Az utak nemcsak helyek közé vezetnek, hanem önmagunk felé is — vallja Tuscher Tünde, aki legújabb kötetében belső és külső utazásait egyaránt megírta. Az Angliában élő író a több száz éves Abbot’s Hospital közösségéről, a rádiózás örökségéről, tabudöntögető könyveiről és az emberi történetek iránti változatlan kíváncsiságáról mesélt.
Sokat emlegeti Török Sándor mondatát: „Az utak szépek.” Hogyan vált ez a gyerekkori útravaló évtizedekkel később egy egész kötet filozófiájává?
Török Sándor mondatát — „Az utak szépek” — gyerekkoromban még egyszerű útravalónak éreztem. Később értettem meg, hogy nem az úti célról szól, hanem magáról az útról. Az ember életében a kerülők, az eltévedések, a váratlan találkozások és a kudarcok ugyanannyira fontosak, mint az, hogy végül hová érkezik meg. Egy idő után azt vettem észre, hogy számomra maga az úton levés vált az otthonosság érzésévé. A könyv történetei ezért nem egyszerű útleírások, hanem belső utak is.
Milyen érzés egy 400 éves, I. Erzsébet korabeli szellemiséget idéző épületben, az Abbot’s Hospital-ban ébredni minden nap? Befolyásolja-e az írói stílusát ez a történelmi környezet?
Az Abbot’s Hospitalban élni különleges tapasztalat. Az ember itt együtt él az idővel. Vastag falak, boltívek, belső udvarok, régi kövek, csend — mindez óhatatlanul lelassítja és szemlélődőbbé teszi az embert. Sokszor érzem úgy, mintha egy régi angol regény díszletei között élnék.
Ez nem klasszikus nyugdíjasház, hanem valódi közösség. Minden szerdán közös teázást és kávézást tartunk, ahol megbeszéljük a közös dolgainkat és egyszerűen együtt vagyunk. Az év során több hagyományos eseményünk is van. Októberben az alapítónk születésnapját ünnepeljük, karácsony előtt pedig közös lakomát tartunk. Újabban az is hagyománnyá vált, hogy évente többször pikniket szervezünk a kertben vagy a közösségi teremben. Mindenki hoz valami ételt vagy italt, szól a zene, beszélgetünk. Én nagyon szeretem ezeket az alkalmakat.
Különösen szépnek tartom azt is, hogy a közeli Royal Grammar School diákjai rendszeresen patronálják a közösségünket. Ezek generációkon átívelő találkozások, közös játékokkal, teadélutánokkal, koncertekkel. Nagyon emberi és megható kapcsolatok alakulnak ki ilyenkor.
Az Abbot’s Hospital kertjeit nagy gonddal ápoljuk, természetesen profi kertészek segítségével. És van még valami, ami nagyon mély benyomást tett rám: a ház kápolnájában tartott temetések. Minden itt lakó, aki elmegy, méltó, ünnepélyes búcsút kap. Ezek a szertartások egyszerre szépek és megrendítőek. Az ember ilyenkor nagyon erősen érzi, hogy egy több száz éves folytonosság része.
1989-ben Sombor Judittal egy tabudöntögető szociográfiát írtak. Hogyan látja ma, ennyi év távlatából, változott-e annyit a világ, mint amennyit akkor reméltek?
1989-ben jelent meg a Melegház című dokumentumriport-kötetünk Sombor Judittal közösen. Közel két évig készítettünk interjúkat homoszexuális emberekkel és párokkal. Akkoriban ez Magyarországon szinte teljesen tabutémának számított. Utólag visszanézve talán valóban az első olyan hazai könyvek egyike volt, amely nyíltan és emberi hangon próbált beszélni erről a világról. A mai napig hivatkozási pontként emlegetik.
Később Szenczy Adriennel közösen írtuk meg a Kibuckaland című könyvet, amely 1991-ben jelent meg. Ez egyszerre volt útikönyv, élménybeszámoló és szociográfiai érdeklődésből született interjúkötet az izraeli kibucok világáról.
Visszatekintve azt látom, hogy mindig azok az emberi közösségek érdekeltek, amelyek valamilyen módon kívül estek a megszokott társadalmi mintákon. Talán azért, mert ott gyakran őszintébben látszik az ember.
Hiányzik-e a Magyar Rádió stúdióinak zsongása, és mi az a technika vagy szemléletmód, amit a rádiós dokumentumfilmezésből az írott szövegeibe is átmentett?
A Magyar Rádió világa természetesen hiányzik. A rádiózásnak sajátos varázsa volt. A dokumentumműsorok készítése során megtanultam figyelni az emberek beszédmódjára, ritmusára, a kimondott és ki nem mondott mondatokra. Ezt a fajta érzékenységet vittem tovább az írásba is.
Angliában él, de magyarul ír. Kihez szólnak a történetei: az otthon maradottakhoz, vagy a külföldön élő magyar közösséghez?
Bár Angliában élek, magyarul írok. Az anyanyelv számomra nem egyszerűen kommunikációs eszköz, hanem belső otthon is. A történeteim elsősorban magyarul gondolkodó emberekhez szólnak, függetlenül attól, hogy hol élnek a világban.
Az Az utak szépek című könyvét patchwork-szerűnek írják le. Mi alapján válogatta össze az emlékeit? Mi maradt ki, amit esetleg egy következő kötetre tartogat?
Az utak szépek című könyv patchwork-szerű szerkezetét nem tudatos irodalmi terv alapján alakítottam ki. Inkább az érzelmi erő döntötte el, mely történetek kerülnek bele. Azok maradtak meg bennem legerősebben, amelyek valamilyen módon nyomot hagytak rajtam. Sok minden kimaradt még. Vannak történetek, amelyekhez idő kell. Guildfordban magyarnak lenni különös állapot. Az ember egyszerre válik kívülállóvá és megfigyelővé. Ez néha nehéz, ugyanakkor íróként rendkívül érdekes helyzet. Nem élek zárt emigráns közegben, inkább két kultúra között mozgok folyamatosan.
Újságíróként és íróként is az emberi sorsok kutatása a feladata. Mi az, ami ma leginkább felkelti az érdeklődését egy idegenben, akivel Guildford utcáin találkozik?
Újságíróként és íróként ma is elsősorban az emberi történetek érdekelnek. Egy arc, egy mozdulat vagy egy félmondat néha egész sorsokat sejtet. Egyre kevésbé érdekelnek a szerepek, és egyre jobban az ember mögöttük.
A legutóbbi könyvbemutatóján említette a folyamatos munkát. Min dolgozik most? Vannak-e újabb „utak”, amiket papírra vetne?
Jelenleg folyamatosan dolgozom. Egyrészt új történeteken, másrészt az Az utak szépek angol fordításán és nemzetközi útján. Emellett érdekel az ember és a mesterséges intelligencia kapcsolatának irodalmi feldolgozása is. Azt érzem, hogy itt valami új kulturális és emberi jelenség születik, amit érdemes megfigyelni és megírni.
És természetesen mindig vannak új utak. Amíg az ember kíváncsi marad, addig történetek is lesznek.
Szóljon hozzá!