1914. Szarajevó – 45.

Út a világháború felé – 6. rész

Az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével közlöm a liberális „Pécsi Napló” július 25.-i száma hosszú vezércikkét, „Csak nyugalom és hidegvér!” címmel – előző napi dátummal. „Pécs, július 24. A Belgrádban átnyújtott békés szándékú állami nyilatkozat minden sorából, szavából kiérezni, hogy annak szerkesztésében közreműködött Tisza István, a magyar miniszterelnök keze is, akit idebent, az ország határain belül oly sokan fanatikus szenvedéllyel gyűlölnek, még többen rajongásig szeretnek, de akinek energiája, nagy tudása, bátorsága a művelt nyugaton osztatlan megbecsülésnek részese.

A gyűlölködő magyarok, akiknek sorában sajnos a jeles férfiak egész sorát találjuk, bedugják füleiket, mert nem akarják hallani, mint vélekedik a külföld Tiszáról, akit ma az európai államférfiak sorában első helyre tesznek.

Néhány hétig német levegőt szívtam magamba, és ha nem is beszélhettem azokkal az emberekkel, akik ezen nagyhatalom sorsát intézik, de a német középosztály, a polgári elem, nép és mértékadó sajtó egyazon véleményben, hogy nekik is szükségük volna egy Tiszára, aki rendet vág. Sőt sóvárogva tekint felénk még Anglia is, melynek kormánya nem bír a megvadult női jogokért harcolókkal, és azoknak üldözése valóságos komédia számba megy mindaddig, amig valamely végzetes szerencsétlenségbe nem sodorják Nagy-Britanniát.

Ha olyan szomorú nem volna, hogy a magyar ember természetében rejlik, hogy nagyjait megbecsülni csakis akkor tanulja meg, amikor már nincsenek, akkor hahotázni kellene a gondolkozóknak, látva a kis legyeket, mint ülnek az oroszlán orrára, amíg meg nem rázza hatalmas sörényét, és el nem hessegeti őket onnét. Tisza futása címen ma is olvastunk egy vezető cikket, mely még gyávának is mondja Tiszát, amiért megkérte az interpellációzási dühben (sic!) szenvedő ellenzéki vezéreket, álljanak el újabb interpellációtól, melyre állami érdekből őszinte választ nem adhatna.

És ezt Tisza futásának nevezi, akinek szemében a suprema lex (a legfőbb törvény) mégis csak az állam érdeke. Szerdán már annyira ki volt élesedve a helyzet, hogy országszerte, különösen a határok felé vezető részeken újból elrendelték a vasúti hidak és úttestek katonai őrizését, és ilyenkor csak nem fecseghet a felelős miniszterelnök, akinek aktív része van a külpolitikai ügyek intézésében, mely felelősségből tán nagyobb részt vesz ki magának Tisza, mint bármely elődje, és ezen aktivitásnak ott találjuk nyomát a Belgrádban átnyújtott demarsban (diplomáciai jegyzékben), mely a pénzpiacon nagyobb deroutot (megsemmisítő vereséget) csak azért nem okozhatott, mivel értékeink már annyira devalválódtak, oly nyomorúságos már nem csak Magyarország, de az egész világ, még Észak Amerika közgazdasági helyzete is, hogy bármi történjék, nagyobb értékcsökkenés az értékek piacán már be se következhetik, mivel az már a teljes pusztulást jelentené.

A tegnap közölt kívánságok teljesítésére adott rendkívül rövid határidő, mely a mai szombati napon, este 6 órakor jár le, a kemény, rideg föltételek, melyeknek alku nélkül való teljesítése, bármint szépítsük is a dolgot, mégis csak Szerbiának a monarkia (sic!) előtt való megalázását jelentené, mégis szerteszét aggodalmakat kelt, és a tőzsdére nem is maradt ennek tudata hatástalan, ámde vihar nélkül a beborult ég ki nem tisztulhat, és ha mindjárt háború járna is a demars nyomában, melynek hatását előre megállapítani nem lehet, a helyzet ezen benyújtott számla békés, vagy háború útján való kiegyenlítése után csakis javulhat.

A demars átnyújtását bizonyára alapos megfontolás előzte meg. A monarkia ügyeinek intézői előzetes tájékozást szereztek arról, kiknek aktivitására és passzív magatartására kell berendezkedniök (sic!), és az a kérdés, az ígéretek, kijelentések, valószínűségek mérlege miként alakul ki a valóságban, a komoly és döntő pillanatban, mely oly közel van, és ezen rövid határidő kitűzése még külön is helyeslendő, hogy célt tévesztett dolog lenne ma az utolsó órában kombinációkba bocsátkozni.

Ma csakis egy fontos: nem szabad elveszíteni a hideg mérlegelést, a reményt, hogy még messze vagyunk csapatainknak a Dunán való átkelésétől, sőt bármily valószínű legyen is, hogy Szerbia nem egykönnyen teljesíti majd a monarkia (sic!) szigorú utasításait, mégis meggondolja majd, hogy a nagy szerb álomnak most már vége szakadjon-e, vagy komoly kísérletet tegyen annak megvalósítására, ami egyet jelentene a nagyhatalmak erőmérkőzésével, mely itt lebeg Európa felett évek hosszú sora óta, és miként a perzselő nap pusztítja véleményeinket, pusztítja a vagyonokat, és a kínos bizonytalanságnak bármilyen áron is véget kellett vetni.

Mit ér hadseregünk, melytől mai fejlettségében mindenképpen hadi cselekedeteket várunk, ha az tétlenségben sorvad, és el kell tűrnünk évek hosszú sora óta a gyilkosságok terén legnagyobb gyakorlattal bíró kis szomszéd piszkálódásait, hogy mint vészthozó felhő kóvályogjon különösen Magyarország feje fölött, bojkottálja termékeinket, üldözve mindent, ami magyar és osztrák, és határain át gyilkosokat, bombákat szállítson a monarkia területére.

Az első cselekedet ezen demars, melynek külpolitikai téren évek hosszú sora óta megfigyelői lehetünk, és annak minden során, sőt minden szaván az erő és bátorság öntudata csillámlik elő, mely öntudat, erő és bátorság tanúsítása kell, hogy meggondolásra bírja az elbizakodott Szerbiát, mely megbocsáthatott és tapsolhatott saját királya gyilkosainak, de a monarkia trónörökösének Belgrádban szított meggyilkolásával fejére zúdította a bosszúálló nemezist (bosszúálló igazságot), és most nemcsak bosszúról, hanem arról is van szó, hogy szabályozzuk viszonyunkat Szerbiával egyszer és mindenkorra, más szóval móresre tanítsuk a kellemetlen szomszédot, akit hihetőleg csalódás fog érni azon téren is, hogy a nagy atyuska, akinek magának is ezer gondja, baja van saját belső ellenségeivel, hódított területen is, a rakoncátlan unoka segítségére fog sietni.

A szerb nemzeti önérzet és nagyzási hóborttal most a monarkia szembe helyezte saját önérzetét és tekintélyét, mivel most már elviselhetetlenné lett annak rakoncátlankodása, melyet a legteljesebb nyilvánosság előtt se rejtett el. Elképzelhető így, miket tett Szerbia a malom alatt, amiről tudomásunk nem lehet, és amit a sarejevoi (sic!) merénylet leleplezett.

A demars hangja energikus, nem ismer megalkuvást, és ez egyszer, mint megfélemlítéstől sem tartó rettenthetetlen, öntudatos állam lépett föl Ausztria-Magyarország, mely tudva azt, mennyi része van a hivatalos Szerbiának a merényletben, akár demars nélkül is mindjárt fegyverhez nyúlhatott volna, de diplomáciai tapintatosságból, hogy a szövetséges és az entente (antant) hatalmak előtt is igazolja föllépésének indokolt voltát, restringálta (korlátozta) követeléseit, bár energikus hangon, mégis csak olyat követel, ami teljesíthető és csakis gazemberek, gyilkosok cinkostársainak kiszolgáltatását követeli, akiknek részük volt a trónörökös és feleségének meggyilkolásában.

Amely ország ily tények kieszelésével és elkövetésével avatkozott a monarkia legbensőbb ügyeibe, ártatlan és drága vért ontva egy abszurd, és soha nem teljesíthető ábránd megvalósítása érdekében, az nem is panaszkodhatik a demars kíméletlen hangja miatt, mert a monarkia szívesen kerülné még most is, hogy fegyveresen torolja meg az árulást és gyilkosságot, és Szerbiának nem kell mást tennie, mint hogy letépi testéről a bűnösöket, azokkal magát nem azonosítja, és mint közönséges bűntetteseket kiközösíti azokat saját kebeléből, és további gondozásukat a monarkiára bízza.

Ilyen emberek kímélése céljából a háború rémeit fölidézni Szerbiára a legnagyobb őrület és lelketlenség lenne a szerb királyság részéről, mely ki se heverhette a legutóbbi balkáni hadviselés vérveszteségét. Ezt meg fogja gondolni Péter király, aki most már hamarosan meg fog gyógyulni, mert most helyt kell állnia, és meg fogja gondolni a szerb kormány is, mely ezúttal talán elég objektív lesz arra, hogy elbírálni tudja ezen szomorú esetben nem bírhatja se barátainak, a velük rokonszenvező, mert velük üzletileg összeköttetésben álló államok rokonszenvét, sem az igazságot nem találja a maga oldalán, igazságon alapuló meggyőződés nélkül pedig csakis őrült viselhet háborút.

A mi monarkiánknak az adja meg teljes föllépéséhez az erőt, hogy igazsága van, és oldalán látja az összes civilizált államokat, népeket és status férfiakat. Tisza István gróf lesz az, aki megoldáshoz vezeti a balkán problémát, aki megfékezi a rakoncátlan szerbet és Tisza futása, melyről ma olvasunk, hű ábrázolója marad az ellenzéknek, mely bosszúvágya kielégítésére talán még magát a haza tekintélyét is föláldozná, de el kell ismerni, ma a helyzet magaslatára emelkedve, mint egy ember állt a Házban a miniszterelnök mellé.

Most az országnak legteljesebb mérvben benső nyugalomra és hidegvérre van szüksége, most, a parlamenti aprólékos perpatvaroknak, Sümegi Vilmos kierőszakolt mártírrá avatásának, és hasonló kicsinyes, komolynak nem mondható játékoknak szünetelniük kell, amíg ki nem alakul a helyzet, jobbra-e, vagy balra még nem tudjuk, de súlyos következményekkel járó elhatározások küszöbén állunk, és mindenre készen föl kell készülve lennünk.

Hisz Budapesten a nagy bankok a még védköteles tisztviselőknek kijáró szabadságot is visszavonták, hogy az esetleges behívó gyorsan legyen kézbesíthető. Mi még most sem hiszünk a háború valószínűségében, de tudjuk és érezzük, hogy az indító ok, mely a mostani konfliktust előidézte, lelkesíteni fogja az érvényesülésre vágyakozó hadsereget, és a háborúban a lelkesedés már fél győzelem.

De hideg megfontolásra, mérlegelésre van most leginkább szükség, nyugalomra és hideg vérre, hadseregünk és szövetségeseink fegyveres erejébe vetett bizalomra, és akkor minden esemény, melyre elő kell készülnünk, csak javát szolgálhatja monarkiánknak, mert végre helyre áll majd a rend a balkáni tűzfészekben is, melynek folytonos nyugtalansága sok milliárdokkal károsította eddig a monarkiát, és egész Európára veszedelmet jelent, amig ott nem csinálunk rendet.”

Hátra volt még „A demarche bejelentése a képviselőházban,” ezt is ebben a lapszámban közölték a fenti cím, „—Politikai munkatársunk express és telefonjelentése. — Budapest, július 24.” alcím alatt.

Végül a rivális konzervatív „Dunántúl” (1911-1944) 1914 július 25.-i számából is idézek egy fontos, késői tudósítást. „Éjfél után érkezett telefonjelentés. Oroszország nem marad semleges. (Budapest, július 24. éjfél után 26.) A pétervári hivatalos lap közli: A császári (cári) kormány, amelynek élénk gondot okoznak a meglepő események, nagy figyelemmel kíséri Ausztria-Magyarországnak Szerbiához intézett ultimátumát, és a konfliktus fejleményeiben Oroszország nem maradhat indifferens (semleges).”