Jut eszembe …

(A fordított szórendről)

Benkő Loránd, Borsy Károly és Elekfi László emlékére

1981 tavaszán Borsy Károly, a nagy tekintélyű pécsi nyomdász és tipográfus ezt kérdezte tőlem: „János, jut eszembe: a Kaposvári Nyomda igazgatója kéri, hogy mielőbb kapják meg a baranyai helynévkötet még hiányzó térképlapjait, mert elakadtak a munkálatokkal”. A válaszom ez volt: Igyekszem teljesíteni a kérést. A sürgetés elején álló jut eszembe szerkezet nagyon meglepett, mert 1981-ig nem hallottam Pécsett ezt a különleges szókapcsolatot. Máig foglalkoztatott, hogy honnan kerülhetett városunkba ez a szólásnak minősíthető állandósult szókapcsolat.

A vizsgálódás legelején nyelvjárási eredetre gondoltam, mert az egyik nyelvjárási szöveggyűjteményben ez a szöveg került elém: „Megláttam a farkast, és akkor ugrottam fel a kocsira. Ostorvāl a lovak közé csaptam, és uzsgyi…” A veszélyes helyzet felidézésében a cselekvést jelentő ige azért kerülhetett az igekötő elé, mert az adott szituációban az elbeszélő szerint az ige jelentése fontosabbnak tűnhetett az igekötő jelentésénél. – A kötött formájú versekben a szabályos verslábak miatt (például az időmértékes verselésben) vagy a rímek megvalósításában (a rímkényszer hatására) szükség volt a szavak sorrendjének felcserélésére, az inverzióra. E tudatos stíluseszköz alkalmazásával részben a ritmust lehetett biztosítani, illetve ez szolgálta a nyomatékosítást és a hangulati feszültséget. A 16. századi magyar költészetben – főleg a reneszánsz és a humanista lírában – a fordított szórend (az inverzió) szokásos poétikai eszköz volt a szigorúbb ritmus és a rímek biztosítása érdekében. A korábban kötöttebb szórend lazulni kezdett; a szabályos nyelvtani szerkezetek helyett inkább a ragos szavakra (a rímekre) figyeltek a költők, és így szabadabban tologatták a versek szavait ide-oda. Balassi Bálint és Tinódi Sebestyén a sorvégi rímek hiánya miatt gyakran az állítmányt (az igét) a mondat elejére vagy az alanyt a megszokottól eltérő pozícióba helyezte. Így dallamosabbak lettek a verseik (Google, Arcanum és Wikipedia). A 19. század szépirodalmi szövegeiben (főleg a versekben) találtam sok példát a fordított szórendre. Petőfi verseiből: „S jutott eszembe számtalan / Szebbnél szebb gondolat”. (Füstbement terv) • „Megcsókolá a három alvót / Szentháromságát családéletének”. (Az apostol) • „Isten veled szép álma életemnek.” (Az apostol) • „Vesd reám sugarát kökényszemeidnek!” (János vitéz) • „Jancsi pedig szólott, fohászkodva nagyot.” (János vitéz) • „Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek” (János vitéz) – A szórendi csere gyakori volt a magyar versírói hagyományban egészen a reformkorig, sőt a Nyugatig (Arcanum). A 20. századi irodalomból, Ady verseiből: „Koldusait a csóknak és reménynek… /  Behívom egy újfényes palotába”. (Jehan Rictus strófáiból) • „Cigány is kellett: nótázó diák / Dicsbe-űzője aggodalmas gondnak” (Kétféle velszi bárdok) • „Ott hallgattuk valamikor / Lármáját nagy kék vizeknek” (Várnak ránk délen) • Kúnfajta, nagyszemű legény volt, / Kínzottja sok-sok méla vágynak.” „Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle.” (A Hortobágy poétája). – Babits több versében az inverzió az archaizálást szolgálja: „Csillag esik, föld reng; jött éve csodáknak! Ihol én, ihol én pörölye csodáknak” (Jónás könyve).

A tudományos, szaknyelvi szövegekből is idézhetünk példát az inverzióra: „A ballada tragédia dalban elbeszélve” → ’A ballada dallal kísért tragédia, verses elbeszélés’ (Gregus Ágost).

A fordított szórendű szerkezetekre a mai köznyelvből is sok példát említhetünk: pörkölt körettel, friss salátával • palacsinta lekvárral  • hölgy kalappal • vihar jégesővel • fizetés kártyával stb. – A múlt idejű ige esetében az egyenes szórend általában befejezettséget jelent (Akkor már visszajöttek a kirándulásról); de mást jelent ez a mondaszerkezet: Akkor már jöttek vissza a kirándulásról [→ ’még úton voltak hazafelé’] (NyKk. I, 290). Az igekötős igék használatának, helyesírásának részletes szabályai vannak (L. NyKk. I, 281–290). Ide tartozik az a felismerésem, hogy a jut eszembe és az eszembe jut jelentése nem teljesen azonos. A jut eszembe frazéma  ’hirtelen eszembe jutott, mégpedig most a jelenben’, az eszembe jut meg azt jelentheti, hogy ’emlékszem még rá; nem felejtettem el’. Ha múlt időre vonatkozik a felejtés, terjedelmesebb a közlésem: akkor jutott eszembe az; azért jutott eszembe ez, mert … – A jut eszembe szerkezet csak a jelen idő kifejezésére alkalmas. Múlt idejű igealak (jutott) esetében az ige előtt ezek a szavak állhatnak: az, akkor, azért. Ezek a szavak az összetett mondat rámutató szavai utalnak a hogy kötőszóval kezdődő mellékmondatra. A jut eszembe takarékosabb nyelvi forma, mint a múlt idejű szerkezet.

A jut igével alkotott inverziók változatosságát az tehette lehetővé, hogy az ige alapjelentéséhez (’érkezik, valameddig elér’) hét jelentésváltozat tartozik (ÉKsz² 607). Az átvitt értelmű jelentések metonimikus jelentésváltozás által jöttek létre. Érdekes, hogy ezek a mellékjelentések ugyan egymással látszólag szinonim viszonyban vannak, de ezek nem szinonimái a jut igének (Kiss G. 1999. 408). A jut igének talán csak az elér, elérkezik, verődik, kerül a szinonimája, de csak a felhasználás konkrét körülményei által meghatározottan! Vagyis ezek nem ekvivalens értékű szinonimák! (L. Kiss Gábor 2004. 408 és O. Nagy G. és Ruzsiczky É. 1978. 189).

A szórend és benne az inverzió kérdésköre az irodalomtudománynak (verstannak) is fontos kutatási témája régtől fogva (Vil.Lex. 24. kötet 682–686).

A finnugor eredetű jut ige szótörténeti adatai között azt olvashatjuk, hogy az ’elérkezik’ (időpont) jelentésére 1195-ből van adatunk, de az ’eszébe jut’ jelentés csak 1518 körüli évekből való, s valamivel „fiatalabb” a ’rá emlékezik, rágondol’ jelentés 1521-ből (TESz. 2, 287). – Nyelvjárásainkban a 16. századtól szinte máig létezhetett a jut ige, főleg gyut alakban és elsősorban eredeti jelentése szerint. Számomra meglepő, hogy a nagy tájszótárunkban a jut (gyut) tájszó jelentését nem adta meg a szócikk írója (ÚMTSz. 2, 1174). Így a szótár adatai szemantikai vizsgálatokra nem alkalmasak. A példamondatokat is hiányolom. A dél-dunántúli tájszótáraiban (OrmSz., HhSz, AmTsz, BoTsz, VöTsz, BTsz, KkSz, KTsz) a szerzők törekedtek a szójelentések definiálására, és példamondatokat is közöltek.

A fordított szórend sajátos formája a hátra vetett jelzői értékű határozó, más szóhasználattal a hátravetett határozó, amely formailag határozó, de tartalmilag, szerepe szerint jelzőnek tekintjük. Nem az igéhez (állítmányhoz) kapcsolódik, hanem az alaptaghoz utólagos kiegészítésként. Az oka az lehet, hogy kis késéssel jut eszünkbe, hogy a névszói alaptag még kiegészítést kíván. Jellegzetessége, hogy a főnév után áll, és attól általában vessző különíti el, jelezvén a szünetet. Példái: A férfi, kalappal a fején, integetett. [→ A kalapos férfi] •  A könyv, az asztalon, az enyém. [→ Az asztalon levő] • Séta hidegben.• A puszta télen. • Ház a sziklák alatt. • Kellemes volt a nyaralásunk a Balatonon. – Azért használjuk, hogy vele elkerüljük a túl hosszú, nehezen áttekinthető jelzős szerkezeteket.  Utalhat ez a szerkezet a tudatműködés (mondatalkotás) pillanatnyi elakadására is (Google és Wikipedia). – Ugyancsak hezitálás, a gondolkodás kisebb zavara idézheti elő összetett mondatokban a Klemm Antal által először leírt mondatátszövődés jelenségét: A lábát mondja, hogy fáj. [ → A lábát fájlalja. Azt mondja, hogy fáj a lába.] • Az öccsét látta elmenni. [ → Az öccse elment. Látta, hogy öccse elment.]

Az ész szó és a több toldalékos változata sok szólásban alaptagként szerepel (Fogács T. 2004. 160–162). A jut igével is keletkeztek szólások (Forgács T. 2004. 333–334).

A fordított szórend a folyamatos igei cselekvés kifejezésekor egész Erdélyben és az északkeleti nyelvjárásterületekkel szomszédos vidékein általános jelenség volt még a 20. század elején is: Megyek bé. • Lípek bé. •  Jaj, halok mëg. • Úty fájt a lábom. hogy estem le [’szinte leestem’] (Horger A. 1934. 169–170).  Érdekes, hogy az Ormánság nyelvjárásában Kiss Géza még az1940-es, 50-es években is lejegyezhette a jut eszömbe frazémát 1. ’ér valahova’ 2. ’ötlik’ jelentésben’ (OrmSz. 168). Temesi Mihály monográfiájában is van adat a fordított szórendre (Hát talán köllene hatot (lovat) is fogni bé (Temesi M. 2002. 499). Kiss Géza szerint az ormánysági nyelvjárás több nyelvi különlegessége, archaizmusa arra utal, hogy Dél-Baranya református vallású magyar lakossága Erdélyből származik (Kiss G. 1937/1986. 337–339). Ezt a feltevést később Benkő Loránd nyelvföldrajzi adatokkal igazolta (Benkő L. 2003. III. kötet, 29–43). Ha a jut ~ gyut ige Baranyában és a dél-dunántúli régióban máig élő alaki/jelenésbeli tájszó, az ormánsági példa alapján valószínűnek látszik, hogy ez Pécs nyelvjárásban is létezhetett talán még a 20. század elején. [A 19. századi testamentumok szövegei alapján igazolható, hogy Pécs városának ebben a korban még erősen ö-ző nyelvjárása volt!] – Talán idős pécsi emberektől hallhatta Borsy Karcsi bácsi a jut eszembe frazémát; s mivel ezt érdekesnek, kifejezőnek találta, gyakran említette a mindennapi beszédében. Természetes, hogy a gyermekkorunkban hallott tájszavakra is tartósan tudunk emlékezni. Ezek sokszor váratlanul bukkannak fel emlékezetünkben.

 

Irodalom

• Arcanum = A fordított szórend a régi magyar irodalomban [Fórum az interneten.]
• Benkő L. 2003 = Benkő Loránd: Nyelvjáráskutatás és településtörténet. In: Nyelv és tudomány, anyanyelv és nyelvtudomány. III. Szerk.: Hajdú Mihály és Kiss Jenő Budapest, 2003.
• ÉKsz² = A magyar nyelv értelmező kéziszótára. Szerk.: Pusztai Ferenc Budapest, 2005.
• Forgács T. 2004 = Forgács Tamás: Magyar szólások és közmondások szótára. Budapest, 2004.
• Google = A fordított szórend
• Horger A. 1934 = Horger Antal: A magyar nyelvjárások. Budapest, 1934.
• Kiss Gábor 1999 = Kiss Gábor: Magyar szókincstár. Budapest, 1999.
• Kiss G.1937/1986 = Kiss Géza: Ormányság. Budapest, 1937/1986.
• NyKk 1980 = Nyelvművelő kézikönyv kötet Szerk: Grétsy László és Kovalovszky Miklós. Budapest, 1980.
• Nagy G. és Ruzsiczky É. 1978 = O. Nagy Gábor és Ruzsiczky Éva: Magyar szinonimaszótár Budapest, 1978.
• 1942 = Kiss Géza és Keresztes Kálmán: Ormánysági Szótár. Budapest, 1952.
• Temesi M. 2002 = Temesi Mihály: Az Ormánság nyelvjárása 1939 és 1949 között. Pécs, 2002.
• 1970 = A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 2. kötet. Főszerk.: Benkő Loránd. Budapest, 1970.
• ÚMTSz. 1988 = Új magyar tájszótár. kötet Főszerk.: B. Lőrinczy Éva. Budapest, 1988.
• Wikipedia = A fordított szórend.
• Lex. 1982 = Világirodalmi lexikon 14. kötet. Főszerk.: Szerdahelyi István. Budapest, 1982.
• Megjegyzés: A dél-dunántúli regionális tájszótárak (AmTsz, BoTsz, HhSz, OrmSz stb.) rövidítéseinek feloldásait azért hagytam el, mert a korábbi írásaimban sok helyütt utaltam ezekre az ismertetett munkákra.