Örökség

 

Engem néznek. Lehetnek vagy harmincan. Úsznak abban a förtelmes lében és mind engem bámul. Itt megüvegesedik a tekintet. Hátborzongatóan ragadós ez a nempislogás. „Kontroll-hal-bolt”. Nem bírom a halszagot. Nagymama miatt jövök mégis, Isten nyugosztalja, az egyik eladó nagyon hasonlít rá. Róza. Még legalább húsz perc, mire sorra kerülök, van időm stírölni, ahogy tesz-vesz. Sok minden jut eszembe…

Amikor tíz lettem, Nagymama a padlásra vonszolt. Mutatni akart valamit. Nem volt kedvem fölmenni, mert A Tenkes kapitányát vártam, de az én nagymamám olyan erőszakos…!

A sok kacat közül egy nagy barna dobozt vett elő, ami valaha a kert végében volt elásva. Na, ez már tetszett! „Miért nem ezzel kezdte?” Azt mondta, itt az ideje, megmutatja az örökségemet.

„Ja, ha az örökségem, az egészen más!” Elképzeltem, hogy rengeteg vaskos pénzköteg lapul a dobozban. Nem is forint, egyenesen dollár, ahogy abban a rablós filmben láttam, amit a Hannával néztünk. Persze, jelöletlen. A Hanna hiába csak egy lány, mindig jól tudtunk együtt izgulni.

Nagymamával levittük a nehéz dobozt, a konyhaasztalra tettük. „Mi van, ha aranyrudakat rejt? Vagy, ha egy zsugorított múmia van benne? Azok mellé rengeteg kincset szoktak temetni. Istenem, mit totojázik, miért nem nyitja már ki?” Alig bírtam magammal. Már azt a zenét is hallottam, amit a nagy attrakciók előtt szoktak adni a cirkuszban, azzal a dobpergéssel… A cirkuszt ki nem állom, mert sajnálom szegény fakírt, hogy folyton azon a szöges ágyon kell gyakorolnia. Szerintem még otthon is. A Hanna az állatokat sajnálja, de én a fakírt.

Letisztogattuk, majd végre kinyitottuk a dobozt.

Ezt a csalódást! Eszcájg kilószám! Mindegyik nehéz volt és bűzös. Bűzös és nehéz. „Örökség? Ez? Sejtettem, hogy a Nagymama nem annyira szeret. Legalábbis nem mindig. Amikor palacsintát süt, meg rétest, akkor szeret, de most biztos, hogy nem. Az is lehet, hogy örökbe fogadtak, csak évek óta titkolják.”

Kelletlenül rakosgattam a kiskanalakat. Próbáltam elmagyarázni a Nagymamámnak, hogy kár fáradni, hiszen én csak egyetlen kanállal tudok levest enni és egy villa, egy kés elég nekem, meg egy kiskanál is a fagyihoz. Csak mondogatta: két év múlva, amikor tizenkettő leszek, elmesél mindent. Akkor majd örülök, hogy mind az enyém! Jó lesz az egyetemre!

„Az egyetemre? Az egyetemen se kell egynél több semmiből, hiszen csak egyetlen szám van! Az viszont jó nagy.”

Ahogy visszagondolok akkor még nem tudtam semmiről. Mondjuk, ez nem teljesen igaz

mert mindig elborzadtam, ha a tévében bármiféle „sieg hejleset” hallottam. Kirázott a hideg, ugyanakkor izzadtam és sírhatnékom támadt. Homály fedte az okát, mint ahogy azt is, hová ment és miért nem jött haza soha a Nagypapa. Érthetetlen. Titok. Egyszer csak már nem volt jelen. Nem volt jelen és nem volt szabad beszélni róla. Nagymama üveges tekintettel nézett a távolba, ha bármit kérdeztem Nagypapáról. Anyukám dettó!

Amikor már régóta nem kérdezősködtem, egyik széderen reggel átjött a szomszéd Peti. Ilyenkor nem szokott, de akkor mégis. Olyanokat mondott, hogy „nem baj ám hogy mi zsidók vagyunk”, meg, hogy „tudja, mi nem is szeretjük a szalonnát, és nálunk mindig rendes a szappan is, és nem is vagyok büdös. Szóval, csak nyugodjak meg, ő nem hiszi az egészet, amit a Kati mamája mondott, és a barátom marad.”

Nagymama már a „nembajám”-nál megérkezett a boltból. Egy ideig csak állt, majd lassan elpakolta az estére vásárolt holmit. A halat egy tálba tette, miközben rákiabált a Petire, hogy meg ne lássa itt többé! Ezt az egészen fekete hangját addig még soha nem hallottam. A Peti elszaladt, a hal pedig ijedten feküdt a tálban. Engem nézett.

Émelyegve fordultam ki a boltból. Hazáig nem pislogtam.