Biztosra vettem, hogy emlékszik rám, éppúgy, mint én őrá, bár soha semmilyen jelét nem mutatta. Az ember nem felejti el azt, akit bántalmazott és megalázott, még ha gyerekként tette is. Mi pedig akkor már nem is voltunk éppen gyerekek.
___Kevéssel az incidens után – persze nem amiatt – a családunk egy másik negyedbe költözött. Amilyen heves volt eleinte a bosszúvágyam, olyan hamar szerte is foszlott, rá pedig inkább a bandavezért megillető tisztelettel – felemás tisztelettel – gondoltam.
___Jó tíz év elteltével, a háború közepette láttam viszont. Egy általunk megszállt ország kisvárosában állomásozott a századunk. Nem volt rossz sorunk. Gyakorlatoztunk a közelben elterülő hatalmas mezőn, meg járőröztünk a városban. A jó harmincfős szakasz, amelyhez tartoztam, néhány hónap elteltével új parancsnokot kapott. Ő volt az. Hadnagyi rendfokozattal és egy bátor helytállásért járó érdeméremmel. A frontról került hozzánk, könnyített szolgálatra; a sebesülése miatt bicegett egy kicsit.
___Sose láttuk mosolyogni, ám nem volt kedélytelen. Megkövetelte a rendet és fegyelmet, szigorúan büntette a legkisebb vétségeket is, de sose emelte fel a hangját, amit eleinte mindannyian furcsálltunk. Én persze gonoszságot véltem a szenvtelensége mögött, és biztosra vettem, hogy előbb-utóbb kimutatja a foga fehérét. Egyébként senkinek sem árultam el, hogy ismerem, hogy ismerjük egymást.
___Egy napon az irodájába hívatott, egyik bajtársammal együtt. Az egész században csak mi ketten beszéltük az ország nyelvét, mégpedig anyanyelvi szinten, akcentus nélkül. Közölte velünk, hogy felsőbb parancsra egyikünknek vállalnia kell egy veszélyes küldetést: beépülni hírszerzőnek az ellenállási mozgalomba. Ha egyikünk sem vállalja önként, akkor sorshúzással kell dönteni.
___Egyikünk sem vállalta, amit közömbösen vett tudomásul. Kimért, ráérős mozdulatokkal kivett egy skatulyából két szál gyufát, az egyiket félbetörte, majd elfordult tőlünk. Aztán mindjárt vissza is fordult, és maga felé fordított tenyérrel elém tartotta a hüvelyk- és mutatóujja közé szorított, fejjel felfelé és egymástól alig ujjszélességnyire álló gyufaszálakat. Közölte velem, amit amúgy is tudtam: ha a félbetörtet húzom, nekem kell vállalnom a küldetést. Azt is mondta, hogy azért kell nekem húznom, mert én állok előbb a névsorban. Arra gondoltam, hogy ha hátrább állnék, az éppúgy indok lehetne. Lassan kinyújtottam a kezem, és némi tétovázás után két ujjam közé csíptem a nekem jobbra eső gyufát, hogy kihúzzam. Ő azonban erősen szorította. Rögtön rájöttem, hogy az az egész szál, s egyben bebizonyosodott előttem, hogy emlékszik rám, természetes hát, hogy meg akar szabadulni tőlem. Színlelve, hogy meggondoltam magam, hasonló módon megfogtam a másik gyufát, és némiképp késlekedve, lassan kihúztam az ujjai közül. Szinte semmi ellenállást nem éreztem.
___Az volt az egész szál.
___A bajtársunkat nem láttuk többé; még aznap érte jöttek.
Szóljon hozzá!