„A ’Cirkusz’ -szal a néma film fejlődése csúcspontjához ért el. A szó legszorosabban vett értelmében élmény e film.”
Sir Charles Spencer Chaplin (1889-1977), az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb lángelméje filmjeinek bemutatói mindig eseményszámba mentek a világon, és már akkor emberek milliói ismerték meg zsenialitását. Nem csoda tehát, ha mecsekalji városunkban szintén diadalútja volt alkotásainak minden egyes alkalommal.
Korszakunk két legnagyobb helyi sajtóterméke, a konzervatív „Dunántúl” (1911-1944) és a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) már napokkal az előadások előtt számaikban sűrűn reklámozták. De ez még nem lenne elég a közléshez. A pluszt az a színvonalas, ma is tanulságos eszmefuttatás adta, amely a „Pécsi Napló” 1929. július 4.-i számában látott napvilágot – a kor „szokása” szerint ismeretlen szerzőtől. De nem egyedüli értékében ez az írás, amint azt látni fogja a szerencsés olvasó.
Mielőtt fölidézném ezeket, néhány szót magáról a filmről. Ez az amerikai fekete-fehér némafilmje 1928-as keltezésű, eredeti angol címe „The Circus”. Művészi nagyságát, sokoldalúságát mutatja, hogy – mint annyi más alkotásában – írója, rendezője, zeneszerzője, főszereplője is volt egyben.
Az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia díját, az „Academy Award”-ot kapta meg, amelyet szokás az első Oscar-díjaként emlegetni, noha így ezt a díjat 1931. óta nevezik.
Cselekménye úgy indul, hogy a főszereplő Csavargót egy félteértés miatt üldözőbe veszi a hatalom helyi „szerve,” a rendőrség, és ő egy cirkuszi előadás kellős közepébe csöppen, ahol sutaságával váratlan sikert arat. Filmjeiben a jelképpé nemesült Csavargó alakját többször alkalmazza, aki a méltatlanul üldözött szegények jelképes alakja is.
A zord és kegyetlen, maradi színházigazgató alkalmazza, és ő barátságba keveredik a direktor által sanyargatott lányával, Mernával. Filmjében zseniálisan jeleníti meg a saját művészetében is kételkedő, vívódó egyéniséget, akit a nagyképű lenézés is sújt. Ráadásul a társulathoz új akrobata is érkezik, aki szemet vet a lányra. Rivalizálás kezdődik, amelynek végén rá kell jönnie a Csavargónak, hogy jobb, ha elereszti ezt a kapcsolatot, nem útját állva imádottja új boldogságának. De a többit mondja el maga az írás…
A cím „A Cirkusz holnapi bemutatójához” volt. „Világkörüli diadalútjában a Cirkusz Pécsre érkezett, és péntek, szombat, vasárnap a Park mozi szokásos fényes zenekiséret mellett be fogja mutatni. Egy eseményszámba menő műélvezet vár a közönségre.
A filmművészek fejedelmének ezen remekművéről a fővárosi sajtó is valóságos dicshimnuszokat zengett. Bizonyára érdekelni fogja a mozit látogató közönségünket a fővárosi kritika néhány szemelvénye, amelyeket alábbiakban leközlünk.
A Pesti Napló a többek között azt írja: Chaplin a film megváltója, mondotta Bernard Shaw egy tanulmányában, amelyet Chaplinről írt. Ez a meghatározás minden páthosza (sic!) mellett is igaz. Chaplin volt az, aki a világháború után a legelső mosolyt varázsolta Európa véres arcára, ő volt az, aki a KID („A kölyök”) nagyszerű csirkefogója után szinte elementáris hatást váltott ki az egész világon az Aranyláz című filmjével.
A Cirkusz e nagyjelentőségű filmek után valóban egyik újabb nagy alkotása Chaplinnek. Ez a különös, itt-ott minden komikuma mellett is rendkívül izgalmas, gyakran valóban Moliére-i ötletekkel feldíszített film őszinte és nagy sikert aratott. A Nemzeti Újság kritikája szerint az új Chaplin film nem cáfolja meg azokat, akik a nagy Charlie-t tartják a világ legjobb filmszínészének.
Utolérhetetlen, szinte molieres humora, elragadó, ötletes játéka, s emberábrázoló ereje soha nem látott magaslatokat ér el a Cirkuszban, melynek minden jelenete a legfrappánsabb burleszk és a legmélyebb tragikomédia. Új filmjének meséje egy vándorcirkusz furcsa életének a miliőjében játszódik le, s a véletlen sodorja bele Charliet, aki kötélen táncol, mosolyt fakaszt az ajkakon, és bohó mosollyal, de könnyező szemmel segíti elő egy kis artistanő balogságát (szerintem boldogságát akartak írni, ezt döntse el az olvasó).
A Népszava következőképen emlékezik meg a Cirkuszról: Nálunk Jászay (Jászai) Mari vetette fel a kérdést, vajon művészet-e a színészet. És ő maga, ez a nagy tehetségű, nagyhírű, és egyszersmind a dolgokon felülemelkedni tudó nagy intelligenciájú színésznő sem tudta egyszerű megnyugvással tudomásul venni azt a választ, amelyet erre a kérdésre kapott, és amely folyton erősítgette, hogy persze művészet a színészet. A művészet elsősorban teremtő erő — szokta volt mondani. Magából alkot, magát adja. A színész pedig mindig más valakinek, az írónak gondolatát kreálja, annak ad kifejezést, azt érzékelteti.
Chaplin abban az alakításban, amelyet itt nyújt, megadja a választ arra a kérdésre, hogy vajon művészet-e a színészet. Aki ennek a zseninek megnyilatkozását látja, az egyszeribe elhiszi, sőt maga is hirdetni kész, igenis a színész is lehet művész, és így a színészet is művészet.
Felejthetetlen az az élmény, amelyet Chaplin, mint színész ebben a darabban nyújt. Csak az ihletett lángész képes emberi érzést, jóságot, reményt, örömet, csalódást, szenvedést és bánatot olyan egyszerű eszközökkel, olyan mélységesen és olyan közvetlenül érzékeltetni.
Azok a mókák, fura mozdulatok, az együgyűség, az a tekintet, amellyel az élet komiszságait, az emberek gonoszkodását nézi, az a folytonos hanyatt vágódás, amely a becsületes szándékában elbuktatja, és a többi mind, minden arc fintora, minden mozdulata, amilyen ellenállhatatlan komikumot nyújtanak, olyan sokat beszélnek az élet borongós, szomorú mélységeiről.
És ezen a ponton magáról a filmdarabról kell beszélnünk, amely éppen úgy, mint a rendezés is, ugyancsak Chaplin alkotása. Ez a nagyszerű ember a filmszíndarabot, mint irodalmi terméket szintén odaállítja a művészi teljesítmény magaslatára.
Ó, nem egy ember többé-kevésbé érdekes története ez. Tipikus emberi fajtának tipikus sorsát tárja elénk. A tehetség, a zsenialitás ügyefogyottsága, megértetlensége, tragikuma játszódik le előttünk azoknak a komikus jeleneteknek mélyén, amelyeken szinte halálra kacagjuk magunkat.
Mennyi szatíra van pld. abban, amikor a cirkuszi bohócok és maga a direktor nagyképű szakértelmükkel hasznavehetetlenül tehetségtelennek jelentik ki a hőst, és sehogy sem tudják megérteni azt a hatást, amelyet az ő megunt erőlködésük iránt közömbössé vált publikumnál ki tud váltani. Milyen szomorú igazság van abban, hogy a tiszta jóság és önfeláldozás mennyire háttérbe szorul a szerelemben az első kifent arc és kivasalt frakkal szemben, így megy ez végig az egész filmdarabon.
Kacagunk, kacagunk, folyton csak kacagunk, de a végén magunk sem tudjuk, hogy a könny, amely szemünkben megjelenik, azért jelent-e meg, mert a nevetés, vagy mert a meghatottság sajtolta ki.
…A Cirkusz, Chaplin históriájának tarka, népes színhelye tovább vándorol. Csak az aréna helye marad ott. Chaplin ott ül, kezébe kerül egy plakát foszlány, amelyen ott látszik a csillag, a sztár jelvénye, amely hajdan az ő dicsőségét hirdette. A papírplakáttal elrongyolódott a sztár dicsősége is. Chaplin összegyűri és eldobja, aztán nekiindul a világnak egyedül, csak a bánatot és groteszk megjelenését viszi magával.
Valóban nem tudjuk, hogy a jókedv könnyei-e, amelyeket szemünkből kitöröltünk.”
Most pedig nézzük a filmet bemutató írásokat, elsőként a „Dunántúl” július 5.-i cikkét „CIRKUSZ – CHARLIE CHAPLIN a filmművészet klasszikusának legnagyobb alkotása” címmel. „A Cirkusz! A Cirkusz! A Cirkusz! Önkénytelenül is arra a bizonyos ponyvasátorra gondolunk, melyet gyermekkorunkban nagy csinnarassza-bum-bum-bummal láttunk Thespis (ógörög színész, a tragédia föltalálója) szekerén bevonulni kis városunkba. Pedig Charlie Chaplin az élet nagy komédiása, de még nagyobb filozófusa nem ezt, hanem a Való élet cirkuszát tárja elénk utolérhetetlen tragikumával.
A mestermű nem a túlzott pompájú kiállítással díszített üres tartalmú filmek közé tartozik, de pompája az ötletességek hosszú láncolata, melyben Charlie Chaplin kifogyhatatlan. Charlie Chaplin egy-egy és fél évenként csak egy filmet hoz ki, de az aztán teljesen megüti a mértéket! Charlie Chaplinnek nincs szüksége arra, hogy a filmeknél túlzott pompával felejtesse el a tartalmi ürességet, mert nála minden méter jól átgondolt művészet.
Ő ezen olcsó technikai eszközökkel való zsonglőrösködést a törtető, és délibábokat kergető álművészeknek engedi át. Az ő nagysága, az ő kiváló művészete azon jellegzetes, utolérhetetlen filmjátszás, mellyel egyedülálló egyéniségével bevilágít az Élet mélységeibe, derűs filozófiával mosolyt és könnyeket fakasztva!
A Cirkusz az egész világon osztatlan sikert aratott, és a közönség egy nagy művészi esemény érzetével fog a Park moziból távozni. A film ma, holnap és holnapután kerül bemutatásra. A vasárnap délután 3 órait kivéve valamennyi zenés előadás lesz, rendes helyárak mellett.”
A hirdetés kísérő szövege pedig ez volt a maga tömörségében: „Egy félszeg fickó szomorú és vidám kalandjai. Írta, rendezte és a főszerepet játssza: CHARLIE CHAPLIN.”
A „Pécsi Napló” július 5.-i számában is ez a „felvezető-cikk” található, amelyet most azért nem idézek, mert szó szerint megegyezik lap-társáéval. A lap viszont július 7.-én is megjelentetett egy méltatást erről „Chaplin: Cirkusz” címmel, a rejtélyes „kj.” monogrammal. „Bemutatja a Park mozi. Kis, keskeny karimás kemény kalap, bő nadrág, csónak cipők, huncutkás bajusz; oly fotográfia ez, amelyet az egész világon ismernek: Chaplin.
Egy darabig csak a film legnagyobb mulattatójának tekintették, és néhány éve derült csak ki, hogy legnagyobb filozófusa is egyúttal. Grimasza az agyonnyomorított emberi szív vonaglása, esetlensége a meghajszolt, jót akaró, de csak pofonokat kapó ember riadozása, aki él a világ forgatagában: ütik, verik, taszigálják, de ő mindenre mosolyog, mert ő jó, s így nem képes felfogni, hogy a földön rosszaság is van, hogy ami vele történik, abban szándék van, nem csupán véletlen.
Az abszolút jóember tragikomédiája a ’Cirkusz’ is. A ’Cirkusz’ az élet maga. Mint a film elő szava megemlíti, a szereplők mi magunk vagyunk, amivel zsonglőrösködünk: vérző szívünk és a tét, egy elhibázott élet. A jó ember tragikomédiája, aki csak jót akar, s közben nem veszi észre, hogy az élet a maga könyörtelen realitásában csúfos játékot űz vele.
Az élet cirkuszában csetlik, botlik Charlie, csak jót akar, de ha akar valamit, minden mindig megfordítva sikerül, minden ellene esküszik, semmi sem sikerül neki tervszerűen, egyedüli barátja a véletlen. A véletlen, mert ha az élet cirkuszából nekirugaszkodva mást szeretne, mint ami eddig volt osztályrésze …csalódás, ütleg, szédületes zuhanás az osztályrésze.
Egy nem következik be nála soha: a kiábrándulás. Határtalan, vég nélküli jóságában ezt a fogalmat nem ismeri. Ő az élet cirkuszának vérző szívű, agyonrugdosott bajazzója (sic!), mindig tovább hisz az emberekben, s mikor a film végén befejezte művét, boldognak látja, akit szeret, ismét magára hagyva, marcangoló fájdalmát is feledve, megy neki az életnek egyedül, s a maga fájdalmas groteszkségében, mélyen érző szíve lüktetésében, a világ minden bánatát visszatükröző szeme könnyes tekintetével bocsát meg annak, aki az előbb élete legszentebb érzéseivel űzött játékot.
Nehéz e filmnél Chaplint, a film főszereplőjét, annak rendezőjétől és írójától elválasztani. Chaplin az író, scenáriumában (forgatókönyvében) lüktető szívébe mártva tollát adja az életet: a komikus külsőségek mögött a legmegrázóbb tragédia játszódik le, és Chaplin, a színész és rendező viszont briliánsan önt életet a scenárium holt betűibe. Fénykép e film, fényképe az életnek, az emberi sorsoknak, tragédiáknak, összeomlásoknak, megsemmisülésnek. Megrázóbban, mélyebbre hatóbban, jobban, az eleven húsba vágóan nem igen nyúltak még e tárgyhoz.
Chaplin szívét, lelkét adta e munkájába, kiérzik, lesugárzik ez a film minden egyes jelenetéből. A ’Cirkusz’ -szal a néma film fejlődése csúcspontjához ért el. A szó legszorosabban vett értelmében élmény e film. Valóban irigyelem azokat, akik még nem látták. Ők előtte állanak még az élvezetnek, amit ennek a filmnek megtekintése nyújt.”
Szóljon hozzá!