Gyurkovics Mária (1913-1973) a már 1944-ben is híres (koloratúrszoprán) operaénekesnő – az ugyancsak hírneves karmester, egyetemi tanár, a magyarszéki Forrai Miklós (1913-1998) felesége – 1944 február legelején mecsekalji városunkba jött szerepelni.
(Forrás: Darabanth)
Ez alkalommal Pusztai-Popovics József készített vele interjút „Sírva ment a hangpróbára – az Operaház tagja lett” címmel, „Gyurkovics Mária pályafutása a VIII. kerületi elöljáróságtól az Operaház színpadáig” alcímmel a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) 1944. február 2.-i számában – föllépése előtt. Ezt közlöm most elsőként – előző napi dátummal.
„Pécs, február 1. A februári nap vakító fénye végig nyújtózkodik a polgármesteri hivatalban, ahol az egyik barátságos szögletben babaarcú, kék szemű, szőke hajú, barna bundás hölgy mosolyog. Nyakában arany keresztecskéje csillog, s az asztalon négyszögletű, gyönyörű borjúbőr táska van. Gyurkovics Mária művésznővel, a magyar királyi Operaházi európai hírű tagjával ülünk szemben, és művészi pályafutásának kiinduló pontjáról beszélgetünk.
— Művésznőnek készült már gyermekkorában!? — tettük fel a kérdést, amelyre Gyurkovics Mária a következő választ adta: — Én egyáltalán nem akartam énekesnő lenni. Szüleimnek azonban minden vágya az volt, hogy hangomat iskoláztassam, és énekesnő legyek. Ma sem felejtem el, hogy sírva mentem el a hangpróbára. Leénekeltem a kiadott kottát, és ennek alapján felvettek a Zeneművészeti Főiskolára.
Eljárogattam az Akadémiára, közben azonban állást is vállaltam. Budapesten bekerültem a VIII. kerületi elöljáróságra, és ott dolgoztam. Időközben a Zeneművészeti Főiskolán egy éves fizetésnek megfelelő ösztöndíjat kaptam. Ennek két szempontból örültem. Egyrészt azért, amiért ez a hatalmas összeg biztosíték volt arra, hogy tehetségem van, mert ha nem lett volna, bizonyára nem adtak volna ilyen ösztöndíjat nekem; másrészt pedig azért örültem, amiért búcsút inthettem a VIII. kerületi elöljáróságnak, és ettől a perctől kezdve kizárólag az énekművészetnek élhettem.
— Egy szép napon aztán (dr.) Molnár Imre (a mestere) elvitt Márkus Lászlóhoz (az igazgatóhoz), aki azután a magyar királyi Operaház tagjai közé vett fel engem. — Azóta a tavasszal Bécsben vendégszerepeltem, az Operaházban, a rádióban és a vidéki magyar városokban léptem fel hangversenyek keretében. Szeretnék külföldön is többet szerepelni, de a háborús viszonyok miatt ez most nehézségekbe ütközik.
— A vidéki magyar városok közül melyikben szerepelne legszívesebben? — Természetesen Pécsett ’a Zene városában.’ Ide mindig szívesen jövök. Azt mondhatnám, hogy visszatérő gyerek vagyok, mert nagyon szeretem Pécset, a város zenekedvelő közönségét. Ne higgye azt, hogy ezek csak amolyan sablonos szavak, amelyeket vendégszereplők szoktak mondani fellépésük előtt, hogy a közönség tetszését megnyerjék.
Nekem erre nincs szükségem. Amit Pécsről és annak kedves közönségéről most mondottam, az meggyőződésem. Egyébként február 2-án, szerdán délelőtt 11 órakor lépek fel a Pécsi Nemzeti Színházban, az irodalmi matinén.
(Vajda M. Pál fényképe)
— A művésznőnek van-e valamilyen vágya, amelynek beteljesedéséit várja?! — Hirtelen nem is tudom, hogy vannak-e vágyaim. Ja igen, szeretném elénekelni a Lammermori (Lammermoori) Luciát. És még valamit, hogy az Istenke a kislányomat ajándékozza meg egy kis öcsikével (később kislánya született). Végül pedig, hogy a közönség továbbra is tartson meg engem szeretetében — fejezte be nyilatkozatát Gyurkovics Mária, a magyar királyi Operaház kiváló művésznője.”
A föllépéséről elsőként a „Pécsi Napló” 1944. február 4.-i száma „Zsúfolt ház tapsolta végig a szerdai irodalmi matinét” című cikkét idézem. „Pécs, február 3. Zsúfolt nézőtér hallgatta végig az elmúlt ünnepnap délelőttjén azt a gazdag műsort, amelynek keretében az ’Ország’ hetilap főszerkesztője és munkatársai, valamint zeneművészetünk néhány országos nevű kiválósága tett hivatást ama tétel mellett, hogy a magyar jövő csak a népi magyar értékek felszínre emelésével és megbecsülésével építhető ki a nemzet egyetemének érdekében.
A matinét dr. Stitz János országgyűlési képviselő, egyetemi magántanár nyitotta meg, hangsúlyozva, hogy a mai nehéz időkben fokozottabb mértékkel és teljes lélekkel kell mind ahhoz ragaszkodunk, ami nemzeti, mert csak így őrizhetjük meg magyarságunkat, s azzal nemzeti önállóságunkat.
A műsor további során Erdélyi József költő, néhány, az első világháborúból származó versével aratott nagy tetszést, majd Vajtha Ferenc, az ’Ország’ főszerkesztője tartotta meg jó háromnegyedórás szabad előadását ’A magyar nacionalizmus újjászületése felé’ címen.
A nagy tetszést kiváltó előadás után Nagy Izabella operaénekesnő három régi magyar dalt adott elő Laski Emil zongorakísérete mellett, majd Dövényi Nagy Lajos író tartott kellemes csevegést ’Válaszúton a magyar film’ címen, melyben élesen reá (sic!) világított a mai magyar filmgyártás problémáira.
A matiné művészi fénypontja Gyurkovics Mária és Hámory Imre, a magyar királyi Operaház tagjainak szereplése volt, akik Laski Emil alkalmazkodó zongorakísérete mellett a magyar operák legszebb áriáival gyönyörködtették a hallgatóságot, mely zajos tapssal hálálta meg a két művész ragyogó teljesítményét.
A pazarul gazdag műsoron még Lengyel Márta, a Madách-színház (sic!) tagja és Szitnyai Zoltán író nyújtottak ízelítőt a népi magyar irodalom gyöngyeinek szépségéből. A színházat megtöltő közönség minden egyes szereplőt meleg elismerést és köszönetet jelentő, hosszan tartó tapssal honorálta.”
(Forrás: Hangosfilm)
Most pedig a konzervatív „Dunántúl” (1911-1944) 1944. február 4.-i számának „Erősíteni kell a magyarság lelki ellenállását” című, „Zsúfolt nézőtér előtt, fényes sikerrel folyt le az Ország szerdai színházi matinéja” alcímű írása következzen ugyanerről.
„Pécs, február 3. szerdán délelőtt 11 órára zsúfolásig megtelt a színház nézőtere. Ez a nagy érdeklődés annak a pazar gazdagsági műsornak szólt, amelyet a pécsi Társadalmi Egyesületek Munkaközössége rendezésében, az Ország című szépirodalmi lap állított össze bemutatkozó matinéja számára. A műsoron szereplő írók, művésznők és művészek az ország kultúrájának ismert nevű reprezentánsai, és így a matiné külön társadalmi ünnepi eseménynek számított.
Bevezetőül dr. Stitz János országgyűlési képviselő röviden és tömören vázolta a matiné célját. Ez a magyarság lelki ellenállásának megerősítése. Tömöríteni kell az erőket, mert a körülöttünk dúló sorsdöntő harcok a magyarság jövőjét is talán századokra eldönthetik. A magyarság regeneráló ereje megmutatkozott már a tatárdúlás után, amikor IV. Béla király leánya, Árpádházi Margit egy életre szóló vezeklést vállalt a romokban heverő ország feltámadásáért.
Most, amikor hét évszázad után ezt a királyleányt a szentek sorába iktatták, ismét az akkori, ősi regeneráló erőre van szükség, ezt kell megszervezni és erősíteni a magyarság lelki ellenállását, így egybefogva, egyet akarva állhasson készen minden eshetőséggé szemben. Lelkes taps bizonyította, hogy a hallgatóság szívéhez találtak a megnyitó lelkes és magvas szavai.
Erdélyi József, az országos nevű költő adta elő még az első világháborúban írt, hangulatos, meleg tónusú néhány szép versét. A nézőtér melegen ünnepelte a népszerű költőt. Nagy érdeklődéssel várta a közönség Vajtha Ferencnek, az Ország felelős szerkesztőjének, a jeles közírónak a nacionalizmusról elmondott beszédét. Azzal kezdte, hogy a magyar nacionalizmus függetlenségi törekvései 1848-ban indultak meg, és azóta a szegedi gondolat kipattanásáig alig voltak annak megnyilvánulásai.
Ez az újjáéledt magyar nacionalizmus mindjárt első kiforrásában csak azokat a hibákat látta meg, amelyek a magyarság lelkétől idegen törekvések, anyagi és szellemi erők törtetése révén rágták a magyar életet. Azt hitték, ha ezeket a hibákat kiküszöbölik, a fájó sebeket orvosolják, máris mindent megtettek. És itt kezdődtek a nacionalizmus hibái, mert egy időben kellett volna kezdődni a magyar faji öntudat és a magyar lelki ellenállás kialakító munkájának.
Nagy érdeklődés mellett foglalkozott azokkal a lehetőségekkel, amelyek a magyarságra várnának, ha nem a múltban gyökerezett ősi erők irányítanák most Európa és talán az egész föld új kialakításának gigászi harcában. Nincs más mód a magyar jövő biztosítására, mint az erők összefogása, a magyar faji öntudat és lelkiség kialakítása a magyar élet minden megnyilatkozásában.
Az Irodalomról szólva, a közönség lelkes tapsai mellett tette fel a kérdést: Miért nincs a magyar íróknak mondanivalójuk a nemzet számára, most, amikor, mint valamikor Petőfi, Arany, Vörösmarthy (sic!), utat mutattak a magyarság számára, súlyos, küzdelmes idők során? Ha most — amikor arra szükség volna — nem szólnak, a nemzet majdnem hallgatja meg őket, amikor — a viharok elmúltával szólni akarnak.
A nacionalizmus regeneráló erejének ki kell hatni az irodalomra, a filmre is egyaránt, mert éppen ez a kettő sem akarja, vagy nem meri azt a gyógyító, nevelő szerepet vállalni, amely pedig éppen most kötelessége volna. A nacionalizmus fenséges elgondolásaiban újjá kell születni a családnak, és abban a női ideálnak is. A közel egy óra hosszat tartó, mélyen szántó beszéd lenyűgöző hatást váltott ki, és az előadót percekig tartó lelkes taps jutalmazta.
(Orsós Gyurika rajza)
Ezután a magyar nóta bűbájosan szép megszólaltatója, Nagy Izabella következett. Fergeteges taps köszöntötte a népszerű, országos hírű énekművésznőt, akinek, ha bárhol magyar nótára nyílik az ajka, úgy érzi a hallgató, hogy a magyar nótának nincs párja sehol a világon. Nagy Izabella zongorakísérettel három ismert, kedves magyar dalt adott elő, az ő sajátos művészetével. A közönség alig akarta elengedni a színpadról.
Az Operaház dédelgetett kedvencét, a tüneményesen szép hangú Gyurkovics Máriát forró ünneplés fogadta, majd percekig tartó, önfeledt taps jutalmazta a János vitézből előadott két áriáját, Iluska és a francia királyleány dalát. Dévényi Nagy Lajos, az ismert író és hírlapíró olvasta fel ezután csevegését a magyar filmgyártással kapcsolatban.
Szellemesen figurázta ki a filmgyártás körül tapasztalható mohó üzleti haszonszerzést, a mindent egy, régi jól bevált kaptafára készítő és gyártó szándékot, és a magyar életet hamis színekben feltüntető hozzá nem értést. Pedig a filmgyártáshoz minden kellék együtt volna, az írók se hiányoznának a témáikkal.
Éppen ezért szükség volna a kritikát nem tűrő magyar filmgyártással megértetni, hogy itt is szükség van a regeneráló munkáira. A sűrű tapsokkal megszakított szellemes és kedves hangú csevegés után Hámory Imre, az Operaház kiváló művésze adta elő zongorakísérettel János vitéz Bagó dalát, majd Lehár Garabonciás diákjának egyik kedves dalát.
A két énekszám olyan tomboló tapsot és hatást váltott ki, hogy a gyönyörű, érces hangú művésznek ráadást is kellett adnia. Nagy érdeklődéssel hallgatta végig ezután a közönség a közismert írót, Szitnyai Zoltánt, aki egyik hangulatos, ízes novelláját olvasta fel. A közönség melegen ünnepelte. Hasonlóan nagy sikert aratott Csiky Mária, a budapesti Madách Színház sokat ígérő, fiatal tagja, egy Ősz Iván és egy Gárdonyi Géza vers kedves-bájosan, művésziesen való elszavalásával. Zajos taps jutalmazta a kitűnő művésznőt.
A közel két és háromnegyedórás, magas nívójú műsort a kitűnő Nagy Izabella fejezte be, Sárközi Laci népszerű cigányzenekarának kíséretével előadott szebbnél szebb magyar nótáival. A percekig tartó ünneplésre a csodásan szép és meleg hangú művésznő ráadást is adott. Az énekszámokat Laskó Emil, a budapesti Liszt Ferenc kórus karnagya kísérte művésziesen. A matinéra sokáig kedves emlékekkel gondol vissza a színházat zsúfolásig megtöltő közönség, amelynek soraiban ott volt a társadalmi élet számos kitűnősége.”
Szóljon hozzá!