Egy napi vívódás után mára megoldódott a múlt szombaton megjelent írásomban felvetett gondolatom a próbatételek kérdésében. Bár tanulságos lenne, mégis lemondok a múltidézés nehéz feladatáról. Több okom is van erre.
Úgy érzem, már szinte mindent leírtam próbatételeimről a visszaemlékezéseimben. Így újabb felfedezésekre aligha kerülne sor. Az ötlet elvetését indokolja továbbá az, hogy inkább csak a mában, a jelenben szeretnék élni, mert a múltamnak – sajnos – nem kevés árnyéka van. A múltbéli események, történések felidézése és értékelése (amolyan „önélveboncolás”) azért veszedelmes, mert felszakadhatnak a már begyógyult sebek. Ami elmúlt, elmúlt. Kár emiatt keseregnem! – Számítani lehetne arra is, hogy senkit nem érdekel az önértékelésem, mert csak rám tartozik a sikerek, kudarcok tanulsága. Régen még fontosnak tartottam, hogy figyeltem egyéniségem alakulását. Talán harminc éves lehettem, amikor Franklin Benjamin életrajzi művének hatására elhatároztam, hogy bizonyos cselekedetek ismétlődéseivel javítani fogom személyiségeim fogyatékosságait. A lustaságom felszámolására igyekeztem minden időt kihasználni arra, hogy jobban hasznára legyek szüleimnek. A félszegségre való hajlamom miatt elhatároztam, hogy kedvesebb leszek mindenkihez. Az ötlet bevált: a korábban még visszahúzódó Pesti Janika lassan-lassan megtanulta a közösségi élet szabályait. A kisebb-nagyobb közösségeim befogadtak, megkedveltek; megszűnt az elzárkózásom. Hétről hétre ellenőriztem a fejlődésem mértékét. Ha nem sikerült „javulnom”, akkor újabb gyakorlatokat terveztem magamnak. Tapasztalataimról kis feljegyzést is írtam. (Nagy kár, hogy ez a füzetem elveszett!) Nagyjából egy évig tartott ez a rendszeres „önnevelődésem”, de néha még később is törekedtem a tökéletesedésre. Tanári működésem évei alatt igazodnom kellett az iskolák légköréhez, kollégáim mentalitásához, szokásaihoz. Összefoglalva: szinte állandóan döntéseket kellett hoznom, hogy a kritikus pontokon merre induljak. Ezek voltak az én nagy próbatételeim. A próbák nagy részét „kiálltam”, s ha ez nem sikerült, igyekeztem a feltűnő hibáimat később felszámolni. (Erről talán hitelesebben barátaim tudnának beszámolni.) Talán nem túlzás, ha ezt állítom: még a 80. évemen túl is képes vagyok megújulni és tanulni másoktól, még az unokáimtól is.
Szépírói feladat lenne a próbatételeim regény formában való megörökítése. Mivel ehhez nincs tehetségem, hozzá sem fogok ehhez a munkához. Legfeljebb arra tudok vállalkozni, hogy mesélek életem sorsforduló-sorsfordító eseményeiről és a velük kapcsolatos érdekesebb próbatételeimről.
Szóljon hozzá!