Tegnap éjfél előtt, a finom puha
éjszakai csendben, már lámpaoltás
után megéreztem, hogy valami
érkezik. Nem tudhattam, vers, vagy
próza lesz-e, de valaminek a kezdő
sorai ott zengtek a lelkemben.
Magamat kiszakítani az álom öleléséből
nem akartam, csak reménykedtem, hogy
reggel rátalálok az eszmélő öntudat mélyén
azokra a sorokra. Sokszor megéltem már
hasonlót életemben, de legtöbbször
kikászálódtam az ágyból és papírra vetettem
az érkező sorokat. Most azonban az álom
úgy húzott magával erősen, hogy inkább
elengedtem őket. Hajnalban aztán mégis
megszületett az írás az éjszakai gondolatok
nyomán. Madárdaltól zengett a hajnal,
míg a felkelő Nap fényében hiánytalan
rendben elindultak bennem azok a sorok.
Alig győztem leírni, mit a lelkem diktált nekem.
Úgy érzem, régi adósságomat sikerült most
törleszteni magamnak. Szeretném még sokszor
átélni, ez az írás csodája, misztériuma, amely
olyan régen fogva tart, nem ereszt. Egy régi
versemben azt kértem az Egek urától, adjon
értelmet az életemnek! Égi jelre vártam, s lám,
megadatott: az írás csodája életem része
lett, s ha néha nyugvópontra is jut bennem,
el már soha nem hagy engem.
2026 04 07
Szóljon hozzá!