Van-e párja nyelvünkben az é magánhangzónak?

Balogh Lajos, Bolla Kálmán, Deme László, Gombocz Zoltán, Molnár József és Wacha Imre emlékére

 

A magyar fonetikai szakirodalomban régtől fogva vita tárgya, hogy hol helyezkedik el az é és az e (ë) a köznyelvi magánhangzók rendszerében? Mi az oka, hogy az é és az á is „társtalan”, még akkor is, ha a variánsaik képzési helyét vesszük figyelembe?

Talán a köznyelvi e (ë)/é, a/á oppozíciók (szembenállások) létezése (kel/kél, lësz/lész(en), – hagy/hágy, ad/ ád) is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a mai hivatalos ábécében (HSz. 18) és a fonetikai atlaszokban is – fonémaszerepük alapján – egymás mellé kerültek az említett hangok (Bolla K. 1995. 16 és Molnár J. 1970. 30, 31). Ráértődött e hangok kapcsolatára, hogy itt időtartambeli különbségekről beszélhetünk. Mihelyt a hangok képzési sajátosságait akarjuk megérteni, rájövünk arra, hogy nem a hangoztatás időtartama alapján különíthetők el ezek a hangok, hanem a képzési helyük alapján (Deme L. 1963. 71). A megítélés ellentmondásossága alapján is van értelme ennek a sommás ítéletnek: a beszédhang a legbonyolultabb nyelvészeti entitás; talán még a mondatnál is bonyolultabb. Ugyanis a beszédhangok keletkezésének folyamatában agybeli (tudatbeli) szakasz mellett artikulációs mozgásokat, hangzásbéli (akusztikus) és percepciós szakaszokat tudunk elkülöníteni a fonetikai kutatások legújabb eredményei alapján.

Bolla Kálmán és Szende Tamás kutatási eredményei alapján tudjuk, hogy a beszédhangok képzésének központja a tudat, az agy. Innen indul az a folyamat, amelynek során a gondolatból szó, illetve mondat jöhet létre akár a néma beszéd (belső beszéd), akár hangos beszéd formájában. Ennek feltétele, hogy megfelelő szókinccsel rendelkezzünk (ez a fogalmi bázis); és a fonológia – prozódia biztosítja a realizációs rendszert; illetve grammatikai ismereteink adják az operációs rendszer működésének nyelv alapjait. Fogalmainkat (szavainkat) és a grammatikai tudásunkat a hosszú távú memória (HTM) révén az agykamra fenekén levő (hipotalamuszban) őrizzük. A beszédhangok képzése során az idegsejtek (neuronok) „tüzelni”, működni kezdenek. Parancsot adnak a beszédközpont révén az artikulációs szerveknek, hogy hozzák létre azt a szervi állást, amelyben a hang létrejöhet. Az artikuláció működése során keletkezik a beszédhang, amely akusztikus jellege alapján leírható, jellemezhető az akusztikus fizika törvényei szerint. A létrejött hangot a beszélő és a beszédtárs is érzékeli, dekódolja, és az elemzés révén keletkezik a beszédhang vagy fonéma. A beszédhangképzés folyamatában Bolla Kálmán a hang előzményeit ezekkel a szavakkal nevezte meg: neuréma¹: a hang képlete a tudatban; kinéma: a hang jellemzői a beszélőszervek mozgása során; akuszéma: a hang akusztikai sajátosságai alapján; fonéma: a megértett, felfogott (dekódolt) beszédhang; neuréma²: a dekódolt hang visszajut mintegy ellenőrzésre a tudatba (Bolla K. 1995. 12–13). – Emberi ésszel ezt a folyamatot nehéz felfogni. Csak a fonetikai kutatások révén vannak erről ismereteink. A folyamat részletei villanásnyi idő alatt, századmásodpercek alatt követik egymást. Ez így igen kacifántos elméleti fejtegetésnek tűnhet. Joggal mondhatja a fonetikában járatlan olvasó, hogy számára ez érthetetlen és felesleges. Néhány példával szeretném igazolni a Bolla-féle modell hasznosságát. Csak az ismertetett modell alkalmazásával érthetjük meg például a nyelvjárások különleges beszédhangjainak „átváltását” a percepció során köznyelvi megfelelőkre. Például: ha a palóc ember ezt mondja: Ȧpām mār vār rëjām megértjük, hogy ez a mondat köznyelven Apám már vár reám jelentésű. A palóc gyermek is képes írásban köznyelvre „áttenni” az idézett mondatot. Természetesen más nyelvjárásokban is egyre többen képesek a kétféle kód (a nyelvjárási és a köznyelvi norma) alapján megnyilatkozni. – A HTM létezését feltételezve tanította meg beszélni az USA egyik kis városában Sullivan, a híres logopédus a vak és süket kislányt, Helen Kellert beszélni úgy, hogy a hangok hiányában a tárgyak segítségével hívta elő a fogalmakat a hipotalamuszból. Vizet csorgatott tanítványa markága, és tenyerébe írta a víz szót. Így a tárgyak érzékelése során tanította a fogalmakat. Hatalmas felfedezés volt. A kislány viszonylag rövid idő után újra tudott beszélni, és később még a német és a francia nyelvet is elsajátította. Ez a teljesítmény még ma is világcsodának számít! A taníthatóság előzménye az volt, hogy Helen három éves koráig még beszélt. Akkor egy váratlan betegségében vakult meg, illetve némaságra jutott. HTM-jében megőrizte a korábban tanult szavakat (Helen K. 2008)   ) – Ide tartozik talán az nagy értékű felfedezés, hogy a Szegedi Orvostudományi Egyetem kutatói megtalálták nemrég a hipotalamuszban a memória központját, amely impulzusokkal működésbe hozható! Ez is igazolja Sullivan felismerésének jelentőségét.

Visszakanyarodva az írás fő témájához: valószínűnek tartom, hogy a köznyelvi é hangnak a nyelvjárásainkban és a köznyelvben is van/lehet rövid, illetve rövidült változata. A jelenség oka fizikai törvényszerűség. Az, hogy a szó hangtestének bővülése, hosszabbodása során kevesebb idő jut a szó elején álló é hang hosszú időtartamú ejtésére, például az élhetetlen, életvidámság, életkörülmények szavakban. Gombocz Zoltán fonetikai mérései kimutatták, hogy ha az él szóra egységnyi idő (tá) jut, az élhet szóban is csak egy egységnyi a szó ejtésének időtartama ti, ti tagolásban. Még szaporábban mondjuk ki az élhetetlenség szót úgy, hogy a szó elején levő é egészen rövid időtartamú. Ezeket a változásokat a beszédfolyamatban általában nem érzékeljük, azaz a hosszú szavak élén álló rövidült é-t is hosszúnak gondoljuk. Így a rövid/rövidült é-nek nincs fonematikus (jelentésmódosító) szerepe. Ezért ez a hang nem válhatott önálló hanggá, vagyis csak allofon (hangvariáns) hangnak tekinthetjük. E szempont alapján a rövid é nem párja az é köznyelvi magánhangzónak. Azaz jelenleg nem önálló fonéma. A zárt ë-t is csak hangvariáns tekintjük annak ellenére, hogy néhány szóban jelentés-megkülönböztető szerepe van [ëlég ’nem kell több’ és elég ’tűz martaléka lesz valami’]. Akkor lesz majd önálló fonéma az ë, ha helyesírásunkban is jelöljük. Kodály Zoltán ezt szorgalmazta, és népdalszövegeiben következetesen jelölte is az ë hangokat. Érdekes, hogy Wacha Imre említi munkájában a normatív értékű hangok között az ë hangot (Wacha I. 2010. 45, 46).

Valószínű, hogy a dél-alföldi és észak-keleti nyelvjárásainkban a rövid (rövidült) é még ma is része a hangrendszernek. Például: algyői adat: ës (félhosszú, zárt ë, rövid é értékben?) • székelykevei adat: vőfëny (zártabb és félhosszú ë, rövid é értékben?) • kéki adat: ës (zárt és félhosszú ë, rövid é értékben?) • jándi adat: törtënni (zárt és félhosszú ë, rövid é értékben) • lozsádi adat: hëtig, mëg ’még’ (zárt és félig zárt ë, rövid é értékben) [M.Nyji.Olvk. 1974. 215, 202, 229 233, 254]. – A rövid é hangról először Csűry Bálint írt a híres tájszótárában (Szam.Sz). Ezt a hangvariánst a zár ë félhosszú (hosszú?) alakjának tekintette, amely a Szamosháton vegyesen fordult elő diftongusos alakokkal (szép → szëp ~ sziep). Az MNyA adatai alapján Imre Samu is kimutatta az é₂ hangváltozatokat. Szerinte a köznyelvi é helyén az észak-nyugati nyelvjárásokban vagy diftongusos hangok vannak [bⁱeka (béka), kezⁱébne (kezébe) vagy a zártabb ë félhosszú formában (tesvërem) [Imre S.1971. 59–60, 36]. Az Ormánság nyelvjárásáról írt könyvében Temesi Mihály nem említi a rövid é hangot, de arra van adat, hogy a köznyelvi é helyén sok esetben diftongusos szóalakok éltek még 1949-ben is az Ormánság nyelvében (Temesi M. 2002. 65). Lehet, hogy új fejlemény a közép-baranyai nyelvjárásban a rövid (rövidült) é magánhangzó. Az 1980-as évek elején készült szentlőrinci beszédfelvételeimen sok példát találtam az é rövid ejtésére: ën (én), egësz (egész), pëlda (példa) stb. (Pesti J. 1996 102–103) Főleg az egytagú szavakban, de a többtagúakban is. Az ismertetett példákban a rövid é hangot zárt ë-vel jelöltem, és a betű alatt még felfelé mutató ék látható, az ë betű felett van még a félhosszúság jele. [A számítógépemen ezt – sajnos – nem tudom jelölni.] Ha ezt a sajátos hangot a köznyelvi é-hez kell viszonyítanunk, akkor a szentlőrinci ë hang sem más, mint a az é hang allofonja; tehát nem önálló fonéma, csak parole-jelenség.

Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a köznyelvben az é-nek nincs párja. Csak „ráértéssel”, vélt hangrendszerbeli kapcsolatot feltételezve gondoljuk úgy, hogy az ë/e a párja. A rendszer csak a nyelvjárási magánhangzók körében válik teljessé: ott a nyílt e-nek hosszú párja az ē, például ēre [erre], a rövid a-nak hosszú párja az ā, például āra [arra] és az á-nak párja az ȧ [ȧpām].

 

Irodalom

• Bolla K. 1995 = Bolla Kálmán: Magyar fonetikai atlasz. Budapest, 1995.
• Deme L. 1961 = A magyar magánhangzó-állomány. In: A mai magyar nyelv rendszere. I. Szerk.: Tompa József. Budapest, 1961.
• Csűry B. 1936 = Csűry Bálint: Szamosháti szótár I–II. (SzamSz) Budapest, 1935, 1936.
• Helen Keller 2008 = Helen Keller: Szakadékból a fényre – Az akarat győzelme • Helen Keller küzdelmes élete. Budapest, 2008.
• HSz = A magyar helyesírás szabályai. Budapest, 2015.
• Imre S. 1971 = Imre Samu: A mai magyar nyelvjárások rendszere. Budapest, 1971.
• Myji. Olvk. 1974 = Magyar nyelvjárási olvasókönyv. Szerk.: Hajdú Mihály – Kázmér Miklós. Budapest, 1974.
• Molnár J. 1970 = Molnár József: A magyar beszédhangok atlasza. Budapest, 1970.
• Pesti J. 1996 = Pesti János: Az [ẹ] és az [ẹ:] beszédhangok helye a magánhangzók akusztikai és fonológiai rendszerében. In: A magyar nyelv táji változati az 1980-as évek végén. : Balogh Lajos. Budapest, 1996.
• Szende T. 1976 = Szende Tamás: A beszédfolyamat alaptényezői. Budapest, 1976.
• Temesi M. 2002 = Temesi Mihály: Az Ormánság nyelvjárása 1939 és1949 között. Pécs, 2002.
• Wacha I. 2010 = Wacha Imre: Igényesen magyarul – A helyes kiejtés kézikönyve. Budapest, 2010.