Belenéztem ebbe a hömpölygő, mélykék imába. Esküszöm, olyan mélyre meredtem, amennyire csak tudtam! Egy rémisztő pillanatig alábuktam önmagamba, átcsapott fölöttem az éber álmok kavargó tengere. Az eltemetett emlékek sziszegve ólálkodtak körülöttem, rongyosra hasadt testükről szürke por pergett alá. Mit látsz?
Láttam a csillagok folyamát, mögötte a csonterdőt, a hegyet, az ormot, de üres volt. Mit látsz? A családom szégyenét korunk alkonyát mindent semmit Nem látok tisztán. Pedig láttam. Ott örvénylettek mind, szemének darabokra hasadt egében.
A hegy lábánál hömpölygött az egész színpompás társaság, tollakba és imákba öltözött Istenek kiáltoztak, daloltak és lökdösődtek a csonterdő fái közt. Ezernyi éles karom és csőr fakasztott áldott vért, ezek védték népemet a csapásoktól.
Az ima felszárnyal az égbe, az áldozat lehajtja fejét a kőre, a horizonton felröppennek a madarak. Ez az út tart minket életben évezredek óta, ma nekem is rá kell lépnem. Az összes ima az elmémben visszhangzott, széthasították a szelet, a folyókat és a földet, a napot és a holdat. Láttam minden egyes szilánkot, de egyet sem külön, a karmos lábak egyben tartották őket.
Bocsáss meg nekem, Anyám, nem Isteneket, madarakat látok!
Szóljon hozzá!