Dr. Schaurek Rafael (1882-1960), a pécsi Erzsébet Tudomány Egyetem jogászprofesszorának közéleti-közművelődési tevékenysége közmondásos volt a két világháború közötti Pécsett. Nagy jelentősége volt annak az előadásnak is a városban, amelyet 1944. februárjának legelején tartott az akkori szabadlíceum keretében.
(Forrás: Wikipédia)
Elsőként az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével, a konzervatív „Dunántúl” (1911-1944) 1944. február 2.-i, „A zenei érdeklődés felébresztése” című tudósítását ismertetem „Schaurek Ráfael egyetemi tanár előadása a szabadlíceumban” főcímmel – előző napi dátummal.
„Pécs, február 1. — Rendkívül élvezetes előadásban volt része a szabadlíceum közönségének. A keddi ülés előadója dr. Schaurek Ráfael egyetemi tanár, prorector (rektor helyettes) volt, ’Akiket a zene nem érdekel’ című felolvasásával. A tudós professzor és jeles zeneesztéta nagyon is időszerű témát választott, mert hiszen az éppen napjainkban megújhodott pécsi zeneélet minél nagyobb közönséget akar toborozni a maga számára, és így nem lehet közömbös előtte az a törekvés, amely megfelelően fogékony hallgatóság nevelését célozza.
A lebilincselően élvezetes előadás rövid gondolatmenetét az alábbiakban adjuk: Az előadó azokhoz szeretné a szót intézni, akiknek életéből hiányzik a zene, akiket nem érdekel. Milyen téves következtetés az, ha valaki azt mondja: nem járok hangversenyre, nem vagyok zeneértő, nem értem meg a komoly zenét. Hogy ő, átlagosan művelt ember létére eljár klasszikus drámákba, képtárlatra, múzeumba élvezni, természetesnek tartja, pedig sem a dramaturgiához, sem a művészethez, sem a régiségtudományhoz nem ért.
Ellenben zenét nem élvezhet, mert nem zeneértő. A zenét nem érteni, hanem élvezni tudni kell. Téves fogalmak uralkodnak a zenei hallásról, összecserélik a zenei emlékezőtehetséggel. A zene nem a zenetudósokért és zeneértőkért van, hanem mindenkiért, mint minden művészet. Hogy mi az, amit benne élvezünk, erre éppen olyan nehéz volna felelni, mint arra, hogy mi az, ami valamely írói vagy művészi alkotásban gyönyörködtet.
Minél több művész képeit, szobrot lát valaki, annál jobban megtanul nézni, összehasonlítani és ítélni. A kép vagy szobor nézésére szerzett lelki behatás tovább él bennünk, ha eltávolodunk is a közeléből, és utólag gondolkozásra késztet.
(Forrás: Janus Pannonius Múzeum)
Egészen így van a zenével is. Vajjon (sic!) mekkora hányada hozzáértő annak az óriási közönségnek, amely a világ leghíresebb műtárlatait elözönli? És mégis tudnak élvezni. Érthető, ha a zenével nem foglalkozókat inkább az egyszerű, könnyebb zene ragadja meg, mint az, amelyet laikus kitalálással ’nehéz’ zenének mondanak. (Rosszul értelmezik sokszor a ’klasszikus’ szónak fogalmát is.)
Nekik persze jobban tetszik egy érzelmes dallamú keringő, vagy pattogó ritmusú operettbelépő, mint például egy szimfónia-tétel. De tévedés volna azt hinni, hogy ez azért van így, mert az ilyen zenét jobban megérti, mint a másikat. Nem megértésről vagy meg nem értésről van itt szó, csupán arról, hogy az ő igényei még szerények, a külső tetszetőség könnyebben tud reá hatni.
A magasabb zene inkább az értelemre hat, de útja mégis csak a kedély és érzés világán halad át. A zenehallgatás iskolájának tanrendjét zenehallgatási készségünk szabja meg. Hallgassunk minél több zenét, de mindig azzal a feltevéssel, hogy művészi élvezetet akarunk. A hipermodern zene szertelen túlzásai önmaguktól el fognak múlni. Ne túlzásaiban ítéljük meg az újabb zenét.
Pécs ma zenei újjászületésének korát éli. A kamarazene ismét népszerű, a zenei érdeklődés köre komolyan kitágul, ez az ízlés finomulását eredményezi majd. Akkor nem fogjuk többé hallani azt a kulturáltságot lekicsinyítő kijelentést, nem érdekel a zene!
A közönség feszült érdeklődéssel kísérte a szellemes fejtegetéseket, és meleg tapsokkal jutalmazta dr. Schaurek professzort, akinek élvezetes előadásáért dr. Vasváry (Ferenc) elnök mondott köszönetet.”
Most pedig kövessük ugyanerről a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) 1944. február 2.-i híradását, „A zenei érdeklődés felébresztéséről beszélt Schaurek Rafael dr. a Szabadlíceumban” cím alatt.
„Rendkívül élvezetes előadásban volt része a Szabadlíceum közönségének. A keddi ülés előadója Schaurek Rafael dr. egyetemi tanár, prorektor volt, ’Akiket a zene nem érdekel’ című felolvasásával. A tudós professzor és jeles zeneesztéta nagyon is időszerű témát választott, mert hiszen az éppen napjainkban megújhodott pécsi zeneélet minél nagyobb közönséget akar toborozni a maga számára, és így nem lehet közömbös előtte az a törekvés, mely megfelelően fogékony hallgatóság nevelését célozza.
A lebilincselően élvezetes előadás rövid gondolatmenetét az alábbiakban adjuk: — Az előadó azokhoz szeretné a szót intézni, akiknek életéből hiányzik a zene, akiket nem érdekel. Milyen téves következtetés az, ha valaki azt mondja: Nem járok hangversenyre, nem vagyok zeneértő, nem értem meg a komoly zenét. Hogy ő, átlagosan művelt ember létére eljár klasszikus drámákra, képtárlatra, múzeumba élvezni, természetesnek tartja, pedig sem a dramaturgiához, sem a művészethez, sem a régiségtudományhoz nem ért.
Ellenben zenét nem élvezhet, mert nem zeneértő. A zenét nem érteni, hanem élvezni tudni kell. Téves fogalmak uralkodnak a zenei hallásról, összecserélik a zenei emlékezőtehetséggel. A zene nem a zenetudósokért és zeneértőkért van, hanem mindenkiért, mint minden művészet. Hogy mi az, amit benne élveztünk, erre éppen olyan nehéz volna felelni, mint arra, hogy mi az, ami valamely írói vagy művészi alkotásban gyönyörködtet.
— Minél több művészi képet, szobrot lát valaki, annál jobban megtanul nézni, összehasonlítani és ítélni. A kép vagy szobor nézésével szerzett lelki behatás tovább él bennünk, ha eltávoztunk is a közelből, és utólag gondolkozásra késztet.
Egészen így van a zenével is. Vajon mekkora hányada hozzáértő annak az óriási közönségnek, amely a világ leghíresebb műtárlatait elözönli? És mégis tudnak élvezni. — Érthető, ha a zenével nem foglalkozókat inkább az egyszerű, könnyebb zene ragadja meg, mint az, amelyet laikus kitalálással ’nehéz’ zenének mondanak. (Rosszul értelmezik sokszor a ’klasszikus’ szónak fogalmát is.)
Nekik persze jobban tetszik egy érzelmes dallamú keringő, vagy pattogó ritmusú operettbelépő, mint például egy szimfónia-tétel. De tévedés volna azt hinni, hogy ez azért van így, mert az ilyen zenét jobban megérteni, mint a másikat. Nem megértésről vagy meg nem értésről van itt szó, csupán arról, hogy az ő igényei még szerények, a külső tetszetőség könnyebben tud reá hatni.
A magasabb zene inkább az értelemre hat, de útja mégis csak a kedély és érzés világán halad át. A zenehallgatás iskolájának tanrendjét zenehallgatási készségünk szabja meg. Hallgassunk minél több zenét, de mindig azzal a feltevéssel, hogy művészi élvezetet akarunk. A hipermodern zene szertelen túlzásai önmaguktól el fognak múlni. Ne túlzásaiból ítéljük meg az újabb zenét.
Pécs ma zenei újjászületésének korát éli. A kamarazene ismét népszerű. Ha a zenei érdeklődés köre komolyan kitágul, ez az ízlés finomulását eredményezi majd. Akkor nem fogjuk többé hallani azt a kulturáltságot lekicsinyítő kijelentést: nem érdekel a zene!
A közönség feszült érdeklődéssel kísérte a szellemes fejtegetéseket, és meleg tapsokkal jutalmazta dr. Schaurek professzort, akinek élvezetes előadásáért Vasvári Ferenc dr., elnök mondott köszönetet.”
Mai szemmel olvasva is mindjárt föltűnik a két írás megdöbbentő hasonlósága. Az akkori kor helyi városlakóinak helyzetébe képzelve magunkat: azoknak jó volt, akik csak az egyik lapot olvasták. De mi volt azokkal, akik a bővebb tájékoztatás érdekében mindkettőt járatták?…
Szóljon hozzá!