Az idős hölgy még helyet akart magának keresni a világban. Helyet? Csak néhány szőnyegrojtot, ami bevezeti a szobába. Ahol emberek élnek, beszélgetnek, játszanak és nevetnek. Szeretnek. A sarokban, a keskeny futószőnyegen akart letelepedni, ha véletlen kap egy labdát, hát visszadobja. Nem volt ám ez olyan egyszerű. Sokszor megpróbálta már.
– Változz! Adj le az elvárásaidból. Másképp már nem megy – mondta mindig egy hang.
Ezen a délelőttön a hölgy megpillantott egy padon ülő urat a parkban. Hogy miért a férfit látta meg, azt most lépjük át. Szépen megállt előtte. Kihúzta hátát, szoknyáját lesimította. Várt. Várta, hogy megszólítsák. A sorrend ez. Nem? Az úr a tóban úszó vadkacsákat bámulta, nem szólt egy szót sem. A hölgy egyik lábáról a másikra állt, talán két óra is eltelt. Jobb lába hajlatába még a visszér is keményen beszúrt, a dereka sem volt az igazi. Megunta. Mérgesen leült ő is a padra, szemei tüzes szikrákat szórtak a vadkacsák felé.
– Végre! – szólalt meg váratlanul az úr. – Hát maga mit ácsorog már ebben a korban? Nem kényelmesebb ülve beszélgetni?
A hölgynek eszébe jutott a hang.
– Bocsánat! – mondta. – Ezután mindig leülök, mielőtt ismerkednék – fogalmazta meg, majd elindult balra.
Másnap már korán reggel kiült a kapu előtti kisszékre, és elhatározta, hogy onnan délig fel sem áll. Jöttek-mentek az utcán kopaszra nyírt, szakállas, sőt hosszú hajú férfiak. Várta, hogy majd valaki megszólítja. Még a szoknyáját is felhúzta térden felül, lábait kicsit szétnyitotta. Na, erre csak felfigyelt egy nagy lábú, félmétert is meglépő férfi.
– Kedves! Már rég figyelem magát! Ön nem tud járni? Beteg? Nem szégyen ám a bot használata ebben a korban.
A hölgy felpattant, mérgében a férfi után dobott egy hosszú gallyat, és elindult gyors léptekkel jobbra.
A következő napok hasonlóan teltek. Igyekezett. Alakulni, változni akart a világhoz. Megértette, hogy az egyik ember csak sárgarépát rágcsál, bőségesen vásárolt belőle a piacon. Még meg is hámozta. A másiknak habos tortát sütött, sóágyban sült a csirkecomb. Ő is majdnem megsült velük a konyhában. Majd elment a strandra. Ahol nudistákat talált, levetkőzött engedelmesen. Könnyebben ment, mint gondolta. Egy másik medencében ki sem látszott az iszappakolásból, tisztán érezte, mennyire beteg. Szakasztott olyan, mint az új férfiismerős, aki vele szemben hempereg az iszapban. De legalább őt is meghívta! Meg tudott jelenni estélyiben az operában, még egy ária hamis eléneklésére is vállalkozott a tetőtérben. Ha a helyzet azt kívánta, szétvagdosta cipőjét és nadrágját. Hajléktalannak adta ki magát. Az egyik látogatót úgy fogadta, hogy néhányszor hasra essen az előszobában elhelyezett dobozokon. Lássa, ő igencsak rugalmas, akár egy hétig is bírja mosdatlan. A másik látogató a vikszelt parkettán hasalt el, magával rántva az asztalon lógó, kikeményített csipketerítőt – a kínai, porcelánváza társaságában. Lássa, hogy itt aztán van ám rend, könyv, kép, művészet és kultúra.
Elmúlt a nyár. Az idős hölgy nem jutott semmire. Egyedül üldögélt, mint korábban. Egy női ismerőse próbálta felvidítani.
– Te, hogy mik vannak! Képzeld, lakik erre fele egy bolond, aki mindig azt csinálja, amit elvárnak tőle. Amit meg a másik csinál, szótlanul a magáévá teszi. Még ideológiát is kreál, hogy legyen magyarázat. Nem is tudja, hogy mindenki kiröhögi. Nincs benne semmi eredeti. Megkínálsz valami finomsággal?
Az idős hölgy révetegen válaszolt.
– Nem tudom, mi az a finomság. Nem tudom, melyik a kedvenc ruhám, a kedvenc íróm, és milyen színű a hajam. A villamoson egy percig ülök, majd egy percig állok. Te nem tudod véletlen, hová lettem? Hol vagyok? Igazából ki vagyok?
Szóljon hozzá!