjelenik némi pátosszal kevert remény is, míg a harmadikból egyfajta dacos düh sugárzik, már a kezdősora is egy egyértelmű irredenta kiáltás, a zárósor pedig erőt és jövőbe vetett hitet sugároz (a fentebb linkelt videó szövege még ennél is harciasabb).

De napjaink emberének, fiataljainak üzenhet valamit ez az ének? Találhatunk olyan értelmezési tartományt, ami túlmutat a szomorú múltba révedésen, a veszteség újraélésén? Úgy hiszem, igen. És a kulcsot – érzésem szerint – a félkövérrel szedett részekben találhatjuk meg. Nézzük sorjában:

A „Verje is hát, míg össze nem tart” egy nagyon erős üzenet. Fejezzük már be az ezer éve tartó széthúzást, pártoskodást! Cáfoljuk meg végre azt a régi anekdotát, hogy a pokolban a magyarok katlanja mellé nem kell ördög vasvillával, mert ha valaki ki akar mászni, azt a többiek visszarántják. Ne alakítsunk ketten mindig három frakciót, hogy aztán a saját „igazunkat” védve rázhassuk az öklünket. Fogjunk össze végre és szeressük egymást, mert nem uralkodhat gyűlölet közöttünk.

A zárszó viszont egy kicsit bővebb magyarázatot érdemel, hogy elkerüljük a félreértéseket. A „büszke” szónak lehet egy rossz mellékzöngéje, amennyiben összekeverjük a gőggel. De az én értelmezésemben nem erről van szó. Az egyik oldalról egyértelmű, hogy az önfeladás, önhibáztatás, a „merjünk kicsik lenni” gondolat rövid- és hosszú távon is káros. A könnyű út mindig a pangásba vezet, ha állandóan rövid távú érdekek mentén lavírozunk, feladjuk identitásunkat, elveszünk. De a másik véglet, a sovinizmus, a hepciáskodás (de ritkán használom ezt a szót!), a bot a küllők között szerepe is hálátlan. Ha azt játsszuk el a világ előtt, hogy mi vagyunk a mokány magyar legények, akik aztán egy tapodtat sem engednek soha semmiből, hogy mindig nekünk van igazunk, és minden új kihívásra ezeréves válaszokkal próbálunk felelni, csak a szövetségeseink bizalmát játsszuk el. Az pedig kifejezetten visszatetsző, ha utána meg panaszkodunk, hogy mindenki ellenünk van és szembejön az autópályán…

De van a büszkeségnek egy nemes, nem romboló változata is. Amikor nem kicsinyeljük, tagadjuk le érdemeinket, de nem is teszünk úgy, mintha meg nem értett tökéletes zsenik gyülekezete lennénk. A számítógép, a C-vitamin és a Rubik-kocka mellett ott vannak a hibáink, sőt bűneink is. Rosszul megválasztott szövetségesek, soha ki nem osztott földterületek, háttérbe szorított tudósok. De minden népnek megvan a maga keresztje, ahogy az érdemei is. Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak senkinél, viszont ne akarjunk kisebbnek se, nagyobbnak se tűnni. Viszont törekedjünk arra, hogy egyre jobbak legyünk!